A feketeruhás

A buli drámai szakaszához érkezett. "Szívek" törtek össze a felelőtlen csókok szánalmas áradatában.
Esélytelen fiúk nyomultak csúnya lányoknál, itt-ott kidöntött bor csepegett a szőnyegre. Az egyik szobában emberek aludták borgőzös álmukat,
a másikban feltehetőleg szeretkezés folyt, a kettő hálószoba közé eső szoba volt az, ahol valami életnek nevezhető dolog zajlott, a fiatal társaság beszélgetett,
és vad cyberpunk zene szólt. Csak egyikük, egy magas, talpig fekete ruhás nem beszélgetett. Ő a falhoz támaszkodva hideg vizét kortyolgatta, amelyet e célból korábban tett be a hűtőbe.
Egy-egy korty között semleges pillantásokkal pásztázta végig a csordát. Persze, magában azon gondolkodott, mit keres ő itt. Hűvös távolságtartásában valószínűleg komoly szerepet játszott, hogy a többivel ellentétben nem itta magát részegre. Érdekesnek találta, hogy az emberek milyen könnyen állati szintre alacsonyodnak némi alkohol hatására.

Ez alapján hajlamos volt elhinni, hogy a szerelem bizony csak egy véletlen kémiai konstelláció, amelyet egy kis adag orrba jutott feromon vált ki. Emiatt érzéketlen volt az egyik fiú szívettépő zokogására, aki saját kis magántragédiáját mesélte valami reménytelen szerelemről, legalábbis ez az, ami hozzávetőlegesen eljutott értelméig a zagyváló részeg hüppögésen át. Utálatosnak tűnő nézőpontjából ezért az is ellenszenves volt neki, hogy az egyik díványon heverő, neki ismeretlen fiú játszotta az eszét, a nagy megértőt. Később egy másik is odament, és az ő fülének szánalmasan csengő buzdításokkal próbálta kihozni a sírót ebből az áldatlan állapotból, persze nem azért mert igazából érdekelte, mi van az illetővel, simán csak mert mindenkit idegesített már, hogy "ez" itt elrontja a buliját.

Egyébként máskor a feketeruhás fiú a társaság középpontja volt, aki igazából mindig mindenkire jó hatást tevő, önmagáért beszélő kiállást tanúsított. Könnyen meglehet - gondolta magában - hogy most ő lenne az, aki fejében megvető gondolatokkal ilyesféle buzdításokkal próbálja kussolásra bírni az illetőt, már csak azért is, hogy mindenki még jobban becsülje őt, vagy azért, mert a sok ostoba tényleg elhiszi, hogy őt tényleg érdeklik mások, vagy csak mert tudják értékelni, ha végre valahogy csendre bírja a zokogót.
Persze, sosem volt biztos benne, hogy igazából melyikért szeretik. Tudta magáról, hogyha nem lenne olyan, amilyen, és visszahúzódóbb volna, ő a második kategóriába
tartozna. Mindig is utálta az érzelgősséget, de könnyen vett magán erőt, és erőltetett törödő és megértő maszkot az arcára. Néha annyira jól játszotta a szerepét,
hogy már szinte maga is elhitte, hogy érdekli a környezete.

Persze voltak olyan emberek, akik átláttak rajta, de hozzátartozik a dologhoz, hogy mindegyiknek kellett egy nagy pofára esés, hogy valamennyire is megismerjék őt. Ennek ellenére, alapvetően elégedett volt önmagával. Azokat ugyanis, akik bármit is tudtak igazi természetéről, megfélemlítette, ráadásul a vele való komoly konfliktus a csordából való kiközösítéssel járt. Néha elégedett mosollyal nyugtázta, milyen könnyen is tudja manipulálni az embereket. Élete üres volt, de az ilyesmire nagyon büszke volt. Gondolkodott rajta, hogy beszáll a srác vigasztalásába, de aznap valahogy semmihez nem volt kedve.
Ezért inkább elrévedő arcot vágott, mintha nem tudná, hogy mi folyik tőle alig három méterre.

