A hegyek anyja 2. rész

- Kapkodd a lábaid Florus! - szólt hátra a császárné a mögötte mászó apródra. – Ha a két lányt hozom magammal akkor is gyorsabban haladnánk.
- Igyekszem asszonyom – lihegte Florus.
Egy óra telhetett el azóta, hogy a kapu bezárult mögöttük és magukra maradtak. Az út egy egyre szűkebb és alacsonyabb alagútban vezetett a boszorkány hajléka felé, az elején még egyenes derékkal tudtak haladni, de ahogy előrébb jutottak, úgy kellett először meggörnyedniük, majd négykézlábra ereszkedniük.
Az apród teljes testében remegett. Bár a császárvárosban hivatalosan csak az egyetlen isten kultuszának hódoltak, nem tiltották a többi vallás gyakorlását sem, különösen azóta, hogy egy északi nagyúr lánya lett a császárné. A paloták termeibe az egyetlenről és a kegyelemmel teli anyáról szóló csodálatos mesék mellé becsúsztak az északiak rettenetes történetei az öldöklő istenről, sárkányokról, trollokról, óriásokról és más bestiákról, amik a magas úton túli földeken éltek. Florusnak, mint sok császári ivadéknak egy klánját vesztett erdei elf asszony volt a dajkája, esténként gyakran mesélt elátkozott erdőkről, hegyekről amikben vérszomjas boszorkányok éltek, gonosz mágusokról akik éjjel elrabolják a gyerekeket.
Azzal, hogy átkeltek a magasúton, végigmentek a legijesztőbb mesék földjén, egy elátkozott erdőbe és végül egy barlangba aminek a mélyén egy boszorkány lakott, Florus összes gyerekkori rémálma valósággá vált.
- Úrnőm, kérdezhetek? – súgta a fiú.
- Nem fog megenni vagy békává változtatni, emiatt ne aggódj.
- A boszorkány.
- Kerüld ezt a szót – mordult rá a császárné. – Ő nem boszorkány, hanem a bölcsesség anyja, az ajkain keresztül maga az öldöklő isten szól. Ő az egyetlen, aki ismeri a három szürke nővér akaratát, tudja, hogy kinek milyen sorsot mondtak ki, de azt is tudja, ha valakiről még nem döntöttek. Nem boszorkány, hanem a háborúk urának mátkája, úgyhogy ne emlegesd úgy, mint valami tűzlabdákkal szórakozó, bolond vénasszonyt!
- Bocsáss meg úrnőm!
- Hamarosan elérjük a hidat, ami a szentélybe vezet, azt ajánlom kezd el a fejedben összeszedni az őseidet.
- Az őseimet úrnőm?
- A hídon csak ember kelhet át. Nehogy azt mond, hogy ember vagy – rivallt a fiúra. – Északon vagyunk, itt csak az számít embernek, aki ismeri a szüleit, a nemzetséget amihez tartozik és fel tud sorolni néhányat az ősei közül.
- De én nem vagyok északi – rebegte a fiú.
- De most északon vagyunk, és vannak őseid, mégiscsak a nagy Corvus császár unokája vagy, neki pedig nem akármilyen a híre északon.
- Az egyetlen aki legyőzte az északiakat – mondta a fiú kicsit nekibátorodva.
- Az hogy legyőzte túlzás, de ebbe most ne menjünk bele – legyintett az asszony.
Hamarosan elérték a hidat. A híd egy öreg, roskatag kőalkotmány volt, ami egy szakadék fölött vezetett át. Maga a szakadék olyan mély volt, hogy az északiak úgy tartották az alja az alsó világban van, és a szakadékon keresztül jönnek fel a holtak a szentélybe ha a papnő beszélni akar velük. A túlsó oldalon már ott volt a szentély kapuja. A hídnak egyetlen hibája volt, a rámpa, ami felvitt volna rá hiányzott, csak a szakadék volt a helyén. fiú rettegve nézte ahogy az asszony megáll a fekete mélység peremén.
- Ki akar átkelni a hídon? - dörgött ismét a kapuőr hangja.
