A három pátriárka - III.

Harmadik fejezet

A nap

A falióra nyolc órát mutatott, amikor kopogtak az ajtón. A napfény éppen a kanapéra vetődött, s megvilágította az alvó lányt.
Kate az első koppanásokra nem ébredt fel, mert nagyon mélyen aludt.. Álmában Joe bácsival beszélgetett, aki megnyugtatta, hogy bármi is történik majd vele, soha nem hagyja magára őt.
Az ajtó túloldalán álló személy viszont végett akart vetni az álomnak, és erősebben dörömbölt. Kate álma ettől szertefoszlott, s ébredezni kezdett. Felült a kanapén, ásított és nyújtózkodott, majd egy gondolat szöget ütött a fejében: a mai nap az utolsó az életében. Riadtan tekintett az ajtóra. Talán egy gyilkos áll mögötte? Végtére is, a nap huszonnégy órája folyamán bármikor meghalhat, s mivel egészségi állapota tökéletes volt, valószínűnek tűnt, hogy erőszakos módon fog meghalni. A gyilkosra visszatérve, csak egyféleképpen deríthette ki, hogy ki kopogtat: felállt és odabotorkált az ajtóhoz. Percekig csak fülelt, hátha meghall valami árulkodó jelet, majd hirtelen:
- Kinyitnád végre ezt az átkozott ajtót?!
Hát persze, gondolhatta volna! Megkönnyebülten sóhajtott, és elfordította a kulcsot a zárban. A küszöbön nem más állt, mint édesanyja, akit Marie-nek hívtak.
- Jaj, Kathleen! – nyomott két puszit lánya arcára, s szorosan át is ölelte.
- Szia, anya! – szólt Kate, fulladó hangon.

Édesanyjáról érdemes tudni, hogy közeledett az ötödik x-hez, ám fiatalkori szépsége még nem hagyta cserben. Tartása egyenes és magabiztos, tekintete éles és átható volt. Egyedül a haját illetően történtek változások az elmúlt tizenöt évben: koromfekete színű hajkoronáját felváltotta a szolidabb, egyszerűbb ősz szín. Ujjain számtalan gyűrű ékeskedett, köztük a jegygyűrűje is, amit még a férje halála és az elviselhetetlen fájdalom sem tudott lehúzni a gyűrűsujjáról. Régóta egyedül élt, de egyáltalán nem vágyott társaságra. A magányt és a nélkülözést egyetlen panaszoló szó nélkül eltűrte, s dühbe gurult, ha valaki sajnálni kezdte vagy a segítségét kínálta fel. Rendkívül büszke teremtés volt, környezete éppen ezért neheztelt is rá.
- Gyere be, anya – vezette be a nappaliba Kate. – Elnézést a rendetlenségért.
Édesanyja szemöldöke felszaladt a homlokára. Hitetlenkedve nézett lányára, ugyanis sejtelme sem volt arról, hogy Kate kitől örökölhette ezt a nagyfokú hanyagságot, amikor ő, Marie, mindig kínosan ügyelt a tisztaságra és a rendre, a káosztól pedig egyenesen rettegett.
- Ez rendetlenség?! – prüszkölte felháborodva. – Ez egy szeméttelep, édes lányom!
Már megint kezdi. Valahányszor anya és lánya találkoztak, a beszélgetés furcsa módon Kate ,,fogyatékosságainak” az ecsetelésével végződött. Édesanyja minden alkalmat megragadott, s amikor csak lehetett, lányának hosszú prédikációkat tartott, külön hangsúlyozva azt, hogy mennyire helytelen életet él. Az anyja természetesen ezzel jót akart tenni, de Kate-et nagyon idegesítette, hogy megpróbálnak beleszólni az életébe. Tudta ő is, mit csinál rosszul, de belátta, képtelen változtatni a dolgokon.

