A két évszak - Ötödik fejezet

Egett felébredt. Erősnek érezte magát, újnak, boldognak.
Akár mennyben van, akár pokolban, jól érzi magát.
Mosolyogva nyitotta ki a szemét. Majd lehervadt.
Ez nem lehet!
Ugyanott van.
Az erdőben.
Jobbra fordult.
Viszont Kito nem volt mellette.
Akkor talán… mégis vele van?
A Paradicsomban?
Az ő saját kis Kánaánjukban?
Nehezen merte elhinni. Pedig csak ez történhetett.
Igen… igen..
Igen!!!!!
- Igeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeen- ordította, hogy belecsendültek a mezők, a völgyek, a patakok.
- IGENIGENIGEN!!!!!!

Boldog volt és szabad. Teleszívta levegővel tüdejét.
Boldogsága nem ismert határokat.
Hol van Kito? Vajon hol lehet az ő egyetlen édes szerelme?
Az avar nem mozdult, mégis érezte, hogy valaki közeledik.
Egett meglátta. A nőnek sötétbarna szeme volt, ami megnyugtatóan és gyengéden fénylett.
Hosszú mogyoróbarna haján, mely egyenesen hullt alá gömbölyű meztelen vállára, egy koszorú ült. A koszorút barna levelek és soha nem látott erdei bogyók tarkították.
Feje fölött egy különös lény keringett.
Szárnyai voltak, még pedig zöldes- sárgás színekben játszottak, de mégsem hasonlított madárra.

A lebenyei egy kicsi feketés testre kapcsolódtak.
Egett leginkább a különös színű leveleken csodálkozott el. Hisz a levelek nyáron zöldes- sárgásak, míg télen eltűnnek!
A furcsa lény, amely leginkább egy emberre hasonlított, most kinyitotta halvány rózsaszín ajkait s rajta szavak szüremlettek ki.
Szavak, amik inkább a fejében szóltak, s nem rezgették meg a levegőt.
Szavak, amik fájdalmat okoztak.
Figyelem! Figyelem!
A rádió recsegett, de még így is hallatszott a férfi hangjában az izgatottság.
Mindenki vonuljon be az odúba, vészhelyzet állt elő!
Ismétlem!
Mindenki vonuljon be…

Theo eddig figyelmesen hajolt a rádióhoz, s ezen a ponton kikapcsolta
Lassan felállt, megvakarta ősz fejét, s odafordult a rémült Vanihoz, aki kistestvéreit maga köré gyűjtve ült a konyhaszéken.
Egy perc néma csend.
Nos- szólalt meg az öreg, rekedt, fáradt hangján – jobb lenne, ha mi is lemennénk.
Vani remegett, de erőt vett magán egy bólintás erejéig.
A rettenetes félelem hatalmába kerítette szívét, alig dobogott.
Azt hiszed akkor félsz igazán, ha vakon rohansz valami elől. Nem. Akkor félsz igazán, ha valami annyira megrémít, hogy nem mozdulsz. Csak állsz, és nem tudsz. Szidod magad érte, de nem bírsz. Elátkozod őseid nevét, de lábad még mindig a földbe gyökerez.
Vani nem értette saját félelmét.
Hisz ezt már rengetegszer átélte.
16 év alatt már közel nyolcvanszor kellett fedezéket keresnie a pusztító elemek elől.
És mégis. Rettegett minden egyes újabb vihartól.
Lenézett a testvéreire. Tekintete szeretettel simogatta végig őket. Merisa, Od, Keece és Bedon.

A felismerés fájdalmas volt.
„Ha… ha most nem megyek le… ők fogom kockáztatni... nem magamat.”
A kis gyermek arcokon félelem ült. Keece a legkisebb sírt.
- Cssss te buta!- bökte oldalba húgát Merisa- Ne bőgj már!
A kislány abbahagyta. Ha Merisa azt mondja, hogy ne sírjon akkor nem fog sírni. Erős lesz…
Keece Vani ölébe kucorodott és hozzábújt.
Apja még mindig őt nézte fáradt szemeivel.
Vani felsóhajtott.
- Gyerünk gyerekek!
A kölykök lecsörtettek a lépcsőn a pincébe.
Vani hátra maradt.
- És te?
- Kint maradtak az állatok.
Vani bólintott
„Vigyázz magadra”
Theo bólintott.
Firo szitkozódott. Fenének kellett neki üzletet kötni az alvilág egyik vezetőjével.
Mondjuk szerencse, hogy megúszta épp bőrrel. Valaki vigyázhat rá fentről.
- Köszi, de máskor hagyd meg az engedélyem is- morogta Firo az égre, pontosabban űrhajója mennyezetére pillantva.

