A két évszak - Harmadik fejezet

- Büdös vagy- panaszkodott Scar.
- Tényleg? Nem érzem a te szagodtól.
- Kezdesz egyre jobban elszemtelenedni- bődült rá Egottra.
Egett tudta, hogy ez a kiabálás csak álca. A többiek előtt Scar megjátszotta, hogy ő az úr. Egett gyorsan megtalálta Scar gyenge pontját, mikor az ő felügyelete alá helyezték. Az agyát.
Scar annyit tett a galaktikus nyelven, hogy sebhely. A név egy ősi, elfeledett nyelvből van.
Úgy hírlik, hogy Kito jól beszéli a nyelvet, mivel ősei valamikor ehhez a csoporthoz tartoztak.
Egett már az elején meg tanulta manipulálni Scart, úgy, hogy annak tudomása se legyen róla.
A férfi biztos volt abban, hogy Kito tud mindenről, de valamiért nem avatkozott bele.
Talán élvezte a játékot.

Egett tudta, hogy nem tud megszökni. Scar hülye volt, de Kito nem. Ő elkapná, mikor a szökés gondolata megszületik fejében.
- Miért nem mosdasz? Van a közelben egy forrás.
- Mert nem szeretem a vizet - morogta kelletlenül Egett.
Sajnos ez a bumburnyák hamarosan rájött, hogyan érti a másik.
- Te félsz tőle! - hahotázott.
Taknya nyála összefolyt a nagy nevetésben, a földre puffant és ide- oda gördült, ahogy a nevetés rázta. Lábai a levegőben kalimpáltak, öklei a földet püfölték, vidámsága nem ismert határokat.

„Most olyan, mint egy hisztiző kopasz óriásbébi”- állapította meg Egett.
- Mi ezen olyan vicces?
- Az hogy… arca vörös volt, és a szemeit törölgette… hogy… fulladozott a nevetéstől… Te földi vagy!
A kacaj mindent elsöprő volt.
- És? – húzta fel szemöldökét Egett.
Scar most megállt a nevetésben, s lassan tagoltan beszélt, mint egy idiótához.
- Földön nincs légzuhany.
- Igen- hagyta helyben Egett. Kíváncsian várta a folytatást.
- Hát te nem érted? – nyögött fel Sebhely. Azt hittem azért egy csöpp agyacskád van.
Egett elmosolyodott magában.
- A földiek vízzel mosakszanak, mert nincs légfürdő, és a vizet, mint szentet imádják, mióta elvették tőlük.
- És te azt mondod félsz a víztől?- újból nevetőgörcse támadt, de ránézett Egett komoly arcára, s ez lehűtötte némiképp.

- Nem utálhatod a vizet, tehát csak félhetsz tőle.
- Ezt a pengelogikát.
A titán nem vette észre a férfi gúnyolódását, s büszkén húzta ki magát.
- Hát igen! Lehet, hogy egy csöppet butábbnak nézek ki, de valójában van itt ész, ám bőven. – s megkocogtatta tar fejét. Kis szemeit Egettre meresztette, hogy lássa a helyeslést.
A férfi nem is késlekedett a válasszal. Sötét szemeiben megvetés és gúny csillant.
Sebhely megérezte ezeket a negatív hullámokat, és elcsöndesedett.
- Nos tehát… khm… eredj, főzz valamit! Most tértek haza vadászatból.
A férfi méltóságteljesen elindult a konyhának kinevezett fák felé, de pár lépés után visszafordult.
- Na mit akarsz?!
- Miért hívjátok Kitot Uramnak? Elvégre nőnemű.
Úrnő.
- Nem. Egy gyenge nő nem irányíthat minket. Nem elég erős, kitartó és értelmes hozzá. A mi feljebbvalónk csak erős vezető lehet. Igazi férfi, a mi Urunk.
Egett némán bólintott.

- Kito látni akar téged- szólt Farkas, akinek arcából jóformán már semmi sem maradt.
Möszölyök támadták meg, miközben egy fa alatt heverészett.
Ezek a rovarok falkákban járnak, s általában a nagyobb állatok mögött hátrahagyott dögökből élnek.
Most azonban négy csapat is összeverődött, s immár elegen voltak egy nagyobb zsákmányhoz.
Farkasnak szerencséje volt. Kito rátalált, azóta ő a leghűségesebb híve.
Vele alapították a bandát. A vezető személyéhez, azonban nem férhetett kétség.
A lány okos volt, remekül lőtt, és harci cseleit a legtapasztaltabbak is megirigyelhették.
Egett sokat ismert belőlük, amazon anyja is ezeket használta. Sokszor érdekelte, hogy honnan szedhette őket. Netán ő is az lenne?