Édesanyja borzadva nézett körül a lakásban. Kezei remegtek az azonnali rendcsinálás égető vágyától, de végsősoron elbúcsúzni jött, nem takarítani.
- Ülj le nyugodtan, anya, én elmegyek zuhanyozni. Ígérem, gyors leszek.
Kate ezután valóban a fürdőszoba felé vette az irányt. Amint becsukódott mögötte az ajtó, édesanyja villámgyorsan elkezdett pakolni. A papírokat felszedegette a földről, kidobálta az ételmaradékokat a hűtőből, a szanaszét hajigált ruhadarabokat pedig egy fotelre tette. Amikor mindezzel végzett, Kate már ki is lépett a fürdőszobából. Ismerte már édesanyját, így cseppet sem lepődött meg, de egy halk megjegyzés azért elhagyta a száját:
- A profi takarítóknak lenne mit tanulniuk tőled.
- Lehetséges – hagyta rá édesanyja.
Kate köhintett, majd leült egy fotelre. Mamája követte példáját.
- Jártál a Hivatalban? – kérdezte.
- Igen. Borzalmas volt – válaszolta Kate, s kezeivel idegesen babrálni kezdte a fotelre tett kispárnát.
- Megértem.
- Te jártál már ott? – kíváncsiskodott Kate.
- Édesanyámat kísértem el, húsz évvel ezelőtt. Szegény, még járni is alig tudott.
- Én… nem bírtam sokáig ott maradni…ijesztő és sötét az a hely, a Hivatalnok pedig nem …
- … normális – fejezte be a mondatot édesanyja. –A Hivatalnokokról sokan úgy vélik, belebolondulnak a munkájukba. Gondolj csak bele, hány emberrel kell megbeszélniük a temetési ügyeket, hány fiatal és tehetséges embert ismernek meg, akik másnap meghalnak. Annál szörnyűbb pedig nincsen, amikor egy csecsemőt visznek a Hivatalba a szüleik. El sem tudjuk képzelni, mit élnek át azok az emberek, akik nap mint nap ott dolgoznak. Az a rengeteg halál…alapjában változatatja meg az emberi személyiséget. Sokan gyűlölik őket, de nem tehetnek semmiről. Ez a munkájuk, s be kell vallanunk, hogy rendkívül hasznosak a számunkra. Ha nem lennének, mi történne a halottakkal? Mindenki megérdemli, hogy akaratának megfelelően bánjanak vele, halála után is. Aki temetést kíván, azt el kell temetni. Aki hamvasztást óhajt, azt el kell hamvasztani. Jogunk van kiválasztani a számunkra megfelelő temetkezési formát. A Hivatal ezért létezik, hogy teljesítse az emberek utolsó kívánságait. Kezdetben, amikor felépültek az első Hivatalok, sokan ellenezték, pedig szükségünk van egységes, megbízható intézményre, ahova bárki, megkülönböztetés nélkül bemehet, hogy elintézze végső dolgait. Ettől függetlenül, igazad van abban, hogy tényleg bizarr maga az épület és a dolgozók is, de meg kell értened, alapvetően nem rosszak azok az emberek, ott bent.

- Dühös lettem, és kirohantam az épületből, amikor vigyorogva közölték velem, hogy Joe bácsi meghalt.
- Igen, ez jellemző rád – mosolyodott el édesanyja. – Ha felbosszantanak, vagy olyan helyzetbe kerülsz, amiből nem tudod kivágni magad, akkor egyszerűen elszaladsz.
- Szóval gyáva vagyok – értelmezte Kate.
- Nem. Csupán a problémamegoldó-képességeden kellene csiszolni, s talán jobban viszonyulnál a konfliktusokhoz. Nem szaladhatsz örökké a gondok elől, szembe kell nézned velük.
- Mikor? Anya, ma meghalok – mondta Kate elkeseredve.
A nappalira ezután mély csend ült. A falióra ketyegése tisztán hallatszott, betöltötte az egész szobát.
-Hát, igen – szólt hirtelen Kate mamája. – Akármennyire igyekeztem figyelmen kívül hagyni a tényt, miszerint hamar el foglak veszíteni, most mégis eljött ez a nap. Tegnap nagyapád, ma te hagysz el.
- Nagy kár, hogy nem lehetek ott Joe bácsi temetésén – vág közbe Kate. - Még egyszer el szerettem volna búcsúzni tőle.

