A három pátriárka - IV.

Negyedik fejezet

A második pátriárka


A tavaszi reggelek csodálatosan szépek. A napsugarak gyengéden cirógatják az arcot, az énekesmadarak dalai pedig felérnek bármely más kórusművel.
Ezek a ,,dalok” akár az ébresztőórát is helyettesíthetik. Kate meg is tapasztalta, miképpen működik a ,,madárkórus-féle” ébresztés, melynek nagy előnye, hogy díjtalan: ha kéred, ha nem, megkapod.
Kate boldogsága és szabadsága sajnos gyorsan véget ért a madaraknak köszönhetően, mivel azok a legszebb álmából ébresztették fel. Neheztelt is a lány, hiszen szívesen aludt volna tovább, mert a tegnap esti izgalmak alaposan kifárasztották. A takarója a padlón hevert, ugyanis az éjszaka közepén lerugdalta magáról (álmában biztosan úgy vélte, nincsen rá szüksége). Most viszont annál égetőbb szüksége volt a plédre, mert fázott. A takaró után nyúlt, és sikerült is visszaráncigálnia magára.
Megnyugodva feküdt a kanapén, csukott szemekkel, mindaddig, amíg azt nem érezte, hogy valami nagyon nincs rendben, de percekig nem tudott rájönni, mi lehet a baj. Azután, hirtelen:

- Ez lehetetlen! – kiáltotta, s lerúgta magáról (ismét) a takarót, majd felpattant a kanapéról.
A faliórára szegezte tekintetét, amely szerint negyed kilenc volt. Kate elrohant a fürdőszobába, és megnézte magát a tükörben. Semmi változást nem látott az arcán, de a sápadsága elmúlt, visszanyerte régi színét.
A nappaliban elhúzta a függönyöket. A fény betöltötte a kicsiny szobát, így Kate meg tudta nézni a karperecét. Ugyanaz a dátum állt rajta, mint tegnap. Kate elképedve nézegette, rázta a fejét, nem értette. Már halottnak kellene lennem.
Ezzel szemben nagyon is élt. A probláma ezzel csak annyi, hogy ilyen sosem történt az Évum története soránt: akinek meg kellett halni, az meghalt, de olyan nem akadt, aki túlélte volna a karperecén lévő dátumot. Kate volt az első, és nem árulunk el nagy titkot, ha elmondjuk, hogy az utolsó is. Sem előtte, sem utána nem történt meg ilyesmi.
Kate hangosan töprengett:
- Lehetséges lenne, hogy valamiképpen mégis meg lehet változatni a sorsunkat?
Választ a kérdésére nem talált, mert felmerült egy sor más kérdés is. Miért pont én? Miért pont most?

Annyit tudott bizonyosan, hogy utána kell járnia a dolognak, de előtte megreggelizett: a maradék makarónit gyorsan befalta, s teli gyomorral indult az útnak.
Egy helyre volt érdemes mennie, mégpedig A Hármak Minisztériumába: csak ott kaphatott választ a kérdéseire. Természetesen ott sem járt még soha ember, de Kate-et ez nem riasztotta vissza. Mindenáron tudni akarta, hogy mi történik vele, s főleg azt, hogy miért.
A Hármak Minisztériuma a városka végén épült, és pontosan egyidős a várossal. Kate-nek busszal kellett mennie, mert gyalog egy napig tartana az út. Kate egész úton rágódott, alig várta, hogy megérkezzen végre.
Amit kívánt, be is teljesült: egyszercsak ott állt a hatalmas épület előtt. Némi hasonlóságot vélt felfedezni a Hivatal és a Minisztérium között, például mindkét épület fekete színben ,,pompázott”, ami nyilvánvalóan nem véletlen.

A tekintélyes, ám komor épület inkább taszította, sem mint hívogatta az embert, de Kate legyűrte a viszolygását, és elindult felfelé, a hosszú lépcsősorokon. Mire felért, rendesen elfáradt, de annyi ereje még maradt, hogy a bejárati ajtót, ami óriási volt és nehéz, valamiképpen mozgásra bírja. Az ajtó csikorogva-nyikorogva engedett utat Kate-nek, aki gyorsan besurrant az aprócska résen.
Ezután egy órás bolyongás következett, ugyanis a Minisztériumnak megszámlálhatatlanul sok folyosója volt, és Kate azt sem tudta, hogy tulajdonképpen mit is keres. Senkivel sem találkozott, úgy tűnt, az épület teljesen üres. A legtöbb ajtó, amelyre rábukkant, mind zárva voltak, ráadásul a folyosókat meg sem lehetett különböztetni egymástól, így Kate-ben felmerült a gyanú, hogy körbe-körbejár.
Épp amikor már megelégelte a dolgot, rátalált egy olyan folyosóra, melynek nem volt folytatása, és egy ajtó állt a végén. Kate úgy határozott, megpróbál bejutni az ajtó mögött lévő terembe, de ha zárva van, akkor nincs mit tenni, elindul haza.
Az ajtó azonban nyitva volt, s Kate izgatottan lépett a terembe. Megfordult, s attól, amit ott látott, még a szája is tátva maradt.