Egett nem hitte. Ilyen fortélyokat csak a huszadik életévüket betöltött amazonok használhattak.(Ennyi időbe telt, míg elég tapasztalatuk gyűlt össze, és bölcsen tudja használni képességeiket.)
- Tessék vezető
Kito épp az ételt ellenőrizte, háttal állt neki.
Mosolyogva fordult felé.
- Kito ha kérhetlek.
- Kito. Miért hívattál ide?

A lány helyet foglalt egy fa kiálló gyökerein. Egett vele szemben ült le, egy farönkre.
Így feje a lány feje fölé ért, ami a törzsben tilos volt. Farkasnak és Kitonak mindig a legfelsőbb helyen kell elfoglalnia, ami nem is nehéz Farkas esetében, tekintve, hogy majd két méter, de Kito volt a legalacsonyabb a csapatban, így ő általában állt, míg, aki vele beszélt a földre kuporodott a lábai elé.
Vezetője észrevette ezt, száját még szélesebb mosolyra húzta.
Tetszett neki Egett engedetlensége.
Kito egyenesen a tárgyra tért.
- Képezni akarunk. Eddig hűségesen szolgáltál minket, s nem egy társunk irhája menekült meg neked köszönhetően. Nagy hasznunkra voltál, amit megettél, azt vadászattal visszatérítetted. Értesz a tolvaj mesterséghez, könyörületes vagy, semmilyen élőlény vére nem szárad kezeden hiába.
Csapatod büszke rá, ideje, hogy magasabb régióba lépj.
Megtanítunk neked mindent, amit csak tudunk az életben maradásról, a harcról és ennek a bolygónak lakóiról.
Szeretnék, ha mostantól fogva nem, mint fogva tartóidra, hanem mint családodra és barátaidra gondolj reánk. Hisz nincs otthonod, ahogy nekünk sincs. Nincs családod, ahogy nekünk sincs.
Tartsunk hát össze mi, a világ vándorai, a Kóborlók.

Arca mindvégig ünnepélyes volt és büszke.
Egett hallotta, értette mondanivalóját, bár a szavakat nem figyelte.
Nem. Csak az arcát nézte, s azt, ami a sorok mögött van. És megértette.
Ez az ő otthona, ahová tartozik, a családja, aki szereti, a falkája, ami képes lenne életét áldozni egy emberéért, és siratni a holtat összes könnyével.
Magasztos érzés kerítette hatalmába. Tartozott valahová. Az amazontábor. Igen. Az ilyen otthon volt, de akkor nem értékelte. Hogy elveszítette sokat jelentett neki. Sokat töprengett azon, hogy mért történt minden. Gina hogy halhatott meg? És miért űzte el az új királynő?
Hisz Lofi ismerte gyerekkorától. Vajon mikor együtt játszottak a fák árnyékában, akkor is arra gondolt, hogy, majd ha felnő, megöli a királynőt, s ő fog uralkodni? Hogy elűzi majd kedvenc játszópajtását?
Hiábavalóak voltak az ilyen és efféle töprengések.
Megnyugtató érzés, ha van célod. És békés, ha magasztos. Szolgálni a másikat, élni a csapatnak, érette, általa.
Kitora nézett, s ő vissza rá. „A csapatért és Kitoért.”