Kate-nek ekkor eszébejutott, hogy Joe bácsi megemlítette az édesanyjával való találkozását. Megköszörülte hát a torkát, s belefogott a kényes kérdésbe:
- Te is elmentél a kórházba. Miről beszélgettél Joe bácsival?
- Sok mindenről – hangzott a tömör válasz.
- Lehetne részletesebben? – próbálta a választ kihúzni Kate.
- Kibékültem a nagyapáddal, ami tizenöt év után kész csoda. Egyszer megfogadtam, hogy nem állok vele többet szóba, de mégis ő volt az apám, s ez ellen sem ő, sem én nem tehettem semmit, pedig meglehet, hogy szívesen elszakadtunk volna egymástól – véglegesen. Ez nem azt jelenti, hogy a halálát kívántam, csak teher volt a lányának lenni. Sosem foglalkozott velem, a kutatásainak élt. A lehető legtöbbet akarta megtudni a három pátriárkáról és a karperecről. Persze, én értetlenül álltam a papírjai fölött, és időpocsékolásnak tartottam az egészet, ahelyett, hogy beláttam volna, mennyire fontos neki mindez. Hibás vagyok abban, hogy megutáltuk egymást, de ő is vétkes volt! Ha annyit beszélgettünk volna, mint amennyit vitatkoztunk, akkor remekül megértettük volna egymást, de másképpen alakult mindkettőnk élete. Bármilyen módon is próbált meggyőzni az igazáról, én csak ellenkeztem, tagadtam, értetlenkedtem. Úgy hitte, hogy a karperecek nélkül az emberiség boldogabb lenne. Azt is mondta, börtönben vagyunk, amelybe a három pátriárka taszított bennünket azzal, hogy elárulták nekünk a halálunk pontos napját.

- Szerinted nincs ebben igaza nagyapának? – kérdezte élesen Kate.
- A karperec áldás, Kathleen. Lehetőséget ad mindannyiunknak arra, hogy eldöntsük, milyen úton szeretnénk járni. Leegyszerűsítve kétféle út létezik: a jó és a rossz. Mivel ezen a bolygón mindenki tudja, meddig fog élni, annak megfelelően alakíthatja saját életét. Mondok néhány példát. Ha rövid ideig élek, akkor kihasználok minden percet, nem henyélek és lustálkodok, hanem hasznos munkával töltöm az éveket, segítek az embereknek, hatalmas tudást igyekszem felhalmozni: pontosan úgy, ahogyan te tetted huszonhat éven keresztül. Ha nem így cselekszem, hanem ellenkezőleg, akkor úgy halok meg, hogy az életem hiábavaló volt. A karperec ezért zseniális találmány: figyelmeztet arra, hogy – bár kevés az időm – azt el tudom tölteni jót cselekedve is. Ha viszont szerencsés vagyok, és hosszabb ideig élek, akkor alapíthatok családot, teljes életet tudok élni. A titok abban áll, hogy megtanulj dönteni, melyik utat választod, s miért éppen azt. Ostoba az az ember, aki csak arra tudja felhasználni az életét, hogy szüntelen rosszat tegyen.
- Pedig nagyon sokan vannak így – jegyezte meg Kate.
Édesanyja bólint:
- Érdekes, de az emberiség bűneit még a karperecek sem tudják elfojtani, hiába hinnéd azt, hogy elrettenti az embereket az a tudat, hogy mennyire rövid ideig élnek. Semmi nem hat rájuk, törnek, zúznak, rombolnak megállás nélkül. Meggyilkolják egymást a sértett büszkeségükért, s minden más apróság miatt is akár. A cselekedeteik olykor irracionálisak, és ők sem tudják megmagyarázni, mit miért tesznek.