Most, hogy nincs engedélye két dolgot tehetett:
Leállítja a motort egy csendes helyen és ott él, míg a készletei meghalnak, majd megdöglik, vagy csatlakozhat a szemétszállítók népes csoportjához.
Firo egy hirtelen támadt ötlettel a Hidi felé fordult.
Ez volt az a bolygó, amin a Főnök meg akarta építeni barátjának az üdülőparkot.
Róla nevezte el.
A férfi már tudta mit fog tenni.
És ez sokkal tisztább meló lesz, mint amit általában vállalni szokott.
Foglyok szöktetése, csempészés és mivel ő volt az egyik legjobb sofőr, a legtöbb bűntényben is helye van, mint a „profi bolygóközi bűntény taxis, kinek kilétére eddig nem derült fény.”
Igen. Ez sokkal tisztább lesz és tisztességesebb.

Egett nem érzett semmit. Üres volt. A szeme mintha elveszett volna, mint egy halotté.
A nő már befejezte rég, de ő csak ült és maga elé nézett.
Nem voltak gondolatai.
Aztán lelkébe egy érzés kezdett belopódzni.
A düh.
Mindez egy nyájas hang képében jött hozzá el.
„Öld meg”- suttogta. Ez nem képzelődés volt.
Mintha egy férfi suttogta volna kaján örömmel egyenest bele a fülébe.
„Végezz vele! Elvette tőled Kitot.”
Kito- erre a szóra megdobbant a szíve.
Azután eszébe jutott. Kito nincs.
„Mire vársz még?”- úgy tűnt neki, hogy a Hang gúnyolódik.
„Vagy talán félsz? Egy ilyen kis tündértől? Ez a gyógyításon kívül semmihez sem ért!
ÓÓÓ! Tehát innen fúj a szél! Megmentette az életed. De minek? Hisz nincs kivel, megosszad. Megfosztott édes szerelmedtől, életed egyetlen értékétől… Mire vársz még?! Ez bosszút kíván!
Öld meg! Öld meg!”

Érezte, hogy tenyerébe valami hosszú és hideg csusszan.
„Nosza! Mire vársz? Talán betojtunk a csúnya kicsi tündérkétől? Óóó mindjárt előkapja a varázspálcáját!”
-Ne nevess! Nem merészelj kinevetni engem!- ordította Egett.
Csak dühöt érzett, tiszta hamisítatlan dühöt, bosszúvágyat megmentője iránt.
Hogy merészelte elvenni Kitot tőle?! Nincs joga hozzá! Bosszút!
A tőrt egyenesen a mellkasába döfte.
A férfi látta, ahogy a nő szemében megvillan a fájdalom… és mosolygott.
Egett felordított. Úgy érezte magát, mint az erdő vadjai, akik a Mindenség urai.
Igen! Ő ural mindnet.

Érezte a meleg vért a kezén, ami szinte lüktetve küldte bele az energiát
Egett ajkát torz üvöltés hagyta el. Diadalittas, hasonló a farkasok vonításához.
-Én vagyok Gotu, a Mindenség Ura!- ordította a mezőnek, fáknak, az erdőnek.
Mind- mind tudják meg, hogy Gotu visszatért!
És most leszámol mindenkivel!
Ez a szó óriási hatalommal ruházta fel.
Megremeg az áldozat, ha meghallja, testét páni félelem járja át, mérhetetlen, kegyetlen hidegség, ami megfagyasztja.
Érzi itt a vég, még remeg, s az utolsó gondolata a Halál.
Gotu lenyalta a még meleg vért a kezéről, amjd az ujjairól.
Édes érzése volt.
Behunyta a szemét, s érezte a testébe visszatérő erőt.
Amíg gyilkol addig él. És míg él, gyilkol.
- GOTTTTTTTTTUUUUUUUUUUUUUUUU-ordított minden erejét bevetve, csak erre koncentrálva.
Még hangosabban! Még hangosabban!
- GOOOOOOOOOOO…- Gotu hangja elhalt.

Egett megdöbbenve eszmélt fel.
A kezére nézett s remegett. Ott száradt rajta a tündér kék vére.
Kesernyés ízt érzett szájában…
Mit művelt?
És ki az a Gotu?
A tündér teste eltűnt.
Pedig itt volt. Tudta, hogy megölte.
Emlékezett rá, de halványan, mintha egy másik életből lenne, mintha nem is ő követte volna el.
Mert másik élet volt az, ami a testében már hosszú ideje élt.
- Sajnálom- szavai zokogásba fulladtak. -Sajnálom- roskadt le egy fatörzsre. Arcát tenyerébe temette. Dőltek a könnyek. Elsiratta a tündért és magát.
„Köszönöm.”
Egett felkapta a fejét. Képzelődne? Mintha Azurin beszélne.
„Én vagyok az. A sajnálatod mentett meg. Most, hogy megbántad a tetted, lehetőségem nyílt rá, hogy itt maradjak. Mostantól itt leszek veled. Elfogadsz mesterednek?”
Egett már nem is csodálkozott. Csak boldog volt. Nagyon.
Mostantól újra van életének célja. Tanulni. Hogy többet megtudhasson a világról. Megérthesse, hogy miért kellett Kitonak és csapatának meghalnia. A bosszú ahhoz a gonosz lényhez illett, aki átvette az irányítást fölötte. Mikor megölte jóakaróját.