A teremben középen ugyanis egy fekete köpeny lebegett, fél méterre a földtől! Ez fizikai képtelenség, gondolhatnánk először, és Kate-nek is ez volt a meggyőződése.
Ám furcsaságok sorozata ezzel nem ért véget, mert a köpeny megszólalt:
- Örülök, hogy sikerült idetalálnod. Már attól féltem, eltévedtél.
A hangja kellemes, lágy férfihangnak tűnt, és eloszlatta Kate bizonytalanságát.
- Ki vagy te? – kérdezte.
- Én vagyok a második pátriárka – hajolt meg a köpeny ,,feje”.
- Akkor…te vagy az élet – értelmezte Kate.
- Pontosan. Számtalan kérdésed van, de arra kérlek, ne tedd fel őket. Megígérem, hogy mindent megmagyarázok, de kevés az időnk, és a kérdezgetésed csak pocsékolná az igen értékes időt.
- Először is, bocsánatot kell kérnem, amiért ilyen meghökkentő formában látsz, de nem találtam más módot. Ha nem lenne ez a köpeny, akkor az üres szobával kellene beszélgetned, ami valljuk be, bizarrabb még a jelen esetnél is. Nekem nincs testem, szellemi természetű vagyok, ezért kellett ehhez az eszközhöz nyúlnom. Az első és a harmadik pátriárka nemsokára itt lesznek, ezért kell gyorsan cselekednünk. A fejedben tökéletes a káosz, de igyekszem a válaszaimmal rendet tenni, hogy megérthesd mindazt, ami a napokban történt veled. Régóta figyellek téged és a nagyapádat, és ti vagytok a bizonyíték arra, hogy mi, a három pátriárka, tönkretettük az emberek életét. A nagyapád hosszú ideig kutatott utánunk, és a karperec eredete után, de nem találta a válaszokat. Én most átnyújtom neked őket.

A történet kezdete sok milliárd évre nyúlik vissza, amikor is az Évum megszületett. Társaimmal érdeklődve figyeltük a bolygó születését, és tudtuk, hogy gyönyörűséges élet fog kialakulni rajta. Így is történt, mi pedig letelepedtünk, és végeztük a dolgunkat: figyeltük és irányítottuk először az állatok, majd az emberek sorsát. Az én feladatom abban állt, hogy meghatároztam az élőlény személyiségét, gondolkodásmódját, vágyait és céljait, illetve élete főbb eseményeit. Számodra ez borzalmasan hangzik, hiszen teljesen korlátolttá tettem a létezéseteket, de nem teljes mértékben, ugyanis bármennyire igyekeztem, hogy minél nagyobb befolyásom legyen, az élőlényeknek valahogyan mindig sikerült egy minimális önállóságra szert tenniük. A tudatukat és az akaratukat nem lehetett elnyomni. Ennek ellenére bármi, amit tesznek vagy gondolnak, az egy felsőbb hatalomnak köszönhető. Én és a másik két pátriárka is egy nagyobb szellemi erőnek tulajdonítjuk a létezésünket, és ahogyan mi, az a szellemi természetű lény is kezdettől fogva létezik. Ő dönti el, mi történik a világegyetemben és a bolygókon. Elpusztíthatatlan, megismerhetetlen és örökké létező. A három pátriárkának az élőlények felett, a nálunk hatalmasabb szellemi lénynek pedig minden felett van hatalma. Mi is csak apró porszemek vagyunk a számára, hiába van végtelen hatalmunk az élőlények felett. Ezért nem szabad önteltnek és telhetetlennek lennünk, csak azt irányítjuk, amit nekünk kell, a többi döntést az emberekre bízzuk, elvégre az ő életükről van szó. A karperec…nagy hiba volt.