- Anya, én sajnálom, de… Joe bácsival értek egyet. Számtalan igazság van abban, amit elmondtál, mégis azt kérdezem: nem lenne jobb tudatlanul élni? Alig születtünk meg, máris a csuklónkon a karperec. Mintha azt sugallná, hogy hiába születtél meg, úgyis meg fogsz halni!
- Ez az igazság, Kathleen. Mindannyian meg fogunk halni.
- Tudom, tudom, de épp ez a bajom: a karperec sosem engedi, hogy ezt elfelejtsd. A fejünkben állandóan ott motoszkál a halál gondolata, s emiatt egy egész életen át rettegnünk kell! Másképpen viszonyulnánk az élethez, ha nem kellene a halálon rágódnunk, s azon, hogy minden nappal egyre csak fogy az időnk.
- Minden homokóra lepereg egyszer – szól közbe az édesanyja.
- Igen, de miért kell tudnom, hogy mikor?
- Mert a három pátriárka így döntött. A döntésüket nincs jogunk felülbírálni, hiszen mi csak halandók vagyunk. Bizonyára tudják, mit miért tesznek (velünk ellentétben).
Nem azért jöttem el hozzád, hogy veszekedjünk vagy olyan kérdéseken törjük a fejünket, amelyekre nyilvánvalóan nincs válasz. A világegyetem úgy van berendezve, ahogyan lennie kell. S ha már így van, akkor csak annyit tehetünk, hogy elfogadjuk és nem lázadunk ellene, hanem méltósággal tűrjük a szenvedést, a fájdalmat, s a halált.

Marie felállt. Nézte lányát, egyre csak nézte, a szavak nehezen törtek fel belőle, de sikerült mondattá formálnia őket:
- Most elbúcsúzom tőled, Kathleen. Nem azért, mert el akarok, hanem azért, mert muszáj. Az utadon neked kell végigmenned, senki sem kísérhet el, még én sem. Magadra hagylak, hogy végiggondolhass mindent. Nagyon büszke vagyok rád, mert olyan ember vagy, aki megállta a helyét az életben, s hibáival együtt tudott élni úgy, hogy a legtöbb jót kihozta magából.
Kate soha nem kapott édesanyjától ehhez hasonló dicséretet, teljesen meg volt illetődve. Felemelkedett a fotelről, s tétován édesanyjához lépett.
Huszonhat év után elérkezett a búcsúzás pillanata.
- Mintha csak tegnap lett volna, hogy a karomban tartottalak – suttogta édesanyja. – Pici baba voltál, de annál elevenebb.
- Igen, tudom. Emlékszem, azt is elmondtad, hogy Joe bácsi tanított meg arra, hogyan vegyél a kezedbe engem.
- Nagyon ügyetlen voltam eleinte – magyarázta édesanyja. – Te vagy az egyetlen lányom, s óvtalak mindentől, ami ártalmasnak tűnt a számodra. Néha még magamtól is. Az édesapám sokat segített. Azokban az időkben helyreállt közöttünk az egyensúly, de később újra fellángolt a harag, és ennek gyakran te ittad meg a levét. Majdnem elmartalak magam mellől téged is.

Marie megsimogatta leánya arcát.
- Pedig te voltál és vagy a legfontosabb dolog az életemben, de a büszkeség (melyet a papámtól örököltem) kis híján elszakított minket egymástól. Meglehet, hogy az elveink különböznek, de egy család vagyunk, s ha bajba kerülünk, csakis egymásra számíthatunk.
- Anya, szeretném, ha tudnád…
- Mit?
- … azt kértem, hogy hamvasszanak el, a szerveimet pedig donorként használják fel.
- Sejtettem, hogy így döntesz – bólogatott édesanyja. – Még a halálodat is mások megsegítésére fordítod.
Már a bejárati ajtó előtt álltak, amikor Kate-nek eszébe jutott valami.
- Anya, volna egy utolsó kívánságom: vinnél virágot a nevemben Joe bácsi temetésére?
- Ez természetes. Mit fogsz csinálni ma?
- Amit eddig, tanítok és dolgozok.
- Értem.

