A hold sápadtan világított meg egy kicsiny, lovasokból álló csapatot, a régi királyi úton. A csapat északnak tartott, a távolban komoran feketéllő, magányos hegy felé, amit a középső birodalom népei Láng csúcsnak, az északiak a gyilkos isten tornyának, az elfek pedig bánat hegynek hívtak.
A csapatot egy paraszt és egy zord arcú, tagbaszakadt, bikanyakú északi úr vezette, a vállán medveprémből készített köpenyt viselt, alatta láncinget, a fején pedig hegyes fémsisakot. Az oldalán akkora kard lógott, hogy akár hóhérpallosnak is beillett volna. Az északi mögött egy asszony lovagolt, a negyvenes évei végén járhatott, a vonásai szigorúak és kemények voltak. Biztos lábbal, férfi módra ülte meg a lovat, a hideg ellen egyszerű zöld gyapjú köpeny védte. Két fiatal lány követte, mindketten az asszonyéhoz hasonló köpenyt viseltek, amit szorosan összehúztak magukon, a köpeny kámzsája alól jól látszott az arcuk. Az asszonnyal ellentétben a középső birodalom jellegzetes szépségei voltak, bronzbarna bőrrel, hatalmas barna szemekkel, telt ajkakkal, amik kékre fagytak a hidegtől és a kámzsa alól kikandikáló koromfekete hajfürtökkel. A menetet egy apród zárta, aki még a lányoknál is fiatalabb volt. Sivár kietlen helyen haladtak, az északi szabad földeknek nevezett kopár fennsíkon. Az alig gondozott, gyomtól felvert út mellett csak elszórva láttak magányos tanyákat, néhány pásztorszállást, sírhalmokat és néhány elhagyott vadszőlővel benőtt romot, az egykori északi nagyurak palotáit. Hajdan erősnek építették őket, ezer éve őrizték néma kísértetekként az utat, mikor is uraik úgy döntöttek, hogy délebbre költöznek, az északi királyságot és a középső birodalmat elválasztó Fehér hegység biztonságos, magas sziklafalakkal és megmászhatatlan csúcsokkal védett, termékeny völgyeibe, Ébenvölgybe, Örömhonba, Farkaserdőbe.
- Hé te kutya – mordult rá a parasztra az északi. – Messze vagyunk még?
- Nem nagyuram, innen már látni a hegyet.
- A dögevők vigyenek el, két napja, amióta átkeltünk a magas úton, látjuk azt a rohadt hegyet, de hiába megyünk, mégsem jutottunk közelebb. Ha ezen a rohadt pusztán elfogy az élelmünk téged sütlek meg!
- Nézd uram – mutatott egy távoli pontra – Ott van a régi őrház, amit még az ősészakiak építettek a boldog istenek korában! Azon túl már ott van a vadon és az ösvény ami a hegyhez vezet!
A régi őrház hajdan egy erős, bevehetetlen erőd volt, amit egy minden oldalról tűhegyes sziklákkal körülvett magaslatra építettek, a Láng csúcsot körülölelő vadon mellé, hogy visszatartsa a barbárokat, akik akkoriban még az erdőt uralták. Amikor az öldöklés istene elpusztította a boldog isteneket az erődöt is elhagyták az őrei, a helyükre barbárok, útonállók költöztek akik a fagyos tenger kikötőiből délre tartó utazókat és kereskedőket fosztogatták, az erőd pedig lassan pusztulásnak indult. A falak foghíjasak voltak, csak itt ott erősítettek meg cölöppalánkkal néhány rést, a bástyák beomlottak, a tornyok megrogytak, csak az öregtorony állt feketén és komoran.
Az út mellett a csapat holttesteket látott karókra tűzve. Meztelenre vetkőztetett férfiak és nők lógtak a karókon, némelyiket megcsonkították, sokuk már feketedni kezdett a rothadástól, a varjak és a dögmadarak undok károgással ültek tort a hullák felett. Az úttól távolabb egy magányos, kopasz tölgyfa állt az ágain akasztottak lógtak.