Amikor a háborúk egymás után robbantak ki, az emberek élete megtelt rettegéssel és félelemmel. Az emberiség mindig félt a haláltól, de azokban az időkben a félelmük mindennapossá vált. Bármikor meghalhattak – vagy legalábbis ők azt hitték. Természetesen már akkor meghatároztuk, hogy kinek, mikor ér véget az élete. Valakinek el kellett döntenie, s az nyilvánvaló volt számunkra, hogy ilyen fontos döntést nem bízhatunk rátok. Ezért mi vettük a vállunkra a terhet és felelősséget, pontosabban a harmadik pátriárka. Visszatérve a háborúkra, akkor támadt az az ötletünk, hogy megmondhatnánk nektek, mikor fogtok meghalni. Azt hittük, akkor már nem fogtok annyira félni a haláltól, de ostobák voltunk. Nem vagyunk emberek, ezért meg sem érthetjük a kapcsolatot köztetek és a halál között. Hogyan értheti meg a halhatatlan lény a halandót? Sehogy sem. Akadtak ugyan momentumok a történelmetekben, amikor a karperec hasznosnak bizonyult, de a végeredmény ugyanaz marad: hoztunk egy rossz döntést, amit sok milliárd embernek kell elviselnie, holott belül mindegyikük érzi, hogy ez nem helyes. Én vagyok az, aki a pátriárkák közül a legközelebb áll hozzátok, hiszen mindig figyellek benneteket, s hol elborzadok, hol csodállak titeket.

Figyeltelek téged is, Kate, és úgy találtam, hogy te vagy a megfelelő személy, aki segíteni tudna nekem. Az első és a harmadik pátriárka ugyanis nem osztja a véleményemet a karperecet illetően, s hiába győzködöm őket az igazamról, csak azt válaszolják: ,,Mit tudhatsz te az emberek érzéseiről?” Be kell látnom, hogy keveset, mert nem vagyok ember, és itt jössz te a képbe, Kate. Te ember vagy, ezért rá tudnál világítani a mi ,,csodás” találmányunk fogyatékosságaira, főleg most, hogy magad is megtapasztalhattad, milyen szörnyű ülni egy szobában, és várni a halált. Attól tartok, éppen a harmadik pátriárkát lesz nehéz meggyőzni az igazunkról, ennek ellenére benned van minden reményem, Kate.

Az utolsó kérdésedre a válasz keserű és fájdalmas lesz, de jogod van megtudni azt, hogy miképpen maradtál életben. Sosem tettem még ehhez hasonlót, ám meg kell értened, nem volt más választásom. A harmadik pátriárka felelős az élőlények haláláért, ő határozza meg, meddig tart az életük, s még ha tudom is, hogy az adott személy nem érdemli meg a halált, akkor sem tehetek semmit ellene. Azonban van egy kiskapu: a harmadik pátriárkának nincs kapcsolata az emberekkel, s ha valaki meghal, ő nem érzékeli pontosan, hogy kiről van szó, ezért lehetőségem adódott arra, hogy kicseréljelek téged egy másik emberre. Tegnap valaki más halt meg helyetted, Kate.

- Kicsoda? – kérdezte Kate elborzadva.
- Egy tizenhat éves lány, akit Laurának hívtak.
- Nem választhattál volna idősebb személyt?
- Nem. Azt választottam, akit kellett.
S még mielőtt a pátriárka mást is mondott volna, kinyílt egy ajtó a teremben, és két másik, de ugyanolyan köpeny lebegett be rajta. Az egyik felháborodva így szólt:
- Hogy merészeled?
A hang fagyos volt és mély, Kate borzongott tőle. Könnyedén kitalálta, hogy a hang tulajdonosa nyilvánvalóan a harmadik pátriárka.
- Engedd meg, hogy megmagyarázzam! – mondta védekezésképpen a második pátriárka.
- Mit? – csattant fel a harmadik pátriárka. – Erősen kétlem, hogy fel tudsz hozni bármilyen értelmes mentséget, amivel meg tudod magyarázni, mit keres egy ember a Minisztériumban!
Halk köhécselés hangzott, majd megszólalt az első pátriárka is:
- Talán adhatnánk egy esélyt neki.
Hangja gyenge és vékony volt. Úgy tűnt, hármuk közül ő a legjelentéktelenebb, mintha ott sem lett volna.
- Ah! – intette csöndre a harmadik pátriárka.
- Kate azért van itt, mert ő talán képes meggyőzni titeket arról, hogy a karpereceket meg kell szüntetnünk. Az emberiség eleget szenvedett már tőle!
- S úgy véled, egy közönséges halandó rá bír minket venni, hogy egy ezer éves törvényt csakúgy eltöröljünk? Emlékezzetek vissza, pátriárkák, hogy együttesen határoztunk a karperec létrehozása mellett, mert szükségesnek véltük a használatát. Mondd el nekem, második pátriárka, hogy mi változott azóta? Miért hiszed haszontalannak a karpereceket, amikor egy évezreddel ezelőtt magad is mellettük voksoltál?
- Annyiszor elmagyaráztam már, de figyelmen kívül hagytátok a véleményemet. Ezért jött Kate ma ide, hiszen ő ember, s elmondhatja, hogyan vélekedik a karperecről. Mégiscsak az ő életébe szóltunk bele, s pontosan emiatt joga van fellázadni az őt ért sérelmek miatt!