Anya és lánya még egy szoros ölelésben összefonódtak, majd Marie elment, s magára hagyta Kate-et, aki visszaszaladt a holmijáért, ezután elindult az utolsó tanítási napjára, élete utolsó napján.
Az út az egyetemig rövid volt, gyalog tíz perc alatt odaért. Megállt az épület előtt, és most először állapította meg, mennyire szép is az.
Az intézményt hófehér márvány borította, a díszítések pedig a szecesszió stílusában készülték, belül és kívül egyaránt. A egyetem körüli parkba pompás fák és virágok kerültek, az egyik diófáról például az a mendemonda keringett, hogy száz éves is elmúlt már. A diákok szívesen üldögéltek a kinti padokon, ott tanultak vagy beszélgettek.
Miközben Kate közeledett a bejárathoz, tucatnyi diák köszöntötte őt, s mikor odaért az ajtóhoz, az egy hirtelen mozdulattal kivágódott előtte.
- Kate! – hangzott egy éles és hangos sikítás.
A legtöbb embernek felállt a szőr a hátán attól a hangtól, de a hang tulajdonosa fittyethányt mások véleményére, s bár sokan panaszkodtak a csend megzavarása miatt, a tulajdonos, akit Charlotte-nak hívtak, és történetesen Kate legjobb barátja volt, nem törődve azzal, hogy őt szidják, rávetette magát barátnőjére, s puszilta, ahol érte.
- El se hiszem, hogy képes vagy bejönni! Ez az utolsó napod, én a helyedben biztosan otthon maradnék és lógatnám a lábamat – hadarta elképesztő sebességgel Charlotte, eközben betaszigálta Kate-et az ajtón.

Charlotte harminc éves múlt, és még ötven év állt előtte, ennek megfelelően örök optimizmussal rendelkezett. Mindig vidám, kacarászó, a dolgokat lazán elintéző nőként lehetne őt jellemezni, aki mellesleg rendkívül csinos is volt: hosszú, szőke haja göndör fürtökben omlott a vállaira, szája mindig fénylett a vérvörösszínű rúzstól, szemét erősen kihúzta, szemhéjai zöldszínben csillogtak, végezetül két centiméter vastag púder került az arcára. Kivágott blúzt viselt, miniszoknyát és piros magassarkú cipőt. Gondosan ügyelt a színek megfelelő összeállítására, rendszerint színesen öltözött, s kerülte a fekete színű ruhadarabokat.

Azonban, bármennyire is igyekezett, egyedül élt évek óta, és ezt azzal indokolta, hogy még nem talált rá az igazira. Kate minden alkalommal, amikor Charlotte ezt kifejtette neki, hevesen bólogatott, és a következő szavak hagyták el a száját: ,,igen, persze, természetesen, igazad van, egyetértek”, satöbbi. Charlotte pedig boldog volt, hogy barátnője ilyen jól megérti őt.

Azok az emberek, akik nem ismerték igazán Charlotte-ot, úgy vélték, azért nincs társa, mert buta, s másról sem lehet vele beszélgetni, mint a divatról, a sminkről, meg a hajfestésről. Hatalmas tévedés! Charlotte ugyanis Kate asszisztense, és a legtöbb kutatásban együtt dolgoznak. A szőkeség diplomás biológus és pszichológus (igaz, az utóbbi csupán hobbi), s imád mások lelkében turkálni, s nem is csinálja rosszul.
Meglehetősen furcsa párost alkotott Kate-tel, ám a visszafogott és a ,,minden lében két kanál” stílus, úgy tűnt, az ő esetükben együtt tud működni. Néha azért egymás idegeire mentek, akkor napokig nem beszéltek egymással, majd kibékültek, és dolgoztak tovább, mintha mi sem történt volna.