- Kik ezek? - kérdezte az északi úr
- Halottidézők, emberevők, kitaszított mágusok – sorolta a paraszt – Azok meg ott a közeli faluban laktak – mutatott az akasztott holttestekre
- Nem is tudtam, hogy ilyen közel a rengeteghez is vannak falvak – morogta az északi
- Már nincsenek uram – rázta a fejét a paraszt. – Néhány éve ezek az ördögök – bökött a karók felé – Befészkelték magukat az erődbe. Éjjelente máglyát raktak az öregtorony tetején, így csalták ide az utazókat, néha egész karavánokat. Azt hitték menedéket kapnak az erődben mint a boldog istenek korában. Senki nem jött ki a várból, legalábbis nem elevenen. Beszélni sem szerencsés erről.
- Ez kinek a műve? - kérdezte az asszony undorodva.
- A farkasvölgyi Eldrin nagyúr söpörte ki őket a várból.
- Mindegyik meghalt?
- Nem úrnőm, amikor ideért a sereg a legtöbben szétszaladtak, csak a legelvetemültebbje maradt a toronyban, ők a nyársakon végezték. Olyan rettenetes dolgokat találtak bent, hogy láttam katonákat akik megtébolyodtak az iszonyattól. Eldrin egy éjszaka alatt megőszült, pedig még negyven tavaszt sem látott
- És mi lett a többiekkel, akik nem voltak a toronyban?
- A legtöbbjükkel végeztek. A harcosok feldúlták a vidéket, a falusiakat azzal gyanúsították, hogy segítettek a mágusoknak. Felgyújtottak mindent, a férfiakat megölték, az asszonyokat, gyerekeket kizavarták a hidegbe. Ha elindulsz asszonyom azon a földúton – mutatott nyugatra – Egy napi járóföldön belül csak kiégett falvakat, karókat és akasztófákat találsz.
- Igaz, hogy Eldrin nagyúr egyetlen lánya is köztük volt? - kérdezte a fiatalabb lány
- Úgy bizony, az apja abba őszült meg, hogy a leánykáját elcsábította egy vérmágus. A farkasúr a torony mélyén talált rájuk. A mágust elevenen sütötte meg.
- És mi lett a lánnyal?
- Azt mondják, bezárta egy ketrecbe és otthagyta a toronyban. Azt is mondják, hogy addig ült a ketrec mellett amíg a lánya éhen nem halt. Csak ült és hallgatta a lány könyörgését, a sikolyait. A katonái szerint olyan arccal ült végig, mint egy szobor, így büntette meg meg magát, amiért ilyen lányt csinált.
- Tébolyodott – suttogta az asszony.
- És akik eltudtak menekülni?
- Elnyelte őket a rengeteg – legyintett a paraszt.
- Azt akarod mondani te korcs, hogy egy emberevőkkel és vérmágusokkal teli erdőn akarod az úrnőt és a kisasszonyokat keresztül vezetni? - kiáltotta az északi és már ütötte volna a parasztot.
- Ők már halottak nagyuram – emelte védekezőn a kezét a feje fölé. – Az erdő elnyelte őket. Halott erdő nagyuram, a remetén és a hegy boszorkányán kívül nem tűr meg semmi elevent.
- Az elfek Mirta Halanmannak hívják – mondta az asszony csendben. – A holtak gyümölcsöse.
- Nem is tudtam, hogy vannak elf klánok ennyire északon is.
- A háború a sok klánt kiűzött a Fehér hegység völgyeiből.
- Nincs más út a hegyhez? - kérdezte az apród.
- Ez is a próba része ifjú Florus – mondta az asszony. – Ha papnő beszélni akar, velünk átjutunk az erdőn.
- És ha nem akar?
- Akkor meghalunk – vonta meg a vállát az északi. – Elnyel az erdő, vagy összezúzzuk magunkat a lépcsőkön a hegy oldalában. Gondolom a testvéreid nem sok könnyet ejtenének utánad miután megkapták az örökrészedet. Jártál az erdőben paraszt?
- Az áldott anya óvjon dehogy – rázta a fejét hevesen. – Senki nem volt olyan bolond, hogy az erdőben kergesse a mágusokat! Az ostrom után az első csapattal visszamentem a Farkasvölgybe
- Ott a rengeteg – mondta az északi, és mindannyian követték a tekintetét.