A harmadik pátriárka sötéten felkacagott.
- Sosem értettem, mit kedvelsz annyira az emberekben. Nézz csak rájuk, mennyire tökéletlenek! Minden nap akad közöttük olyan, aki saját kezével pusztítja el a társát, s mindezt miért? Csupán pénzért, hatalomért vagy a bosszúért. Nevetséges, szánalmas lények, akik meg sem érdemlik az életet, amelyet tálcán kínált nekik az első pátriárka. Úgyis tönkreteszik azt az egy életüket is, amilyük van. Ezek után még rá akarod bízni a sorsuk feletti döntést, holott semmivel sem szolgáltak rá a bizalomra, amivel ezt a jogot kiérdemelték volna. S ha rá is szolgáltak volna, el tudod képzelni, micsoda káosz alakulna ki a bolygón? Minden ember halhatatlanságot és gazdagságot kívánna tőlünk, és mi olyan ostobák lennénk, hogy megadnánk nekik, csak ezért, mert holmi jogról papolnak nekünk.
Mi irányítjuk őket, és nem fordítva. Küldd vissza ezt a lányt oda, ahonnan jött, s felejtsd el végre a karperecekről szóló rögeszméidet, mert már nagyon bosszantasz velük!
Kate megijedt, s hátrálni kezdett, de az első pátriárka rákiáltott:
- Ne menj el! Én meg akarom hallgatni, bármit is akarsz mondani nekünk.
- Ugyan már! – reagált a harmadik pátriárka.
- Időn kívül semmit sem veszíthetünk, és ha nem értünk vele egyet, akkor minden marad a régiben. Kate csak annyit kér, hogy hallgassuk meg, a döntést teljes mértékben ránk bízza. Ugye, Kate?

Kate először azon döbbent meg, hogy az első pátriárka a nevén szólította, másodszor pedig azon, hogy milyen ügyesen próbál kompromisszumot kötni a harmadik pátriárkával. Bólintott, s ezzel belement a játékba.
- Rendben, de igyekezz! Nem fecsérelünk rád sok időt – hagyta rá a harmadik pátriárka.
Kate vett egy nagy levegőt, és elkezdett beszélni.
- Megértelek benneteket, amiért bizalmatlanok vagytok az emberiséget illetően. Én is belátom, hogy a világ, amelyben élünk, azért ilyen rossz, mert mi tettük azzá. Egyes országokban éhen halnak, míg másutt több tonna étel kerül kukába egyetlen nap alatt. A rabszolgatartás bizonyos területeken még most is elfogadott dolog, de a fejlettebb országokban sem létezik a korlátlan szabadság, kivéve azok számára, akiknek már annyi pénzük van, hogy elkölteni sem bírják. Ők bármit és bárkit megvesznek, hiszen pénzért mindent meg lehet kapni. Ez a két dolog bolondítja meg az embert: a pénz és a hatalom. Mindkettő nagyon veszélyes, mert elferdítheti a személyiséget és helytelen útra terelheti azt, aki valamelyik csapdájába esik. Pontosan úgy működnek, mint a drogok. Először csak ígérgetnek ezt-azt, majd mire észbekapnál, már függő lettél. Végig sem gondolják az emberek, hogy hová vezethet az az út, amelyre ráléptek. Például a környezetszennyezés is így történt: senkinek sem ütött szöget a fejébe hosszú évtizedekig, hogy az a rengeteg káros gáz, amit a levegőbe engedünk, az tönkreteheti a bolygó védekezőképességét, és végérvényesen megváltoztathatja az időjárási viszonyokat. Túl későn vettük észre, mit tettünk a bolygóval, s már nem vagyunk képesek visszacsinálni. Az emberiségnek csak a kezét kellett kinyújtani, és a természet megadott számára akármit, amire éppen szüksége volt, de viszonozta e szívességet az ember? Vigyázott vajon az élővilágra? Gondoskodott-e róla, óvta-e azt? Nem. Mit tett e helyett az ember? Száz hektáros esőerdőket vágott ki, állatok otthonait pusztította el, ami nagy mértékű elsivatagosodást vont maga után. Mindezek után hatalmas városokat épített, ahonnan a fákat, bokrokat, növényeket mind kivágta, és bebetonozta az egészet. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy maga körül az összes növényt eltávolítsa, s valljuk be, sikerrel is járt. A városlakók, ha meglátnak egy kis sarat, már őrjöngenek, ha vállukra hull egy falevél, akkor sikoltoznak. Mindez túlzás, de a példák jól jellemzik az emberek kapcsolatát a természettel.