Kate irodája az első emeleten volt, a kutatási részleg a másodikon. Először az irodájába mentek. Charlotte megállás nélkül csacsogott. Kate csak félig figyelt oda, gondolatai máshol jártak. Most vagyok itt utoljára. El sem mentem, de máris nagyon hiányzik ez a hely.
Kate két helyen szeretett lenni: otthon és az egyetemen. Nehezen vette tudomásul, hogy holnaptól már sehol sem lesz. A Nap holnap is felkel, a diákjai is felkelnek, Charlotte és az édesanyja is felkelnek, de ő, Kate, soha többé. A világ megy tovább, ő megáll. A fájdalom lassan gyökeret eresztett a szívében, s úgy tűnt, halála pillanatáig érezni fogja. Szeretett élni.
Az irodájába belépve ugyanaz a kép tárult elé, mint otthon. Furcsa módon, az egyetemen is végigsöpört egy tornádó, de csak az ő irodájában okozott maradandó károsodást. Az íróasztalon a telefont már nem lehetett megtalálni, mert a papírhalmaz valóságos hegyet alkotott, s a telefon bizony pont a hegy alatt volt. Amikor megcsörrent, Kate szétrombolta a ,,hegyet” , hogy felvehesse a kagylót, s rendszerint olyan hírt kapott, ami miatt el kellett rohannia. Természetesen az asztalról lesöpört papírok még másnap is a földön hevertek.

Az egyetem tapasztalt takarítói gondosan elkerülték Kate irodájának a környékét is, de az újoncok beleestek abba a hibába, hogy megpróbálták kitakarítani a helyiséget.
Nos, képzelhetjük, mi lett az eredménye.
Kate legyintett a rendetlenség láttán, ledobta táskáját az asztalra (pontosabban hegyre), előkotorta a megfelelő papírokat, s Charlotte-tal együtt felsétált a második emeletre.
A kutatási részleget egy hosszú tanteremben rendezték be, ami különböző mikroszkópoknak és egyéb műszereknek adott otthont. A terem káosztól mentes és tiszta hely volt. Mindenféle kutatást itt végeztek, s egyszerre akár húszan is dolgozhattak.
Sejteket fedeztek fel, megvizsgáltak azok tulajdonságait, megállapították milyen feladatokat látnak el. A rákkutatásban is jelentős szerepet játszottak: gyógymódokat kerestek, kísérleteket folytattak rákos sejtekkel, és mesterséges megtermékenyítéseket is vállaltak, melyek többnyire sikeresen végződtek.

Aznap Kate és Charlotte rákos sejtekkel kísérleteztek, de semmi áttörést nem értek el. Azon a problémán három hónapja dolgoztak sikertelenül, ám lelkesedésük nem szűnt meg, sőt, egyre keményebben küzdöttek. Előfordult, hogy ketten maradtak az egész egyetemen, s hajnali négykor indultak haza.
- Holnap egyedül kell folytatnod a munkát, Charlotte – mondta Kate, amikor visszatértek az irodájába.
Charlotte elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
- Nem hiszem, hogy nélküled meg tudom csinálni. Eddig mindig te jöttél rá a megoldásra.
- Igen, de a te segítségeddel.
- Ha ezt köszönetnek szántad, akkor igazán nincs mit. Mindketten tudtuk, amikor megismerkedtünk, hogy nem fogunk sokáig együtt dolgozni, mégis beleadtunk mindent, s ma ott tartunk, hogy a kutatásaidért Nobel-díjra is jelöltek, de attól félek, azt már csak a halálod után kapod meg.
Kate elpirult, és gyorsan hozzátette:
- Engem sosem érdekelt a Nobel-díj, én nem azért dolgoztam…
- Felesleges megmagyaráznod nekem, mert pontosan tudom, mit miért teszel – hiszen ismerlek már, igaz, csak annyira, amennyire hagytad, hogy megismerjelek. A zárkózott természetű embereket nehéz kiismerni, mert keveset beszélnek magukról, bár másokat meghallgatnak, ők maguk ritkán közlik a véleményüket. Mégis hiszem, hogyha figyeljük cselekedeteiket, akkor sokat megtudhatunk róluk anélkül, hogy szavakba öntenék az érzéseiket. Így voltam veled én is: én folyton beszéltem, te folyton hallgattál, de a tetteid pont annyit árultak el rólad, mint rólam a szavaim. Minden ember másképpen kommunikál, valaki szavakkal, valaki tettekkel. Mindkét módszernek megvan a maga előnye és hátrány, de azt, hogy ki melyiket használja, csak a személyiségünk határozza meg.