A rengeteg vagy a holtak gyümölcsöse egy ősi erdő volt, ami az északiak legszentebb és legrettegettebb hegyét vette körül, amiről azt tartották, hogy a gyilkos isten, aki elűzte a boldog isteneket és megtanította az embereket a fegyverkovácsolás, a háború és a gyilkolás mesterségére, a hegy csúcsán lakott, amit mindig eltakartak a felhők. Mélyen a hegy gyomrában, egy barlangban lakott a gyilkos isten papnője, egy ősöreg boszorkány, akiről rettenetes meséket énekeltek a tüzek mellett a bárdok. Egy remete gondoskodott róla, ő vitt fel ételt, amit mindig a barlang szájánál hagyott, majd sietve eliszkolt. A papnő a holtakkal hált, akik tolmácsolták neki az öldöklés atyjának a szavait. Jaj volt annak aki valamilyen módon megsértette.
A kis csoport évszázadok óta először vállalkozott a veszélyes útra a jósnőhöz. Egy keskeny ösvény vezetett a vén, fekete tölgyfák között, az egymásra boruló ágak sötét alagutat képeztek az ösvény fölött, a sűrű lombokon nem hatolt át a holdfény.
- A te utad itt véget ért – fordult az asszony a paraszt felé. – Követjük az ösvényt, ha a jósnő vár ránk, el fogunk jutni a remete házához. Várj itt délig, ha addig nem érünk vissza, vágtass ezzel a levéllel Ében völgybe és add át a testvéremnek. Leírtam benne, hogy hová mentünk és kértem, hogy szabadítson fel. Itt egy erszény a faradozásaidért, Ha elérsz a völgybe kapsz még egyet a szabadságlevél mellé.
- Ahogy parancsolod úrnőm – bólintott a paraszt, aki ugyan nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy a romok mellett töltse az éjszakát, de ahhoz még kevésbé fűlt a foga, hogy bemerészkedjen az erdőbe
- Hundig uram – szólt ezután az északihoz –, az apám és az öcsém harcosaként megesküdtél, hogy védelmezed a klánom minden tagját. Ha tehetném, most feloldoználak az esküd alól, de még szükségem lesz a kardodra. Tovább kell kísérned, ahogy neked is ifjú Florus.
- Az öldöklő isten lángoló valagába is követnélek úrnőm – mondta az északi.
- Én is felség – tette hozzá az apród.
- Jangmi és Bhora – fordult a lányokhoz. - Ti önként jöttetek velem, intésem és tilalmam ellenére – fordult ezután a két lányhoz – Értékelem, amit tettek, de nem vihetlek magammal titeket a rengetegbe. Visszamentek a paraszttal Ében völgybe.
- Nem megyünk felség – mondta Jangmi az idősebb. – Mi is megesküdtünk, hogy szolgáljunk
- Nem vitatkozom – vágott közbe az asszony
- Egy asszony esküje talán kevesebbet ér, mint egy férfié? - kérdezte Bhora
Ha megengeded asszonyom – szólt közbe a lovag. – Én is úgy érzem, biztosabb, ha velünk maradnak. Az út nem kevésbé veszélyes a keserű folyóig, mint a rengeteg. Ha útközben baj éri őket, a paraszt lesz az első, aki kereket old és hagyja sorsára a hölgyeidet.
- Magunkkal kellene vinnünk az erdőbe – mondta az apród –, amint eltűnünk esze ágában sem lesz itt tölteni az estét, zsebre teszi a pénzt és fut amerre lát.
- A kapzsisága el fogja vinni Alfson házába – mosolygott az asszony. – Különben is a szabadságlevél nélkül csak egy szökött szolga, akit az első őrjárat nyársra húz. Ha a nap az ég tetejére ér, vágtass amilyen gyorsan csak tudsz – fordult ismét a paraszthoz. – Ha eléred a Keserűvizet mutasd fel a levelet az őrségnek, ott majd kapsz friss lovat és kíséretet. Élet halál kérdése, hogy eljusson a hír Ében völgybe.
- A szavam a tiéd úrnőm – bólintott a paraszt és visszaindult a romokhoz, és ahogy visszanézett még látta, hogy a kis csapatot elnyeli a sötétség.
A rengetegen egyetlen, keskeny ösvény vezetett át, a lovak csak libasorban tudtak haladni. Az utazók nem beszéltek, hol a csapást, hol az erdőt figyelték. A rengeteg, bár halott erdőnek nevezték nagyon is élőnek tűnt. Az ösvény szeszélyesen kanyargott, a fák gyökerei néhol egészen a széléig kinyúltak, az ágak helyenként az utasok vállát, karjait érintették, az egyik komiszabb lerántott az asszony fejéről a kámzsát, látni engedve egyszerű kontyba font barnás szőke haját, amibe itt-ott már néhány ősz szál is vegyült.