Mégis, be kell ismernetek és el kell fogadnotok a tényt, pátriárkák, hogy az emberiségnek számtalan erénye is van, a sok hibája mellett.
- Mire gondolsz? – kérdezett rá az első pátriárka.
- Két szó: tudomány és művészet – magyarázta Kate. – Ha valamiben, hát akkor ebben a két dologban csakugyan mi visszük a pálmát. Amióta létezik az ember, egymás után születnek a zseniálisabbnál zseniálisabb tudósok és művészek, akik hátsó szándék és érdek nélkül próbálják megváltoztatni társaik gondolkodásmódját a világról. Megpróbálnak a helyes irányba terelni minket, de előfordul, hogy valakinek az útjában állnak, ekkor félresöprik őket, ám ők mégis újult erővel harcolnak az igazságtalanság ellen, és mindvégig kiállnak a művészetük vagy az elveik mellett. Hány tudóst égettek már el a máglyán, csak azért mert igazat mondott? Hány művészt hurcoltak meg azért, mert az alkotása az adott korban bizarr és elfogadhatatlan volt? Hányszor történt meg, hogy egy alkotó életében sosem kapott elismerést, halála után viszont ódákat zengtek róla? Mégsem adták fel, mindig küzdöttek és szakadatlanul dolgoztak tovább, néha nem is saját magukért, hanem sokkal inkább az emberiségért, mert hitték, hogy meg tudjuk menteni a jövőnket, ha használjuk a legnagyobb kincsünket: az eszünket. A tudásunk és a tehetségünk az egyetlen, ami büszkeséggel tölthet el bennünket, az egyetlen, amiért érdemes embernek lennünk. Muszáj bíznotok az emberben, pátriárkák, mert néha már saját magában sem hisz. Legalább ti higgyetek abban, hogy még tehetünk csodákat, vagyis érdemes volt léteznünk! Azt nem tudom, ki vagy mi irányítja a világegyetemet, de nem hiszem, hogy az emberiségnek csak a pusztítást szánta volna feladatául.

Nehéz itt állni egyedül, s arra kérni titeket, hogy adjatok nekünk egy esélyt a jobb életre. Sajnos, akadnak olyanok, akik magát az életet sem érdemlik meg, de nincs jogunk ítélkezni a döntéseitek felett. Mindent, amit tesztek, a legjobb belátásotok szerint teszitek, és ostobaság lenne, ha az emberek bele akarnának szólni abba, hogy ki éljen vagy ki haljon. Ti is csak azt teszitek, amit tennetek kell, mintahogy mindenki más ezen a világon. A feladatunk adott, de nagyon nehéz vele együtt élni. A szegény miért születik szegénynek? A vak miért születik vaknak? A szellemi fogyatékos miért születik szellemi fogyatékosnak? Mert így kell lennie. Hiába kérdezed meg ezerszer, újra és újra, a válasz ugyanaz marad. Az ember különleges élőlény: képes megérteni és elfogadnia a sorsát. A szegény megtanul szegényként élni, a vak megtanul vakként élni, s a szellemi fogyatékos is megtanul szellemi fogyatékosként élni. Mindegyikük együtt él a sorsával, bármilyen rossz vagy igazságtalan is legyen az a sors. Egyetlen életünk van csupán, mégis vannak, akik nem látják a virágot, nem hallják a zenét, nem beszélik a szót, nem használják a lábukat, nem értik meg a legegyszerűbb dolgokat sem – pedig ez az egy életük van, s nem lesz másik, amiben majd fognak látni, hallani, beszélni, járni vagy amiben okosabbak lesznek. Ha megfigyelitek ezeket az embereket, pátriárkák, meg fogtok lepődni. Habár a társadalom nem képes teljes egészében befogadni a fogyatékos embereket (jóllehet, szeretné), ezek emberek mégsem adják fel sosem a küzdelmet, még ha jól tudják, hogy egy egész életen át fog tartani a fájdalom és a normális élet utáni vágyakozás, de később megértik, hogy az élet, amit ők élnek, tökéletesen normális, csak eltér a többiekétől, de ettől ők még ugyanolyan embernek számítanak, vannak érzéseik, gondolataik, hangulatuk és véleményük. Ők a legjobb példák, hogy lássátok: az emberiség, bár pusztít és rombol, emellett alkot és küzd is.