- Nehéz eset vagyok, ezt akarod mondani, ugye?
- Nem – mosolyodott el Charlotte. – Azt akarom mondani, hogy bár különbözőek vagyunk, én sosem kívánnék más társat magam mellé. Megtiszteltetés volt egy ilyen fantasztikus tudóssal együtt dolgozni.
- Köszönöm, hogy… kitartottál mellettem, még a nehezebb napokon is, amikor úgy éreztem, hogy minden összeesküdött ellenünk. Sosem hagytál magamra, akkor sem, mikor elzavartalak.
- Tényleg, már emlékszem! Hogy is volt? ,,Tűnj a szemem elől, úgyis csak a ruhádról tudsz fecsegni!”
Kate eltakarta az arcát a kezével, úgy suttogta:
- Ezt én mondtam?!
- Bizony, de ne aggódj, nem haragszom. Egyébként az én hibám volt, mert tényleg sokat beszéltem arról a rózsaszín ruháról, amit az unokatestvérem esküvőjén akartam felvenni.
- És ööö… mi történt vele? – érdeklődött Kate.
- Elszakadt, és vettem egy másikat a kölcsönzőből.
- Á!
Abban a pillanatban kicsöngettek a negyedik óráról, s Kate-nek mennie kellett órát tartani.
- Hát, itt az idő.
Charlotte bólintott.
Kate magához vette jegyzeteit, s elindult az ajtó felé, de Charlotte útját állta.
- Sosem felejtelek el – mondta.
- Köszönöm, Charlotte. Ég veled!
- Szia, Kate.

Charlotte végignézte, ahogy Kate kilép a folyosóra, és elnyeli őt a tömeg.
Kate óráit a diákjai végigsírták aznap, ami a tanítást eléggé megnehezítette. Nem figyeltek a magyarázataira, hanem fújták az orrukat, és törölgették a szemeiket a zsebkendőikkel.
Imádták Kate-et. Az egyetem talán legjobb professzora volt, zseniálisan tanított, az órái érdekesek és izgalmasak voltak, a diákok szorgalmasan jegyzetelték, kérdéseket tettek fel vagy nevettek Kate valamelyik tréfás megjegyzésén. A tanóráin közvetlenül beszélgetett a hallgatókkal, ami könnyedén ment, hiszen a korkülönbség a tanárnő és a gyerekek között csupán néhány év volt.

Kate elbúcsúzott a diákjaitól az órák után, és a lelkükre kötötte, hogy miután ő elment, az új tanárukat is ugyanúgy tiszteljék és szeressék, mint őt. A diákok megígérték neki, hogy megpróbálják. A szomorúság mindegyiküket átjárta, ezért Kate úgy döntött jobb, ha minél előbb hazamegy, és jelenlétével nem kínozza tovább őket.
A tanárkollégáitól is elbúcsúzott (már torkig volt a búcsúzással), majd sietve elhagyta az egyetemet. Sokszor visszapillantott rá, de egyre távolodott tőle, míg befordult egy sarkon, és akkor végleg eltűnt a szeme elől.

Hazafelé igyekezett, de először elment vásárolni, mert a hűtőt fel kellett töltenie. Arra gondolt, hogy utoljára még főzhetne valamit vacsorára, persze, csak ha nem hal meg időközben.
- Lesz, ami lesz! – gondolta magában.
Vett tésztát, paradicsomot, sajtot, darált húst, gombát és sok-sok csokoládét. Aki jártasabb a konyhaművészetben, az rögvest kitalálhatja, hogy makaróni lesz Kate vacsorája. Igaz, csak egyetlen egyszer főzött makarónit, de egészen jól sikerült, érdemes tehát újra megpróbálnia. Normális ételt úgysem evett hetek óta.
Hazaérve bepakolta a hozzávalókat a hűtőszekrénybe, és kiment a kertbe. Megöntözte és kigyomlálta a virágokat, megmetszette a bokrokat, és csendben üldögélt egy almafa hűsítő lombjai alatt.
Nem bánta, hogy egyedül van, inkább örült neki. Hiába lenne vele bárki is, édesanyjának igaza van abban, hogy ezt egyedül kell végigcsinálnia. Ölébe hajtotta fejét, s hallgatta, ahogyan a szél ide-oda fújja a fák ágait, a levelek ettől susogni kezdtek. Kate úgy érezte, mintha egy történetet mesélnének ezek az apró neszek.

