A kép 10. rész

A másik oldalon először hunyorogni kezdett, mert erős fény fogadta, majd mikor hozzászokott a szeme körülnézett és egy kastélyban találta magát. A képet megvilágító lámpáktól volt a nagy fény, ami elvakította.
A kastély ablakain kinézve a nagyapja házában találta magát ötszáz évvel később. A kicsi békésen aludt és ezért ő nagyon hálás volt.
Hosszú órák teltek el mire Tamás érte tudott jönni és hazavitte. Amikor elmondta a férfinak az elmúlt évek történéseit az szomorúan nézett rá. Ő alig merte megkérdezni, hogy Annamária hogy van. Fél a választól.
- Nagyon szomorú volt, amikor eltűntél. Mostanra kezdett rendbe jönni és végre elfogadta, hogy elmentél, de nem tudtuk még rávenni, hogy kimozduljon. Az egyetemet sem kezdte el.
Kristófnak lelkiismeret furdalása volt, de amikor a picit megérintette, úgy érezte, miatta nem szabad szégyenkeznie.
- Na és ő kicsoda? – kérdezte a babára mutatva.
- A fiam – mondta halkan. – Még nevet nem adtam neki.
Elkezdett mesélni Tamásnak és mire hazaértek a férfi már mindent tudott. Nem haragudott Kristófra amiatt, hogy lemondott a visszatérésről és új életet próbált fölépíteni magának. Remélte, hogy a lánya is ilyen megbocsátó lesz majd.

Anna boldogan ölelte meg a férfit és aztán vette a szárnyai alá a babát, aki egész úton nagyon csendes volt. A férfi már nagyon szerette volna látni a lányt. Várta, hogy majd megjelenik, kilép a szobájából, és a nyakába ugrik, de a szoba ajtaja zárva maradt.
- Annamária hol van? –kérdezett rá végül, mert már nem bírta tovább.
- A kép előtt, ahol eltűntél – kezdte magyarázni Tamás -, azóta nem mozdult onnan hosszabb időre. Várja, hogy megjelenj, hogy megnyíljon a kép és utánad mehessen. Beköltözött a házadba, abba a szobába, ahol eltűntél és vár rád.
A férfinek most lett csak igazán lelkiismeret furdalása.
- Oda kell mennem. –mondta és már indult is.
Az egy órás út most nagyon hosszúnak tűnt, és amikor a ház előtt megállt a kocsi alig állt meg ő már rohant a lányhoz.

A terem berendezése alig változott. A lány a kanapén feküdt és a képet nézte. Alig reagált az ajtó nyitására. Kristóf megállt egy pillanatra és nézte a nagyon vékony, sápadt lányt, majd megszólalt.
- Annamária – a lány lassan fordította oda a fejét és látszott, hogy nem hisz a szemének. – Kis boszorkányom – folytatta a férfi halkan.
- Kristóf? – a lány a képre nézett, majd a férfira, aki az ajtónál állt és aztán röpült a férfi karjaiba. –Itt vagy? Te vagy az? Visszajöttél? – sírt, nevetett, ölelte és csókolta a férfit, közben az arcát simogatta, tapogatta, mintha arról akarna meggyőződni, hogy tényleg igazi és nem hallucináció.
A férfi is boldog volt, úgy érezte most végre otthon van. Megfogadta, hogy többet soha nem kalandozik el.
Tamás azt mondta a kicsi bemutatásával várjon még, de ő amikor a lány örömét látta úgy gondolta nem lehet baj, majd ő elmagyarázza neki, hogy nem tehetett mást, mint amit tett. Kiment Annához és elvette a kezéből a fiát. Annamária ment utána, és amikor felé fordult a gyerekkel a kezében a lány csodálkozva nézte őket.
- Szeretném bemutatni a fiamat - mondta a férfi és közben a békésen alvó gyermeket nézte.
- A fiadat? De hát hogyan lehet neked fiad? – a lány nehezen fogta föl, igazából föl sem akarta fogni a tényeket. Kristóf felé nyújtotta a csecsemőt, azt szerette volna, ha a lány megfogja és ezzel elfogadja, de Annamária hirtelen hátrálni kezdett és a kezét összekulcsolta a háta mögött.
A férfi csalódottan lépett utána, majd visszaadta Annának a picit és a lány felé lépett újra.
- Annamária kérlek hallgass meg. –kérte és elkezdte magyarázni – Annyira hosszú idő telt el és én azt hittem, hogy nem jutok vissza - a lány hátat fordított neki.
- Elmentél és fiad született. A feleségedet mikor mutatod be? – a lány nagyon sértettnek érezte magát.
Tamás és Anna kimentek. Úgy gondolták, jobb ha Kristóf egyedül magyarázza ki magát ebből a helyzetből.
A férfi el is kezdte mondani mi történt vele. Őszintén elmondta, hogy szerette Máriát, de azt is, hogy egy percig sem szűnt meg a lány iránti szerelme. Annamária megbántottnak érezte magát. Megfordult és halkan mondta.
- Nem akarom látni őt. – Kristóf úgy érezte a szíve szakad meg. Szerette volna, ha a szerelme vállalná a fia felnevelését.
- Ő az én fiam és nem fogom megtagadni. – mondta keményen.
A lány nem válaszolt csak kiment az ajtón az apja kocsijához, amibe beült.