Alfhild vagyok – kiáltotta az asszony – az ébenvölgyi Alf nagyúr és a zölderdei Thorhild úrasszony lánya, a Jorgling nemzetségből. Egy vérből való vagyok Jorggal a kováccsal, akit a háborúk ura a családom ősatyjává tett, egy vérből való hegyjáró Alffal, aki átvezette a népét a magas úton, egy vérből való zöldköpenyes Tokival aki elfoglalta népe hajlékát az Ében völgyet. Szabad születésű, nemes északi.
- Átkelhetsz – dörögte a hang és egy keskeny palló jelent meg a szakadék fölött, amin az asszony a hídra léphetett – Ki akar a hídra lépni? - kérdezte újra az őr miután a palló eltűnt.
- Most te jössz fiú – szólt az asszony amikor már biztonságban feljutott a hídra.
- Nem merem úrnőm – nyöszörögte Florus.
- Gyerünk fiam bátorság – bíztatta csak lépj a peremhez és mond amire tanítottalak.
- Képtelen vagyok rá – mondta a fiú most már könnyekkel a szemében.
- Képes vagy rá, csak lépj a peremhez és mond a szavakat. Ha nem teszed mindenkinek el fogom mondani a Császárvárosban, hogy cserben hagytad az úrnődet.
- Inkább vállalom a szégyent és az uram haragját – zokogott a fiú.
- A hegyek anyja türelmetlen – dörrent fel ismét a hang – Utoljára kérdezem. Ki akar a hídra lépni?
- Értsd meg fiú, hogy nincs választásod – mondta az asszony szelíden – Ha nem teszed amit mondok, az őr leránt a mélybe. Lépj a peremhez és mond a szavakat!
- Igen úrnőm – hüppögte a fiú és a peremhez lépett – Én F-Florus vagyok a Po-pomonus házból – dadogta.
- Nagyon jó Florus folytasd – bíztatta az asszony.
- Az én apám Turrus császári herceg, az anyám Phula hercegnő. A nagyapám Corvus császár, észak pörölye, aki a völgyek háborújában legyőzte az északi nemesek seregét. A dédapám Septimus császár, aki a császárvárosi nagy csarnokot építette és szobrokat állított a Pomonus dinasztia hetven császárának. Az ükapám Septimus az idősebb aki...
- Elég lesz fiú, az őr nem várja, hogy tengerjáró Teophilig elmond minden ősöd. Mond, hogy ki alapította a családod és mehetsz.
- Az ősapám tengerjáró Teophil aki átvezette a népét az irdatlan tengeren és országot alapított.
- Átkelhetsz – dörögte a hang és Florus átdöcögött a pallón.
- Most pedig belépünk a szentélybe – súgta az asszony.
A szentély, ahol a bölcsesség anyja, a hegyek anyja, a boszorkány, nevezzük bárhogy, lakott valóban lenyűgöző látvány volt. A hosszú csarnok mennyezetét, ami magasan, a hegy teteje alatt volt, szikla oszlopok tartották, olyan vastagok, hogy egy-egy oszlop átöleléléséhez legalább három-négy  jól megtermett harcosra lett volna szükség. A szentély nagy része sötét volt, az egyetlen természetes fényforrás a csarnok közepe felett egy kerek rés volt, amit a mennyezetbe vágtak, amin keresztül besütött a hold megvilágítva a sziklatrónust és az előtte álló kőoltárt.
A trónon maga a hegyek anyja ült. Mindkettejük lélegzete elállt. Nem a mesék csúf, öreg, vérszomjas boszorkányát látták maguk előtt, hanem egy gyönyörű fiatal nőt.
- Lépjetek közelebb – intett és, ahogy óvatosan megközelítették, akkor tárult csak fel előttük a papnő igazi szépsége.