Megpróbálta összegezni az életét, de még annyira fiatal, s nincs annyi élménye és tapasztalata, mint egy idősebb embernek, ezért csak addig jutott, hogy: megszülettem, tanultam, tanítottam, kutattam, segítettem ott, ahol lehetett, néha elviselhetetlen voltam, máskor kedves, egyszer ilyen, máskor olyan. Igazi nagy eredményt nem értem el, de sok apróságra rábukkantam, amiket talán egyszer majd valaki összerak, mint egy puzzle-t, és akkor értelmet nyer az a sok, számomra érthetetlen dolog. Milyen kár, hogy nem lehetek ott! Én csupán a kezdete vagyok a nagy felfedezésének, de másnak kell befejezni a kutatásokat ahhoz, hogy az emberiség közelebb jusson a válaszokhoz, amiket annyira keres.
Besötétedett; Kate bement a házba, és hozzálátott a makaróni elkészítéséhez. Röpke egy óra alatt elkészült a vacsora, ekkor nyolc órát mutatott a falióra.
Még négy óra.

A makaróni remekül sikerült, mégis minden falat nehezen csúszott le Kate torkán. Kezében remegett a villa, s le is tette. Próbált megnyugodni, de szeme vissza-visszatért az óra mutatóihoz, azokat figyelte. A percek teltek-múltak.
Kate magába erőltette az utolsó falatokat, majd elmosogatta a tányért. Ezután leült a kanapéra, s nézegette a karperecét. Azon ott állt a dátum: 2008.04.04. Legszívesebben levette volna, de mit érne el vele? Semmit, tudta jól.
Bekapcsolta a televíziót, de értelmes műsort nem talált. Körülnézett a nappaliban, s belátta, hogy egy nagy takarítás nem ártana. Jobb későn, mint soha – futott át az agyán, és elkezdett porszívózni, port törölgetett, összeszedte a szétdobált könyveket, és a polcra tette őket.

Az óra fél tízet mutatott, amikor Kate kinyitott egy könyvet; olvasni akart, de nem látta a betűket: szemeit elhomályosították a könnycseppek. A halálfélelem teljesen a hatalmába kerítette, szinte megfulladt a félelemtől. Fogalma sem volt, mi vár rá. Otthon ült a szobában, biztonságban. Mégis hogyan fog meghalni?
Fel-alá járkált a szobában. Kezei izzadtak, ezért elment kezett mosni, s megmosta az arcát is. A víz megnyugtatta kissé. Belenézett a tükörbe, s nézte magát hosszan. Arca fehérsége vetekedett a faléval. Szemei vöröslöttek a sírástól, a szája kiszáradt. Ivott néhány korty vizet.
Lezuhanyzott, és máris könnyebbnek érezte magát. Pizsamába bújt, majd visszament a nappaliba. Az óra immár háromnegyed tízet mutatott.
- Remek – mondta, mikor megpillantotta.
Leheveredett a kanapéra, s betakarózott. Nem akart az ágyában ülni, inkább a kanapéról figyelte az órát.
A mutatókat lehetetlen volt megállítani. Az idő haladt előre, míg Kate meg nem unta az órabámulást, s behunyta szemeit. Ekkor éjjel tizenegy óra volt.
Kate lassan egy másik világban találta magát. Egy olyan világban, amelyben boldog volt és szabad.


Folyt. köv.