A karperec, ami a csuklómon van, rabságban tart egy alapvetően szabadnak született lényt. Tegnap megtapasztaltam, milyen az, amikor nem tudjuk irányítani a félelmünket, s az egyszerűen felülkerekedik rajtunk, és egyúttal be is börtönöz minket. Csak azt kérhetem tőletek, hogy gondoljátok végig, jogosan tartotok-e börtönben egy olyan élőlényt, ami vétkes és vétlen egyszerre?
A szobában csend lett, majd hirtelen megszólalt az első pátriárka:
- Hiszek neked, Kate.
- Ugyan, menj már! – mordult fel a harmadik pátriárka. – Ide jön egy fiatal lányka, elkezd szónokolni, s ti máris a lábai előtt hevertek!
- Azért ,,heverünk a lábai előtt”, mert igaza van – válaszolt a második pátriárka. – Régóta tudjuk, hogy az emberek szenvednek a karperectől, de eddig semmit sem voltunk hajlandóak tenni ellene.
- Változásra van szükség – helyeselt az első pátriárka, s odalebegett a második pátriárka mellé.
- Ez a te hibád! – mutatott a harmadik pátriárka a másodikra. – A rögeszméddé vált, hogy a karpereceket utálják az emberek, de hol a bizonyíték? Hinnél egyetlen embernek annélkül, hogy megkérdeznéd az összes többit?
- Az emberek lehetnek ugyan különbözőek, de az érzéseik ugyanazok. Ha a halálról van szó, mindegyiküket félelem és kétség gyötri, mert nem tudják, mi vár rájuk az élet után. A karperec mindenkinek megnehezíti az életét, ebben biztos vagyok.
- Akkor miért egyeztél bele ezer éve, hogy létrehozzuk őket? – tette fel a logikus kérdést a harmadik pátriárka.
- Mert úgy tűnik, hogy…hibás döntést hoztam.
- Mi sosem hibázunk!
- Sokáig én is így hittem, de az is tévedés volt. Mindenki és minden hibázik, még a felsőbbrendű lények is, jóllehet ők szándékosan teszik. Az én esetemben arról lehet szó, hogy nem gondoltam végig a következményeket, amelyek a karperec használatával járhatnak.
- Mi is gondolhattunk volna rá – szól közbe az első pátriárka.
- Nem – válaszolt a második pátriárka. – Én állok a legközelebb az emberekhez, én ismerem őket a legjobban. Felelőséggel tartozom értük és a sorsukért, hiszen ezért létezem. Ha nem vigyázok rájuk, akkor a feladatomat hibásan látom el, s ez esetben a létezésemnek sem lesz többé értelme.
- Valami zavar engem – mondta a harmadik pátriárka.

- Micsoda? – kérdezett rá a második pátriárka.
- Amit ez a lány mondott… hogy tegnap megtapasztalta milyen a félelem. Ez egy dolgot jelenthet. Ennek a lánynak tegnap meg kellett volna halnia!
- Csodálom, hogy ilyen sokáig el tudtam titkolni előtted – jegyezte meg csevegő hangon a második pátriárka, amikor látta, hogy Kate megijedt.
- Mit tettél?!
- Amit kellett! – emelte fel a hangját a második pátriárka. – Szükségem volt egy emberre, aki elmondja nektek, hogy a karperecek mennyi szenvedést okoznak neki és a társainak.
- Mennyit okoznak? – kiáltott fel a harmadik pátriárka, és Kate-re mutatott.
- Rengeteget – válaszolta Kate, majd hozzátette. – Nem akarom tudni, mikor fogok meghalni!
- Ez esetben sajnállak – tárta szét a (nemlétező) karját a harmadik pátriárka. – De ez nem kívánságműsor. Azt teszitek, amit mondunk. Így volt, és így is lesz örökké.
Mellesleg te már halott vagy, ifjú hölgy. Búcsúzz el az életedtől!
- Mi nem vagyunk zsarnokok! – állt az első pátriárka Kate elé, hogy megvédje őt. - Ennek a lánynak én adtam életet, és nem engedem, hogy erőszakkal elvedd tőle!
- Pont nekem mondod?! Nem én voltam az, aki hagyott meghalni egy olyan embert, akinek még élnie kellett volna! Mindezt csupán azért, hogy bebizonyítsa a maga igazát!
- Nem tehettem mást – védekezett a második pátriárka. – Igen, tényleg a halálba küldtem egy fiatal lányt, csak azért, hogy Kate-et mentsem, de meg kell értenetek, én az emberiség javát akarom! Azt akarom, hogy boldogok legyenek!