A hegyek anyja, akiről azt tartották, hogy évszázadok óta szolgálja a gyilkos istent, nem látszott többnek húsz évesnél. A holdfényben fürdő arca kedves volt és szelíd, a szemei barnák, hófehér ruhát viselt, hosszú, fekete haját pedig égszínkék fátyol alá rejtette. Azon kívül, hogy magához intette őket, nem mozdult, egyenes háttal ült a trónon, Florust azokra a márványszobrokra emlékeztette, amik a Császárvárosban a kegyelemmel teli anyát ábrázolták, csak a papnőnek nem volt koronája és nem tartott liliomot a kezében.
- Hosszú utat tettetek meg – mondta szelíd, megnyugtató hangon, mikor az asszony és a fiú elérték az oltárt, amin egy kés és egy agyag edény volt – Kiálltátok mindhárom próbát – folytatta – Megtaláltátok az ösvényt és végigmentetek rajta, felmásztatok a lépcsőn, és a kapuőr beengedett benneteket. Ami a hidat illeti az nem próba, csupán udvariasság. Furcsák az északiak, akárhányszor megjelenik valamelyik a híd előtt, megáll és elkezdi sorolni az őseit, a boldog istenekig vissza, holott elég lenne annyit mondani, hogy Bjorn vagyok, vagy Grimhildnek hívnak és a híd megnyílik. Mintha senki nem értené meg, ami a kapuban történik a belépéskor. Nem érdekel, hogy ki az apátok, ki az anyátok, nem érdekel, hogy melyik kalóz, útonálló vagy haramia volt az ősötök – a hangjából eddigre eltűnt szelídség – Az öldöklés atyja előtt porszemek vagytok, csak alázattal járulhattok elé! Ráadásul még hazudoztok is – mondta és Alfhildre nézett – Te azt mondtad északi vagy. A ruhád mégis déli, a köpenyed a völgyben szőtték, ahová a háborúk atyjának gyáva szolgái menekültek, alatta pedig császárvárosi selymet viselsz. Nem érzem rajtad az észak szagát, csak narancs és citrom illatot, ahogy a fiún is. Azt mondtad Alfhild vagy, valami völgybeli uracska lánya, de a kapuban az, az erdei bölény akit magaddal cipeltél mégis azt bőgte, hogy te vagy Theodóra a császár hitvese. Csak nem egy alakváltó jött el hozzám, aki egyszer Alfhildé másszor Theodórává  változik, ahogy éppen kedve tartja. Ki vagy valójában?
- Senki, minden bölcsesség anyja – mondta és letérdelt – A gyilkos isten előtt senki és semmi.
- És mégis idejöttél, hogy megzavard a hegy békéjét! - rivallt rá a papnő – A jövőt akarod látni, azt akarod, hogy felébresszem a halottakat, hogy faggathasd őket? Vagy olyan arcátlan vagy, hogy azt várod, hogy egyenesen magát az öldöklés atyját zavarjam meg? Hát nincs határa az emberek arcátlanságának? Mond, hogy mit akarsz, vagy takarodj innen!
- Keltsd fel a holtakat minden bölcsesség anyja – mondta Alfhild halkan.
- Tudod, hogy ennek mi az ára? - kérdezte komoran a papnő.
- Igen – bólintott az asszony – Gyere fiú, eljött az idő – mondta Florusnak és kézbe vette a kést.
A fiú az oltár elé lépett. Tudta, hogy miért hozta magával az asszony, ahhoz, hogy a holtak szóljanak vérrel kell itatni őket. Egy nemes északi asszony vére és egy ártatlan, királyi vérből való ifjú vére az ajándék ami szóra bírja a holtakat.
Florus feltűrte az ingujját és már nyújtotta volna a kezét, amikor az asszony mögötte termett, az egyik karjával a fiú hajába markolt, hátrahúzta a fejét és egyetlen, villámgyors mozdulattal elvágta a torkát. A kispriccelő vér beborította az oltárt és az edényt, az asszony elkapta a földrerogyó Florust és a fejét az edény fölé tartotta, majd miután megtelt vérrel leengedte a földre.
- Látom a gyermeknek is hazudtál – csóválta a fejét a papnő – gondolom azt hitte, egy kis vágás, pár csepp vér és a holtak elégedettek lesznek.
Máskénnt nem jött volna velem.