Anna nekiállt berendezkedni. Megígérte, hogy gondját viseli a kicsinek, amíg a férfi nem talál jobb megoldást. Tamás elhajtott a lányával. Kristóf úgy érezte otthon van végre, de a boldogsága nem volt teljes. Anna vigasztalta, szerinte a lánya egy idő után el fogja fogadni a férfi gyermekét.
- A gyermekemet lehet, hogy elfogadja, de ugyan nekem meg fog majd bocsátani? – kérdezte szomorúan.
Arra gondolt, hogy ha a kedvese ilyen hosszú idő után beállítana egy gyermekkel, akkor ő hogyan reagálna. Érezte, hogy a lánynak igaza van.
A napjaik nagy nyugalomban teltek. Anna nagyon élvezte a babázást. A kicsi tündéri volt, csendes és nyugodt, sokat mosolygott. Ilyen kiegyensúlyozott babát a nő még nem látott. A viharos születési körülményei után nem gondolta volna, hogy ennyire békés lesz a baba.

Kristóf minden idejét velük töltötte és próbált mindent megtanulni a gyerek körüli teendőkből. Etette, tisztába tette, sétáltatta a parkban, mesélt neki az anyukájáról. A szabadidejét a könyvtárban és az Internet előtt töltötte és kutatta Mária életét. Tudni szerette volna, hogy a nő hogyan élt tovább. Sajnálta nagyon mert azt olvasta, hogy élete végéig gyászruhát viselt és egyedül élt és halt meg. Huszonöt éven át egy Spanyol Németalföld régense volt, majd lemondott és Spanyolországba költözött ahol három év múlva meg is halt. Soha többet nem ment férjhez, pedig kérője rengeteg akadt volna és gyermektelenül halt meg. Kristóf érezte, hogy a nő élete végéig a fia elvesztését gyászolta.

Annának sokat mesélt a távol töltött időkről. A nő is megértette és nem ítélte el őt a félrelépéséért. Annamária nem volt hajlandó szóba állni vele.
Tamás és Anna azt tervezte, hogy odaköltöznek Tamás házába, de a lány a városban akart maradni. Annak még örült is, hogy a lakásban egyedül lehet.
Szerencsére az egyetemet elkezdte és próbált úgy tenni, mintha Kristóf már nem is érdekelné, de nem telt el úgy óra, hogy ne a férfira gondolna.
Tamás és Anna a költözéssel volt elfoglalva, hordták a cuccaikat a férfi házába. Kristóf nagyon örült a társaságnak és tudta, hogy a kicsinek is jó lesz még két szerető ember a közelben.

A legnagyobb gondjuk az volt, hogy a gyermeknek milyen nevet adjanak. Mindenkinek volt ötlete, de Kristóf még mindig gondolkodott a megfelelő névem. Azt szerette volna, ha Annamária nevezi el a fiát, és azt szerette volna, ha Annamária neveli fel a fiát. Anna a gyermek legalizálása miatt azért rávette a lányt, hogy vallja azt a hatóságok előtt, hogy ő szülte otthon a kicsit. Ezzel a gesztussal ő lett a pici anyja papíron. Kicsit meg is volt ijedve attól, hogy majd elítélik amiért elhagyta a gyereket, de amikor már rászánta volna magát, hogy megnézze akkor mindig eszébe jutott a nő, akit a szerelme ölelt és már képtelen is volt a gyermekkel találkozni.