„Milyen drága.
Igazán aranyos így, hogy gyenge kis karocskáival átölel, és mutatja, hogyan használjam a kardot. Nem baj. Hadd higgye csak, hogy ügyetlen vagyok, s még soha életemben nem fogtam a kezemben fegyvert. Olyan aranyos…”
- Bocsánat!- sajnálkozott Egett, mikor ’véletlenül’ elejtette a kardot, s az Kito lábfeje mellett fúródott a földbe.
- Semmi baj.
Kito nyugodtnak tűnt, képtelenség volt kihozni a sodrából.
„Vajon milyen lehet, mikor dühös? Biztos kipirul a kis arcocskája, s úgy hadonászik majd a nagy karddal, mint tanítók a fegyelmező pálcával a Palatínuson. ”
Kitonak bámulatos volt az önuralma, ellentétben Scarral, aki idegesen téblábolt körülöttük, hogy mint mondta „vigyázzon a vezető épségére, mert egy ilyen fickó, mint Egett mindenre képes. Őrültség fegyvert adni a kezébe. A végén még megsebezné a Legfelsőbbet.”
Egett jót mulatott ezen. Hogy ő?
Békés embernek tartotta magát, tiszta elmével. Nem olyan, aki csak úgy heccből leszúrná a szerelmét.
Szerelmes volt.
Igen szerelmes.

Ez a gondolat fénnyel töltötte meg lelke minden szegletét.
Szíve, mint a naprendszer egyik csillaga bevilágította a rejtett, titkolt vágyak ösvényét, a rút emlékeket, amik tele voltak vérrel és szenvedéssel, a gonosz szándékokat, az elfojtott dühöt, s megtisztította.
Teste, lelke fénybe öltözött, vére folyékony napsugárként csorgott ereiben, jó szándékkal töltve meg minden tagját, amit arra ösztönzött, hogy szeressen. A kéz öleljen, simogasson, a száj csókoljon és bújjon hozzád szerelmesen.
Élt, lélegzett Kito minden szavából, s ha nem látta, mint virág az éltető Nap fénye nélkül búskomorság vett rajta erőt.
Egett ide- oda hadonászott a kardjával, mint egy favágó baltával.
Elérte célját. A lány finoman átölelte, és úgy irányította. Méghozzá nagyon jól.
Lassan már egy fél éve fm. volt köztük. A banda végigrabolta az egész bolygót.
És ő is velük tartott mint a banda egyik vezetője.
Firo céltalanul körözött. Valami nyomot keresett. Füstoszlopokat, kifosztott házakat, holttesteket.

Hiába. Kegyetlenül szitkozódott, mikor visszagondolt rá, hogy mennyi felesleges pénzt dobott ki az ablakon az információkért. Legalább egy heti élelme.
Az információk - dünnyögte maga elé gúnyosan.
Egy pillanatra hátrafordult, és lapos pillantást vetett a zsoldosokra.
Kártyáztak.
A kapitány sóhajtott.
„Ez is mind fölösleges pénzkidobás volt. Egy kis rablóbandával még én is el tudtam volna intézni. Csak pár sugárpisztoly…”
- Na mindegy
Mi?- kapta fel a fejét az egyik zöld szörnyeteg.
- A bandának semmi nyoma
A bestia elégedetten vigyorgott, megmutatva rothadt fogait; ingyen kaja, pia munka nélkül. Ráadásul még meg is fizetik.
- Mit mondott az a patkány?
A zsoldosok vezére a vezetőülésre támaszkodott, és közel hajolt a hajó parancsnokához.
- Hogy keressük őket az erdei tónál.
A vezért rázta a röhögés.
Kaffkaffkaffkaff
„Milyen visszataszító.”

Firo nem tudhatta, hogy ezen a bolygón közel tízezer ilyen kis tó található. Az óceánméretűtől kezdve a pocsolyáig. Már egy hónapja keresték őket, és ez volt az utolsó nap, amit a kapitány még tudott fizetni a zsoldosoknak.
- Na végre megvannak - hallotta Firo a saját hangját.
Fiúk készülődjetek!
A zsoldosok nyögvenyelősen feltápászkodtak, ki- ki saját mancsába kotorta fegyverét és megindultak.
A műszerfalon egy fenyegetően villogó piros pötty jelezte a Kóborlók helyét.

Egett és Kito nézték az ötös naplementét, s közben lustán szeretkeztek.
A férfi lecsókolta a könnyhöz hasonló vízcseppeket a selymes vállról, s kedvese hátát simogatta. Szép volt így együtt. Kimentek a partra, s a lebukó napok utolsó sugaraiban megszárítkoztak, majd kerestek egy finom mohaágyat, s elaludtak rajta.
Egett csak egy pillanatra ébredt fel, épp mikor a hideg penge átcsusszant a testén.
Azután csak a sötétség és fájdalom.
Rémálmok.