- Úgy van – bólintott – És most te jössz. Ne aggódj, a te esetedben elég ha csak megszúrod az ujjad. Elég ostoba dolog lenne felkelteni a holtakat, ha nem hallgathatnád meg a mondanivalójukat. Rendben – mondta miután az asszony megvágta az ujját – Most állj oda a kör közepére és bármi történjék is maradj ott!
A kör amit a papnő említett, a csarnok közepén, egyfajta labirintus volt, amit a kövezetre festettek. A zegzugos utak, az északiak szemében védelmet jelentettek a szellemek ellen, akik hitük szerint eltévedtek a labirintusokban, ezért messzire kerülték őket.
A papnő, felemelte a kelyhet ivott a vérből, majd kántálni kezdett valamit, az ősi északiak nyelvén, amit az asszony nem értett. A csarnokra nyomasztó homály borult, a csendet csak a papnő monoton imája zavarta meg, ami inkább valamilyen vadállat morgásához volt hasonló, mint emberi nyelvhez.
Az oszlopok mögött, ahogy egyre jobban felhergelte magát és egyre hangosabban ismételte az ima szövegét, árnyak jelentek meg, először csak egy-kettő, majd egyre több. Az asszony igyekezett magát olyan kicsire összehúzni, amennyire csak tudta, ahogy a kör közepén kuporgott. Közben az árnyak mozogni kezdtek, néhány megpróbált előjönni az oszlopok mögül, de a papnő valamit rájuk kiáltott mire visszakushadtak a homályba. A legtöbb csak alaktalan árny volt, némelyiknek viszont még az arcvonásait is megfigyelhette volna az asszony, ha fel mert volna nézni, de a tekintetét mereven a padlóra szögezte.
Mikor a papnő abbahagyta a kántálást és a csarnokra néma csend borult, Alfhild összeszedte a bátorságát és felnézett. A papnő az asztalnál állt kezében a véres tállal. A homályból most előjött néhány kísértet és az asztalhoz ment. A többségük harcos volt, abban a díszvértben és sisakban, amiben eltemették őket, de akadtak közöttük asszonyok is, hófehér halotti ruhában. Miután ittak a vérből, váltottak pár szót a papnővel, majd visszamentek a sötétbe. Ahogy elléptek az asztaltól, némelyikük szomorú, elkínzott arccal a kör felé nézett, Alfhild ekkor többet fel ismert közülük. Ott volt egy öregember, hatalmas bikaszarvakkal díszített sisakban, a képét többször látta, amikor Zúgóházban járt, Thorlund volt az a dédapja, akit az a sárkány ölt meg, aki hosszú évekkel a születése előtt a völgyre támadt. Thorlundot egy óriási férfi követte, hatalmas volt mint egy medve, a pajzsára farkasfejet festettek. Ő nem volt más mint a farkasvölgyi Eldrin nagyúr apja, akit a császárral szövetkezett elfek gyilkoltak meg, Corvus császár ostrom alá vette a Farkasvárat, az erődöt, ami Farkasvölgybe és Ébenvölgybe vezető utat védte. A vérből ívó holtak között látta a nővérét, Gildrit is, akit haramiák öltek meg a kíséretével együtt, amikor úton volt Zölderdőbe a jegyeséhez. A lányt egy pár követte, egy erős, nagydarab férfi, az álla alatt összefont szakállal és egy asszony, aki Alfhilddel lehetett egyidős amikor meghalt. A férfi köpenyére a Jorglingek üllőjét hímezték, a nő végtelen szomorúsággal nézte a földön kuporgó Alfhildet. Miután ittak a férfi mutogatni kezdett, az asszony pedig elindult a kör felé, de a papnő szigorúan visszaparancsolta a sorba. A császárné döbbenten ismerte fel a két kísértetben az ébenvölgyi Alf nagyurat és a zölderdei Thorhild úrasszonyt, a saját apját és anyját, akiket utoljára akkor látott életben, amikor az északiak veresége után, alig tíz évesen a császári udvarba küldték, mint vendéget, túszt és az akkor még ifjú Baldur császár jegyesét.