- Miért? Áruld már el, miért akarsz boldogságot adni egy olyan élőlénynek, ami semmivel sem szolgált rá! – kérdezte a harmadik pátriárka.
- Mert ezért vagyunk itt. Te, az első pátriárka és én. Mindhárman azért vagyunk ezen a bolygón, hogy vigyázzunk az emberekre, és segítsük őket! Nem azért, hogy fájdalmat és szenvedést okozzunk nekik, mert azt sajnos megteszik maguk is! Értsd már meg végre: mi vagyunk értük, s nem fordítva! Nem kínozhatjuk őket tovább a karperecekkel! Hadd legyenek szabadok, te is nagyon jól tudod, hogy erre vágynak!
A teremben elszabadultak az indulatok, a levegő megtelt feszültséggel és haraggal. Az első pátriárka Kate-hez fordult, s halkan így szólt:
- Ideje menned.
- Mi lesz veletek? – kérdezte Kate.
- Ne aggódj miattunk. Hidd el, meggyőzzük a harmadik pátriárkát az igazunkról. Így is rengeteget segítettél, de nem hagyhatom, hogy itt maradj, mert veszélyben vagy, amíg a harmadik pátriárka ilyen dühös.
- Értem.
- Jó éjszakát, Kate!
Az első pátriárka otthagyta az értetlenkedő Kate-et, aki nem értette, miért kívánnak neki fényes nappal jó éjszakát.
Azután minden kiderült: Kate hirtelen elálmosodott, s a három pátriárka kikerült a látószögéből, ugyanis szemei egyszer csak lecsukódtak, és nem érzett semmit, csak a hideg, kemény padlót, amelyre rázuhant.





Ötödik fejezet

Epilógus

Kate olyan hirtelen ébredt fel, mintha pofon vágták volna. Már meg sem lepődött, hogy a kanapén fekszik, hiszen az elmúlt néhány napban mindig ott tért magához. Sőt, már azt is elfogadta, hogy valaki dörömböl az ajtón, vagyis fel kell állnia, és be kell engednie a látogatót, holott még szívesen aludt volna egy keveset.
A bejárati ajtóhoz közeledve, hirtelen emlékezni kezdett az utolsó képre, amit ájulása előtt látott: három, a levegőben lebegő fekete köpeny vitázott egymással, s mikor elfajult a veszekedés, akkor egyszercsak elsötétült minden, s már nem tudta, hogy hol van.
- Azért kíváncsi lennék, mi történt végül a három pátriárkával – gondolta magában.
Időközben sikerült kinyitnia az ajtót, s szembetalálta magát az édesanyjával.
Marie egy szót se szólt, helyette majdnem megfojtotta a lányát egy szoros öleléssel.
- Anya! – figyelmeztette Kate, amikor már alig kapott levegőt.
- Annyira aggódtam érted, Kathleen! – engedte el édesanyja.
- Honnan tudod, hogy életben vagyok? – kérdezte Kate.
- Az egyik diákodtól. Látott téged tegnap a város szélén, A Hármak Minisztériuma körül. Mit csináltál te ott?
- Elmentem, hogy választ kapjak a kérdéseimre, s arra, hogy miért nem haltam meg.
- Sikerrel jártál?
Kate elgondolkodott, mit is mondjon, s végül elhatározta, hogy senkinek sem mesél a három pátriárkával való találkozásáról.
- Nem, mert az épület teljesen üres. Miért nem jössz be, a nappaliban is beszélgethetünk.
Kate bevezette édesanyját a lakásba, és elégedetten figyelte mamája döbbent arckifejezését.
- Te takarítottál? – suttogta Marie, s tátott szájjal bámulta az immár kosztól és rendetlenségtől mentes szobát.
- Igen, végre volt egy kis szabadidőm, hát kihasználtam.

Édesanyja büszkén nézett a lányára, majd hirtelen eszébe jutott valami, mert roppant izgatott lett.
- Hallottad, mi történt?
Kate megrázta a fejét.
Édesanyja gyors mozdulattal megragadta a kávézóasztalon lévő távirányítót, és bekapcsolta a televíziót, melyben a következő eseményekről tájékoztatott a híradó:
azon a reggelen (április hatodikán) A Hármak Minisztériumának nevezett épületből nem érkezett karperec a kórházak részére. Ezer éven keresztül minden nap átadták a karpereceket az újszülötteknek, aznap viszont megtört a hagyomány. Az emberek ezt úgy értelmezték, hogy soha többé nem lesz már karperec, ezért kivonultak az utcára és ünnepelni kezdtek. Az Évum minden országában ünnepségeket rendeztek, s április hatodikát az egész bolygón világünneppé nyilvánították.

Kate akkor értette meg, hogy bár titkolták, valójában az emberek mind szenvedtek a karperectől, s csak most nyerték el azt a szabadságot, amelyre joggal vágyakoztak. A három pátriárka végre megértette, hogy az emberi élet túlságosan rövid, s ha megmondják, mikor lesz vége, akkor fájdalmas és keserű is lesz.
- Kár, hogy nagyapád már nem lehet itt, hogy lássa, miként válik valóra az álma.
- Biztosan boldog lenne – helyeselt Kate. – Valamit azonban nem értek.
- Mit? – kérdezett rá édesanyja.
- Téged – válaszolt Kate. – Egész életedben Joe bácsi eszméje ellen küzdöttél, most pedig úgy látom, te is örülsz a karperecek eltörlésének.
- Az igazság az, Kathleen, hogy én nem apám eszméje ellen harcoltam, hanem sokkal inkább apám személye ellen. Gyűlöltem őt, mert sosem figyelt rám, sosem volt velem, de hittem abban, amiben ő is, csak tagadtam azért, hogy fájdalmat okozzak neki. De már megbántam, hidd el. Nagyon megbántam.