Kora tavaszi nap volt, mikor Anna és Kristóf a városból hajtottak hazafelé bevásárlásból és a kocsi megpördült egy jeges útfelületen. A kocsi hátsó ülésén, gyermekülésben ott volt velük a kicsi is, akit végül Mátyás, Mihálynak kereszteltek. Kristóf rögtön elvesztette az eszméletét, de Anna magánál volt akkor is amikor a mentők megérkezte. A lába szorult be az ülés és a műszerfal közé és rettentően fájt. Közben végig a gyermeket figyelte és imádkozott, hogy ne legyen baja. A mentősök először Kristófot emelték ki és vették kezelésbe, majd a kicsit ölelte magához a doktornő, aki a második rohamkocsival jött. Sajnos a tűzoltók őt csak több órás munkával tudták kiszabadítani és addig nem tudott semmit a férfiról és a csecsemőről.
Amikor kiszabadult szirénázva rohantak vele a kórház felé, ahol már Tamás várta a recepciós pult előtt. A férfi aggódva hajolt fölé és látszott rajta a rémület. Annát rögtön a műtőbe vitték és akkor Kristófról még nem tudott semmit.

Tamás kétségbeesetten telefonált a lányának is, aki otthagyva az óráit rohant be a kórházba. Amikor megtudta, hogy Kristóf még mindig eszméletlen szinte sokkot kapott. Eszébe jutott, hogy lehet, hogy a férfi nem is tér magához és ő nem tudta megmondani neki mennyire szereti. Könnyes szemmel állt ott és úgy érezte vége a világnak. A recepciós megörült amikor meghallotta, hogy a kicsi anyja is megérkezett és rögtön rengeteg papírt íratott alá vele, majd közölte, hogy bemehet a fiához. A lány rémülten nézett az apjára, aki most nem tudott vele foglalkozni, mert a szerelme, felesége életéért aggódott. Annamária remegő lábakkal lépett be az üvegfalú szobába, ahol a kiságyak között vezette a nővér és az egyiknél megállt.
- Fölveheti- mondta neki, mert azt hitte, hogy a fia miatti aggódást látja rajta.
A lány csak állt ott és nézte a babát maga előtt, rettegett megfogni, majd bátortalanul nyúlt hozzá és emelte föl. A kicsi ránézett és ekkor a lány rögtön érezte az összetartozást. A kicsi szemében meglátott valamit, ami elvarázsolta.
- Misikém – suttogta és dajkálta a babát. Tudta, hogy az anyja hívja Misikének. A kicsi kinyújtotta a kezét és a lány arcához ért. Annamária szeméből patakzani kezdtek a könnyek és megcsókolta a baba arcát. Az illata volt a második, ami megérintette. Nagy levegőt vett és erősen magához szorította a pici törékeny testet. A nővér megsajnálta az aggódó anyukát és vigasztalni kezdte.
- Semmi baja a kicsinek. Éjszakára is csak biztonsági okokból tartjuk itt, reggel, ha minden rendben lesz haza is engedjük. Nagyon szerencsés gyermek. Reméljük, hogy az apukája is hamar magához tér majd.

Annamária könnyei újra eleredtek és képtelen volt letenni a babát. Amikor a nővér mégis el akarta venni tőle könyörögni kezdett neki.
- Szeretném bevinni az apjához. Kérem, engedje meg, hogy bevigyem hozzá.
A nővér végül beleegyezett és el is kísérte őt az intenzív osztályra, ahol a férfi lélegeztetőgépre volt kapcsolva.
Annamária megállt a férfi mellett kezében a babával és nem is mert hozzá érni, de aztán a babát letette a férfi mellé szorosan és ő is odasimult hozzá.
- Kristóf, szerelmem! Ébredj föl, kérlek! Itt vagyunk melletted, Misi is és én is és szeretünk téged. Nagyon-nagyon szeretünk és minden vágyunk az, hogy ránk nézz - simogatta a férfi haját, arcát. – a csecsemős nővér közben elment, de az intenzíven dolgozó asszisztens jött oda és az infúzióját cserélte ki éppen Kristófnak, akinek a szívműködése nagyon felgyorsult.
A nővér leadta a riasztást és pár perc múlva rengetegen gyűltek oda a férfi köré és dolgoztak rajta összehangoltan.
A lány hátrált, majd amikor a háta a falhoz ért megállt és a kicsit szorította. Az egyik orvos szigorúan szólt rá.
- Vigye innen ezt a kicsit és maga is menjen ki. –