- Most már előjöhetsz, visszamentek az alsó világba – mondta a papnő miután az utolsó szellem is ivott a vérből és távozott
Alhild összeszedte magát és a trón elé lépett. A fiatal lány eltűnt, egy fáradt, meggyötört nő ült a helyén. Az arca fakó volt, az ajkai sápadtak és vértelenek, a haja összekuszálódott, a szemei pedig hidegen meredtek az asszonyra
- Csak egyszer kérdezem meg, biztos, hogy tudni akarod, amit a holtak mutattak és mondtak? Jól gondold meg Alfhild, lehet, hogy mire a végére érek azt fogod kívánni, hogy bár meg sem születtél volna.
- Tudni akarom hegyek anyja – bólintott Alfhild.
- A férjed és a fiad miatt vállalkoztál erre az útra, igazam van?
- Igen, bölcsesség anyja.
- Mindkettejüket láttam a fényes déli palotában. A férjed beteg, gondolom arra vagy kíváncsi, hogy fel fog e gyógyulni? A válasz nem. A nővérek kimondták a szavakat, vége, soha többé nem látod élve.
- És a fiam?
- Sakálok és keselyűk között hagytad a palotában szerinted, hogy van? Ő sem látja meg a következő teli holdat, ne szólj közbe! - intette az asszonyt – A nővérek kimondták a szavakat, nem tudod megmenteni. Két madarat látok, egy baglyot a gyilkos isten madarát, amint fészket rak a palotára és egy hófehér gólyát, ami csőrében viszi ki onnan a fiókáit. A bagoly a viszály, a vér és a harc ami tanyát ver a fényes termekben, a gólya pedig a béke, ami hosszú időre elhagyja a birodalmat. A völgyeket farkasok és fekete kutyák lepik el, minden lángba borul. Akik most ittak a vérből hamarosan az ivadékaikkal fognak lakomázni az alsóvilágban. A birodalom elpusztul, látom ahogy a szél a paloták, erődök és a hamis istenek templomainak üszkét viszik.
- Semmit sem tudok tenni ellene? - kérdezte az asszony.
- Semmit. Ha a nővérek valamit kimondanak, az ellen már nem lehet tenni. Még a gyilkos isten sem száll szembe a szürke nővérek döntésével. Ez már eldöntetett, a hamis istennek pusztulnia kell, minden hívével együtt. De látok a sötétségben fényt is. Aprócska láng csupán, de az egyetlen remény. Látok egy fiút északon és egy lányt, akik együtt új királyságot alapítanak a régi romjai fölött.
- A fiú nem az én vérem? - kérdezte az asszony most már sírva.
- Nem, de északi, ahogy te is valaha északi voltál. A sorsa még nem mondatott ki, de az öldöklés istene kedveli a fiút. Vérrel és csatákkal fog az útja a jobb jövő felé vezetni, ha követi az ősök ösvényét, ő fogja helyreállítani, amit ti, hitványok széttörtetek.
- És a lány?
- Rabszolga, aki meghal, de aztán feltámad, hogy leverje a bilincseket, amiket ti kovácsoltatok saját magatoknak.
- Hol találom őket?
- Nem találod meg őket. Ez nem a te dolgod – mondta a papnő közben az asszony mögé lépett-  A te sorsod már akkor betelt, amikor elindultál a Császárvárosból. A nővérek rád is kimondták a szavakat.
- Meg akarsz ölni? - kérdezte az asszony döbbenten – Dehát azt mondtad.
- Tudom, hogy mit mondtam – szakította félbe a papnő – Teljesítetted a próbákat, elhoztad az áldozatot, megérdemelted, hogy megtudd az igazságot.
- Már az elején tudtad?
- Igen. Tudtam, hogy nem távozhatsz innen, nem is azért engedtem, hogy átkelj az ösvényen, hogy utána elmenj és megpróbáld megakadályozni amit már kimondtak. A feladatod az volt, hogy elhozd nekem azt, aki majd beteljesíti a jóslatot. Kimondták a szavakat, vége – mondta a papnő és a kezében tartott áldozati tőrrel lesújtott a császárnéra.