A két évszak - Negyedik fejezet

Egett még élt.
Ólomsúlynak érezte szempilláit, de mégis felnyitotta szemét.
A fák lombjait látta.
És lejjebb?
Tátongó seb a mellkasán, saját vérében fürdött.
Hallotta szívverését.
Dobb. Dobb.
Lassú volt, ijesztően lassú. És ami még fájdalmasabb volt.
Csak az egyik szíve dobogott.
Ő él… akkor Kito? Megpróbált szólalni, de nem ment.
Hiába erőlködött, így ernyedten ejtette fejét a homokba.
Megállt a szív. Mellette feküdt Kito, halott szeme őt nézte.
Közel volt hozzá, ha fejét kicsit oldalra dönti, Kito selymes haját érezhette volna.
Ez a gyönyörű haj most glóriaként terült szét körülötte, piszokkal és vérfoltokkal tarkítva.
Egett helyében más zokogott volna, világgá kiáltotta volna fájdalmát, hogy jajszavát az egész erdő hallja.
Nem.

A férfi fáradt arcán egy lusta könnycsepp, egy aprócska gyémánt csordult le.
A boldogság könnye. Érezte közeli halálát. És boldog volt.
Eszébe jutott az Eskü:
Hallgasd! Együtt dobban a szívünk!
Egy ütemre lélegzünk
Mikor elakad a lélegzeted
Megáll a szíved
Szeretnék veled menni,
Hogy ne okozzak fájdalmat,
Nem itt maradni
Nem hagyni téged utolsónak

Mikor elakad a lélegzetünk
Leáll a szívünk
Szeretnék együtt menni
Szívem utolsó dobbanásával téged szeretni
S utolsó lélegzettel suttogni neved

Látod, lenyugszik a nap
Meghal minden élet
De ne feledd
Édes szívem
Fel kél újra érted
Hogy virágba borítsa szívedet
Együtt ünnepeljen állat, ember
Az új napkeltét

Nem kell a szó: szeretlek
Tudod te
Utolsó pillantásom rád vetődjék
Végső erőmmel simítsam kezed
Látni barna szemed
Fogni kezed
S remélni
Hogy veled kezdődik életem
S veled nyugszik le
Soha véget nem érően
Érjünk meg még rengeteg
Napkeltét s napnyugtát
Csak ezt kérem Istenem
Ámen

Az ősi eskü szavai minden pár életében új értelmet adtak. Valahogy mindenkié volt.
Szíve e szerint a ritmus szerint dobogott, s bele égtek a szavak, amik legalább a töredékét kifejezték szerelmének, amit az tett még fenségesebbé, hogy mell hűség… és barátság is párosult.
Igen… Ők barátok voltak, igaz társak, szeretők. Akik nem hagyják el egymást.
„Kito”
Ezt csak gondolta, de mintha ajkai valóban mozogtak volna, nyomukon látomás támadt.
Egy nőalak arca lebegett szemei előtt.
„Menjünk együtt”

Firo a hajója előtt állott karját összefonva mellkasa előtt, s mint tyúk várta kiscsibéit, hogy visszaszállingózzanak az otthon meleg fészkébe.
A kapitány megszámolta mindet, csak csupán tiszta aggodalomból.
Minden egyes vigyorgó mamlasz után, aki beszállt a hajójába küldött egy sóhajtást és egy bosszús gondolatot.
„A fenének kellett neked visszajönni… az anyja keservit, legalább te vesztél volna oda”
Végül kiderült, a veszteség: 0
Mindet ki kell fizetni.
Firo még akkor is morgott, mikor kiszámolta a pénzt a zsoldosvezér markába.
Bosszúsan dünnyögte a bajsza alatt.
- Minek kellett egyátalán ekkora hadsereg? Egy ilyen bagázszsal még öt újonc kölyök is elbánt volna.

De hát a parancs az parancs. Itt sóhajtott.
A főnök megmondta, hogy hány ember kell, milyen felszereltséggel.
Pénzt is adott hát persze… De keveset.
Keveset, hiszen nem tudhatták, hogy a kutatás ennyire elhúzódik.
Firo tehát a saját pénzéből, etette, itatta, s végül fizette ki a bestiákat.
A feladat egyszerű volt: Megkeresni a bandát, és kinyírni mind egy szálig.
Miután a harcosok végeztek az emberekkel, nekiláttak kifosztani őket.
A kapitány saját szemével látta, hogy az egyikük még egy levágott fejet is eltett szuvenírnek.
Megállt egy holttest előtt, s sajnálkozva nézett le rá.
A férfi arcát egy sebhely torzította. „Stramm egy fiú volt… Jó katona lett volna belőle”- mérte végig a gladiátor izmait. A halott még a túlvilágon is vicsorgott, jelezve, hogy a harc még nem dőlt el.