- Kérdezhetek úrnőm – mondta az apród
- Csak csendesen fiú – intette le Hundig- – Ne zavarjuk fel jobban az erdőt
- Mit akarsz fiú?
- Miért olyan fontos, hogy a paraszt visszamenjen a völgybe?
- Az öcsém nem túl éles eszű – mondta halkan az asszony. – De hamar rá fog jönni, hogy nem a fehér nővérek ligetébe mentünk. Mit gondolsz mit fog tenni, ha rájön, hogy elvesztette a császár feleségét, az unokaöccsét, két palotahölgyet és az egyik harcosát? A császár eltűrné talán, hogy az egyik északi hűbérese, akire az asszonya és a rokona életét bízta, hagyta. Hogy egyszerűen eltűnjenek? Tudnia kell, hogy mi történt.
- Még visszafordulhatunk – mondta az északi
- Nézz hátra Hundig uram – mutatott visszafelé az asszony. – Látsz mögöttünk utat, ösvényt, vagy csapást? Az erdő bezárult mögöttünk, csak előre visz az út
Az asszonynak igaza volt, ahogy hátranéztek az ösvény valóban eltűnt mögöttük. Komor, fekete törzsű fák, és bokrok áthatolhatatlan fala foglalta el az út helyét, és lassan kúszott előre, mintha maga előtt akarná tolni az utasokat, akik némán folytatták tovább az utat, miközben az erdő némán követte őket, egészen a hegy lábáig. Nemsokkal később kiértek egy tisztásra, ahol fényt láttak.
A remete egy sárból, gallyakból összetákolt kalyibában lakott, ami előtt tűz égett, annak a fényét látták a tisztás végéből.
A rongyos vénember egykedvűen üldögélt a tűz mellett, amin valamilyen apró állatot próbált megsütni, nem látszott rajta, hogy különösebben meglepné vagy érdekelnék a vendégek, csak akkor nézett fel amikor meglátta Hundigot, de akkor is csak azért, mert az óriás északi fenyegetően fölé tornyosult, elfogva előle a fényt.
- Te vagy a remete, aki a hegyi utat őrzöd?- dörögte Hundig
- Amíg valaki meg nem vált a szolgálatból, igen – bólintott a remete
- Én Hundig vagyok Öregerdő ura, az Ébenvölgyi Alfson nagyúr pallosa és pajzsa.
- Tudom – bólintott a remete. – Megtennéd, hogy arrébb állsz? Nem akarom szénné égetni a vacsorám. Tudom, hogy ki vagy öregerdei óriás, tudom, hogy ki az asszony, aki elhagyta a fényes déli palotát, hogy meglátogassa a vadonban, a magányos, öreg remetét. Azt is tudom, hogy kicsoda a fiú – mondta és gonosz vigyorral végigmérte az apródot – Soványka, de talán megteszi. Ne félj fiú, a patkányról beszéltem, amit sütök, nem rólad.
- Honnan tudtad, hogy jövünk? - kérdezte az asszony hevesen. – A papnő mondta neked?
- Ó nem - rázta a fejét hevesen a remete –, a hegyek asszonya nem beszél olyan hitvány rabszolgával mint én vagyok. De a fák nagyuram – mutatott az erdőre – a fák suttognak esténként. Beszélnek hozzám, akkor is suttogtak, mikor a farkasember a harcosaival megölte a jó mágusokat. Sírtak a fák aznap és sírt a szegény remete is. A mágusok mindig hagytak pár jó falatot a derék öregnek. Finom, kövér falatokat. Aztán a jóságos mágusok fák közé menekültek. A fák irigyek és kapzsik, egy morzsát sem hagytak nekem.
- Úrnőm ez egy emberevő – mondta iszonyodva az apród.
- Hallgass Florus! - intette az asszony. - El tudsz minket vezetni a papnőhöz?
- El tudlak vinni titeket a kapuig. Ott majd a kapuőr eldönti, hogy beléphettek e, vagy meghaltok.
- Ide figyelj te sakál! - lépett közelebb Hundig a remetéhez. – Látod ezt itt? - csapott az oldalán lógó pallosra – Ezt itt Pajzstörőnek hívják, sok jó harcos tölgypajzsát szakítottam be vele. Ha biztonságban felvezetsz minket a lépcsőkön megjutalmazlak, de ha becsapsz, a beleid ontom ki vele! Megértettél?