Kate biztatóan rámosolygott édesanyjára, aki viszonozta azt. Együtt sétáltak ki a ház elé, ahol elképesztő látvány tárult eléjük: az utca megtelt emberekkel, a levegő pedig a karpereceikkel, amiket levettek a kezükről, s a szélre bízták, hadd vigye minél messzebbre rabságuk jelképét. Kate és a mamája nem haboztak, ők is csatlakoztak a többiekhez: letépték csuklójukról a karperecet, és egyszerűen a levegőbe engedték. Azok pedig ide-oda himbálóztak a szélben, s egyre messzebb kerültek a tulajdonosaiktól, míg örökre eltűntek a szemük elől.
Kate ez után még ötvenöt boldog évig élt, férjhez ment, gyerekeket szült, no és persze megkapta a Nobel-díjat a kutatásaiért. Charlotte-tal élete végéig jó barátnők maradtak, együtt dolgoztak, és szombatonként együtt ebédeltek Kate új otthonában, amit a férjével együtt vett meg.

Kate és édesanyja gyakran meglátogatták Joe bácsit a temetőben, friss virágokat vittek a sírjára, és elmesélték neki a legújabb eseményeket, amik velük történtek.
A következő generációk már nem is beszéltek a karperecről, csak az idősebbek említették néha, s hálát adtak az égnek, hogy végleg megszüntették őket. A Hivatalok és a Hivatalnokok feladata véget ért, és normális életet élhettek, akárcsak társaik. A karperecek eltűnése megváltoztatta az emberek mindennapjait, az életük egyszerűbb és kicsivel gondtalanabb lett, mert nem gondoltak annyit a halálra, mint régen.
A bolygó mindezek ellenére száz évvel később elpusztult: felrobbant és sok ezer darabra esett szét. A három pátriárka elhagyta az Évumot, és sokáig várakozott egy új bolygó születésére.

Ez a bolygó nem volt más, mint a Föld, ami megszólalásig hasonlított az Évumra. A három pátriárka pedig eggyévált, s a legtöbb földi ember Istennek, Allahnak vagy Sorsnak nevezte. A Földön ennek megfelelően különböző vallások alakultak ki, kezdetben például több istenben hittek az emberek, később azonban csak egy isten létezését tartották lehetségesnek. Természetesen akadtak olyanok is, akik tagadták Isten létezését: őket ateistáknak nevezték. Mások szerint Isten megteremtette a világot, azután magára hagyta: a deisták legalábbis így hitték. A Földön tehát megannyi hitelv fogalmazódott meg, és mindenki abban hihetett, amiben akart, legalábbis a huszonegyedik században biztosan, azelőtt viszont előfordult, hogy valakit pont a hite miatt gyilkoltak meg.

Az a felsőbbrendű lény, ami létrejött, az egykori pátriárkák feladatát egymaga végezte el: figyelte az embereket és bizonyos mértékben irányította is őket, de a földi embernek nem volt tudomása arról, hogy mikor fog meghalni, mert a három pátriárka hibája már bebizonyította, hogy jobb az embereknek, ha félelem nélkül élnek, és inkább váratlanul halnak meg, mint nagy várakozást követően.
Az emberiség ugyanúgy tönkretette a Földet, mint egykor az Évumot. Ahol megjelent, óriási pusztulást hagyott maga után, megváltoztatta az éghajlati viszonyokat, több állatfajt kipusztított a mértéktelen vadászatnak köszönhetően, és még kitudja, mennyi kárt okozott a bolygónak - rövid idő alatt.

A Földön élőknek nem szabad elfelejteniük, mi történt egykor az Évumon. Ha megőrzik emlékezetükben a történetét, akkor meg fogják érteni, mennyire értékes ajándék az élet, amelyet kaptak, és mennyire fontos, hogy megvédjék a bolygójukat, hiszen felelősséggel tartoznak az élővilág minden csodájáért. Meg kell őrizniük a természet szépségét és óvniuk kell azt a romlástól. Amennyiben ellenkezőleg cselekszik, örökre elveszítheti a bolygóját az ember, s mindegy lesz, hogy hány bolygón fog megjelenni, ha azokat mind elpusztítja. Sosem fogja megtalálni az otthonát a világegyetemben, hiába végtelen is az.
Ne feledd el: az Évum múltja a mi jelenünk.




A történet megszületésének folyamatát Christopher Young: One flower dies (Egy virág meghal) című zeneműve segítette.