Firo tisztelgett neki. Elgondolkodva nézte azt a sebhelyt.
- Miért kellett neki meghalnia?
Hátha jó ember volt.
De a jó emberek… mint tudjuk, nem sokáig húzzák.
Na de mégis?
Azért mert egy bandához csatlakozott, ami lopásból élt meg. És hogy a nagy hal véletlenül pont az ő területükre akart egy üdülőparkot? Csak rossz helyen voltak rossz időben.
És rossz embert raboltak ki, a nagy hal legfontosabb üzlettársát, aki épp most készült aláírni egy szerződést, s azután az újonnan épült, róla elnevezett fürdőparkban kipihenni a munka fáradalmait.
Fironak egyik kedvenc költőjének kedvenc mondása jutott eszébe.
„Az élet olyan nehéz,
Amilyennek érzed,
Lehet olyan, mint
Az évszakok a Földön
Szeszélyes, furcsa, meglepetésekkel teli
Vagy, mint a tavasz és ősz
Misztikus és Rejtélyes és Mondabeli
De ha igazán jól akarsz élni,
Legyen az életed olyan, amilyen Te.”
Hát az ő életük leginkább a Földi évszakokhoz hasonlít.- állapította meg Firo, és visszasétált a hajójához.

Azurin a halottak közt lebegett. Egy ilyen szomorú esemény mindig odavonzza.
Nem volt ki gyászolja őket.
A tábor szélén halk gondolatra lett figyelmes.
„Kito”
Még élt valaki. A tábortól nem messze, ahol a meleg forrás fakadt, a legszebb ravatalon feküdt két szerelmes.
A férfiben még volt élet.
Mikor fölé hajolt, az összetéveszthette kedvese szellemével.
„Menjünk együtt.”
- Ne! még ne
Érezte, hogy a férfi el akar menni. Felismerte…
- Ne!

Azurin feléje kuporodott, majd mellkasára tette kezét.
Az egyre beljebb csúszott, hamarosan eltűnt egész karja a testben.
Sietnie kellett. Viszont nem kapkodhatott. Ha meghal, már nincs értelme.
Épp időben. Azurin elfoglalta Egett testét.
A Főnök megnézte a halottakról készült felvételeket, majd meghallgatta a zsoldosok vezérének beszámolóját.
Most Firo állt vele szemben, arcán feszes kis mosoly ült. Várta a jussát.
-Nos… Szép munkát végeztél.
Firo várt, hogy a másik előszedje a pénzét.
Nem történt semmi.
- Akkor. mégiscsak átutalta?
- Átutaltam?- s vizenyős szemei a semmibe meredtek.
- Mégis mit? –firtatatta.
- A pénzemet. Elvégre elkaptuk őket.
- Igen… ez igaz- bólintott nagy fejével a Főnök, majd ujjait egymásnak támasztva piramist formált.
- Azonban az is a parancsba volt, hogy végezzenek velük… az összessel.
Firo kezdett kijönni a sodrából.
- Hisz megtettük! Végeztünk velük, a Kóborlók… immár halottak!
- Azt maga csak hiszi. Én sem bíztam ám mindent a véletlenre.
- Míg az zsoldosok végezték a dolgukat, egy megfigyelőhajó is lebegett felettük. Leellenőrizték az életjeleket. 40 ember.

Az íróasztal mögött trónoló hájtömeg nagy nehezen feltornázta zsírpárnáit egy gúnyos és egyben lenéző mosoly erejéig.
- Persze ezt megtették utána is. És lássanak csodát: 39 ember halott volt.
Firo felmordult.
- Ez nagy ügy. Nem tehet sok kárt. Amúgy is bizonyosan a halálán volt.
A Főnök úgy vigyorgott, mint egy cápa.
- Hát… sajnos- erősen hangsúlyozta- Sajnos a szerződésben, mégis ez áll.
- Azt mondta a lényeg, hogy ne tegyenek keresztbe!
- Áh… ilyen az élet. A szó elszáll, az írás megmarad.
A férfi intett, és Firo repült.
Kárpótlás, fizetés és az engedélye nélkül.
„Az élet olyan nehéz,
Amilyennek érzed”