- Derék lovag egy fegyvertelen öregembert fenyegetsz? - vigyorgott gonoszul. – Nem tudod, mekkora szívességet tennél vele ha végeznél velem. De nem fogsz megölni, hiszen akkor a helyemre kellene lépned. Szeretnéd a hegyek úrnőjét szolgálni? Vagy talán a fiatal urat hagyod itt helyettem? Ó nem – rázta a fejét – Az ő végzete a barlang felé vezet.
- Elég a szóból – vetett véget a remete sziszegésének az asszony – Felviszel minket vagy sem?
- Ahogy parancsolod – hajtotta meg magát ügyetlenül a remete
A lovakat a kunyhónál hagyták és nekivágtak az útnak. A lépcső, egy alig három láb széles ösvény volt, ami a szikla oldalába vágva vezetett a barlanghoz. Gyötrelmes mászás volt, a talaj nem volt egyenletes, a talpuk alatt alattomos nedves, éles kövek nehezítették meg az utat, néhol olyan meredeken haladt felfelé az ösvény, hogy csak csúszva, mászva tudtak feljebb jutni. A szél kegyetlenül fújt, mintha le akarta volna taszítani őket a szédítő mélységbe, amitől semmi nem védte őket, az út mellett még egy árva bokor sem nőtt. Olykor szorosan a sziklafalához kellett tapadniuk, mert fentről hó és kövek zúdultak az útjukba, kis híján a szakadékba lökve őket. Mire felértek az északi prüszkölt az izzadságtól, a fiú a barlang szája melletti sziklafalnak dőlt, a nők köpenyei pedig sáros, tépett cafatokban lógtak. A barlang száját egy áthatolhatatlan fal zárta el.
- Eddig kísérhettelek benneteket – mondta a remete. – Ha tudjátok a szavakat a kapu őre beenged titeket. Sok szerencsét én elindulok lefelé.
- Itt hagysz minket? – kérdezte Bhora rémülten.
- Ó igen kisasszony a kapuőr gyűlöli a remetét, ha itt maradok, nem szól hozzátok – hadarta és nekivágott az ösvénynek.
- Mond a szavakat Hundin – utasította az asszony.
- Igen úrnőm – bólintott az északi majd a lábát megvetve szilárdan megállt a kapu előtt és elbődült. – A kapu őre nyisson utat a vándornak!
- Ki akar belépni az ősi tudás anyjához? - dörögte egy hang a fal mögül.
- Az egyetlen isten, a mindenek atyjának kegyeltje Theodóra, a Középső birodalom császárnéja, a hősök atyja Baldur császár asszonya, észak királynéja, a déli városok védelmezője, az első asszony a fagyos pusztáktól a Tágas vízig, az Irdatlan tengertől a Végtelen óceánig! Követelem, hogy nyiss utat!
- Nem ismerem ezt az asszonyt, nem nyitom ki a kaput - hangzott a felelet.
- A kapu őre nyisson utat a vándornak! - kiáltotta újra Hundig.
- Ki akar belépni az ősi tudás anyjához?
- Alfhild úrnő, a seregrontó Alf nagyúr lánya Ébenvölgyből. Kérlek nyisd ki a kaput – mondta Hundig most már szerényebben.
- Nem ismerem ezt az asszonyt, a kapu zárva marad – hangzott újra az elutasítást.
- Folytasd – bólintott az asszony, amikor az északi kérdően nézett rá.
- A kapu őre nyisson utat a vándornak!
- Ki akar belépni az ősi tudás anyjához?
- Alfhild, egy eltévedt, tanácstalan asszony, aki alázattal könyörög a bölcs anya tanácsáért.
Ebben a pillanatban szörnyű robajjal elgördült a szikla az útból és feltárult a barlang bejárata. A csoport elindult befelé, ekkor azonban a hang újra rájuk dörrent.
- Csak az asszony és a fiú! A többiek kint maradnak!
- Biztos, hogy ez jó ötlet úrnőm? - kérdezte Hundig.
- Azt kell tennem amit a kapuőr parancsol. Gyere fiú – mondta az apródnak. – Ne várakoztassuk meg a papnőt.
A császárné és az apród belépetek a barlangba, a kapu pedig újabb robajjal bezáródott mögöttük.