Annamária sírva vitte vissza a gyermeket, majd ment vissza az apjához. Tamás kétségek között ült a váróban, még nem tudott semmit a feleségéről. A lány vigasztalta, bár ő is rettegett az anyjáért is. Amikor végre egy orvos jött ki a műtő ajtaján és rámosolygott a családtagokra kicsit megkönnyebbültek. Biztosan nem mosolyogna, ha nagy lenne a baj - gondolta a lány.
- Megoperáltuk a tört végtagot –kezdte a mondandóját a magas jóképű orvos – minden rendben ment. A gyógyulás hosszadalmas lesz, mert egy nagyon komplikált darabos nyílt törést szenvedett az édesanyja, de a végtagot megmentettük. –Tamást szinte nem is látta a férfi, mert a lánynak beszélt és őt nézte.
- Bemehetünk hozzá? – kérdezte Tamás és a férfi ekkor tért vissza a földre a lány szemébe feledkező kábulatból.
- Igen, de most még az altatás hatása alatt van - aztán a lányhoz fordult – Az Ön férje hogy van? – kérdezte együttérzőn.
- Nem tudom- sírta el magát a lány. A férfi megfogta a vállát és megszorította.
- Legyen erős. Megnézem a férjét és majd tájékoztatom - elindult az intenzív részleg felé de közben is a lányt nézte, alig tudott elszakadni tőle.

Annamária is elindult a férfi mögött, aki lassított és várta, hogy a lány mellé érjen, majd újra megérintette a karját. A lány érezte az orvos rokonszenvét, amivel most nem tudott mit kezdeni. Az intenzív osztály bejáratánál ő megállt és várta, hogy a doki visszatérjen a hírekkel. Pár perc múlva egy csinos doktornő kíséretében jött ki az ajtón.
- A férje sajnos még mindig nem tért magához és volt egy súlyos ritmuszavara is amit sikerült rendbehoznunk - kezdte a nő. Annamária azt várta mikor kezdi már el a vigasztalást. – Sajnos nem tudjuk meddig fog tartani ez az állapot. Lehet, hogy egy órán belül magához tér,de lehet, hogy hetekig, hónapokig esetleg évekig is eltarthat - a lány könnyezett.
- Köszönöm- mondta a nőnek és közben a sebészre nézett.- Őt nem tudja megmenteni a csodaszikéjével? – a férfi közelebb lépett hozzá és újra megérintette, most a kezét fogta meg.
- Reméljük nem lesz műtétre szükség, de ha igen akkor ígérem mindent megteszek, hogy segítsek a férjén. –
- Nem a férjem – mondta a lány és elhúzta a kezét, majd lehajtotta a fejét és aztán újra fölnézett a férfira. Kék szemek ragyogtak rá.
- Visszakísérem az édesanyjához.- fogta meg a lány könyökét. – a barátjára vigyázni fognak és ha bármi változás lesz, akkor nekem szólnak. –
Anna ágyánál a férfi megnézte a lábából kiálló fémszerkezetet, majd Tamást is megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, de nem ment el, mint ahogyan várták.
- Adják meg a számukat, hogy értesíteni tudjam önöket minden változásról.- kérte és közben a lányt nézte. Tamás és Annamária megadta a számát, majd az orvos azokat beírta a telefonjába és rögtön meg is csörgette Annamáriát. – Ez az én számom, ha bármi kérdésük lenne, vagy valami amiben segíteni tudok bármikor hívhatnak. – végre kiment.
Anna még aludt, a karjába infúzió folyt.Tamás a kezét fogta és odahajolt a füléhez úgy suttogott neki. A lány úgy érezte jobb lesz, ha most elmegy és nem zavarja őket. Kiült az intenzív osztály előtti váróba és feszülten figyelt minden mozgásra. Éjjel az orvos még többször odajött hozzá és arra is rá akarta venni, hogy feküdjön le az ő szobájában, hisz ő úgyis megy a műtőbe újra, de ő ezt nem fogadta el. Hajnalban arra ébredt, hogy minden tagja fáj és zsibbad. Benézett az anyjához, ahol Tamás a nő ágya mellett ült és a párnájára hajtott fejjel aludt. Halkan osont vissza a folyosóra. Az egyik asszisztens éppen jött ki az intenzívről amikor visszaért, ő hozzálépett és érdeklődött a férfi után. A nő sajnos nem mondott semmit, nagyon szigorú volt, arra hivatkozott, hogy csak orvos adhat felvilágosítást. Lassan telt az idő, de végre egyre nagyobb mozgás lett a folyosókon és elkezdődött a nap. Az előző napi doktornő jelent meg nyolc körül és mosolygott a lányra.
- Most megyek vizitelni és majd utána nyilatkozom – hárította el a lány érdeklődését.
Pár perc múlva a sebész is megjelent fáradtan, karikás szemekkel, az arcán a maszk benyomatával. Dörzsölte a szemét és próbált éber maradni, nagyot sóhajtott.
- Fáradt lehet – nézett a lányra.
- Maga szerintem fáradtabb mint én –nézett rá a lány – Megiszik velem egy kávét? –kérdezte tőle saját magán is csodálkozva.
- Boldogan – vidult föl a férfi, látszott rajta, hogy mennyire örül a lehetőségnek, hogy a lánnyal lehet. Annamária arra gondolt, hogy a férfi majd friss információkat szerez Kristóf állapotáról.
A kávézóban elő is vette a telefonját és hívta a kolléganőjét, aki röviden válaszolt.
- Semmi változás.- válaszolt a férfi és közben megfogta a lány kezét.
A kávé forró volt. A lány meg is égette a nyelvét. Utálta ezt az érzést.Arra gondolt, hogy ha az egész napja ilyen lesz, mint ahogyan ez kezdődik, akkor legjobb lenne lefeküdni és átaludni.
- Aludnia kellene. –mondta a férfi, akinek nagyobb szüksége lett volna az alvásra, mert a ragyogó szemei most szürkék voltak és a szemei alatt egyre jobban mélyültek a sötét karikák.
- Ma hazavihetem a babát és Kristóf mellett kellene lennem, hátha tudok segíteni neki valamivel, na és Anya is biztos azt szeretné, ha mellette vagyunk…-elsírta magát.- Miért pont velük esett ez meg?
A férfi megsimogatta a karját, majd az egyik könnycseppet fogta föl az ujjával és az ujja hegyén egyensúlyozta.
- A babát segíthetek hazavinni, kocsival vagyok. Na és utána le kellene feküdnie pár órára kipihenni magát, aztán délután kipihenten visszajöhetne az anyjához. A barátjának nem tud segíteni. Ezt a csatát neki kell megvívnia. –
A lány megtörölte a szemét.
- Köszönöm. Lehet, hogy igénybe fogom venni a hazajutáshoz. – mondta, majd rögtön vissza is vonta.- Jaj, nem, köszönöm nem. Majd Apának szólok, hiszen annyi mindent be kell szerezni. Éppen költözés alatt álltunk és a baba minden cucca lent van már Kristóf házában vidéken. – a férfi fölhörpintette a kávéját és fölállt.
- Ha meggondolja magát, akkor tudja a számom. Még egy órát itt leszek, aztán megyek haza és szivesen elviszem vásárolni is. Ha hírem van, akkor hívom. – mondta és elment.
Annamária magával vitte a kávéspoharat és újra leparkolt az intenzív osztály előtt. A doktornő vezetésével nagy társaság lépett ki az ajtón. A lány hozzájuk lépett és kérte, hogy bemehessen Kristófhoz. Megengedték neki. Belépett az ajtón és az üvegfalú bokszhoz ment, ahol a férfi egyedül feküdt a gépekkel övezve. Leült az ágy mellé és a férfi keze után nyúlt.
- Kristóf! –szólította meg bátortalanul. – nyisd már ki a szemed kérlek! Miért csinálod ezt velem? – a férfi nem reagált.
A csecsemős nővér jött oda hozzá és figyelmeztette, hogy hazaviheti a babát. A szájával megérintette a férfi kezét és elindult az anyjához.
Anna az ágyban feküdt és nagyon sápadt volt. Tamás a kezét fogta és aggódóan nézett rá.
- Hazavihetem a babát – kezdte a lány – sajnos már szinte semmi sem maradt otthon, ami az övé lenne.-
Anna mosolygott. Érezte, hogy a balesetének az értelmét megtalálta, hiszen a lánya végre meg fog békélni a babával.
- Csináltam egy csomagot, hogy ha följövünk a városba, akkor legyen mindenből vésztartalék, de azért be kell vásárolnotok. Menj haza kedvesem. -szólt rá a férjére is.- Pihenned kell. Itt mindent megkapok amire most szükségem lehet.Na és attól sem kell félnetek, hogy meg fogok szökni. Biztos, hogy itt leszek akkor is ha este benézel. –Listát adott át a férfinak, a dolgokról amikre szüksége lenne.
Annamária fölhívta az orvost, megköszönte, hogy fölajánlotta a segítségét, elmondta, hogy az apja hazaviszi. A férfi hangja fáradt volt.
A baba érdeklődve nézett a lányra hatalmas barna szemeivel. Annamária kissé félve fogta meg, mert érezte, hogy ettől a perctől neki kell róla gondoskodni. Félelmetes volt a gondolat, hogy egy emberi életért kell felelnie. Rettegve gondolt arra, hogy valamit el fog rontani. Tamás mosolyogva nézte a lányát.
- Jól áll neked a gyerek.- végre mosolygott. Ő is érezte a lehetőséget, hogy a lánya összebarátkozzon a babával.