A feketeruhás volt a legokosabb az egész csordában. A csorda szót persze csak ő alkalmazta, azt is magában. Akármilyen agyafúrt volt is, tudta, hogyha ezek itt rádöbbennének valódi énjére, eltaposnák. A legtöbb tekintetben tájékozottabb volt a csorda többi tagjánál, azonban némelyik nagyon specializált szakterületűvel nem versenyezhetett. Örülhetett, hogyha ezek elfogadták egyenlő partnernek a saját témájukban. Ez persze bosszantotta, de tudta, hogy képtelenség minden fronton versenyt futni mindenkivel. Ugyanakkor becsülte is ezeket a hozzáértőket, mert látta, milyen módon gyakorolnak hatalmat a társaik felett. A zenéhez és filmekhez értő "barátja" pl. a lehető legkönnyebben tudta irányítani a beszélgetések menetét, filmekből lopott sztorijai mindig sok lány szájára csempésztek mosolyt vagy éppen féktelen kacagást, ráadásul tájékozottsággal és érzékkel tett be olyan zenéket, amelyek kivívták közvetlen környezete bámulatát. Természetesen, mindennek megvoltak a maga hátulütői és előnyei is. Előnye volt például, hogy akkor szedett fel csajt, amikor csak akart. Hátránya volt viszont, hogy egy területen való erőssége számtalan más téren elkerülhetetlen gyengeséget vont maga után. A feketeruhás fiú véleménye szerint ezt a komoly hiányosságot meglehetősen primitív módszerrel kompenzálta, tudniillik gyakran alkoholizált, mintegy menedékként, és abszolút nem vett tudomást az olyan dolgokról, amelyek nem a szája íze szerint alakultak.
Ezzel szemben neki, a feketeruhásnak, semmiféle komoly gyengesége nem volt. Jó tanuló volt, a társaság lelke, valóban értett is ahhoz, amiről beszélt, szemben néhánnyal közülük. Társai mind szerették, de mindegyik félt is tőle valamennyire, mert tudták, jaj nekik, ha olyasmit mondanak, ami csak feleigaz, és ő ért hozzá; igazságos kritikái nyilai mindig telibetalálták a célpontot. Ez tovább erősítette őt, az igazságos kritikák mindig javítják a kritizáló képét, míg akiket eltalál, azoké elkerülhetetlenül romlani fog. Ezt igyekezett észben tartani, és ha kedvező alkalom kínálkozott, nem habozott lecsapni. Mivel nagyon ritkán nem volt igaza, adott helyzetben mindig talált szövetségest, aki pártját fogta, ezzel gyakorlatilag el is dőlt a vita. Rájött arra is, hogy még csak nem is szükséges hogy igaza legyen.

Elég volt, ha úgy tűnt, hogy igaza van. Ez a felismerés vezetett el ahhoz az életeszméhez, amit magáévá tett, és amit ő maga a korszellemnek gondolt:
A látszat számít. Millió példát tudott volna felsorolni, a választási kampányoktól elkezdve az ő kis mikrovilágáig. Intelligenciája természetesen párosult azzal, hogy tudta: valószínűleg nem számít mentálisan egészségesnek a többiek között. Gyakran foglalkozott az emberek szokásaival és testi, valamint lelki jegyeivel, ártatlannak tetsző kérdéseket tett fel arról, hogy alszanak, vajon a gyűrűs-, vagy pedig a mutatóujjuk hosszabb-e, és a szemét mindig nyitva tartotta. Nem fárasztotta ez az állandó őrség, ha talált értelmet az életében, az az volt, hogy mások életébe behatoljon, és minél többet tudjon meg róluk. Épp azért, mert ennyire lekötötték a figyelmét az emberek és önmaga hasonlóságai, különbségei, nem térhetett ki a felismerés útjából, hogy ő bizony valószínűleg pszichopata. Ez persze nem borította fel a harmóniát önmagával, de hát ez már a természetéből következett. Hozzátartozik a dologhoz, hogy ő ezzel a valóban logikai hurokkal is tisztában volt.

Néha rácsodálkozott önnön bölcsességére, de aztán gyorsan félredobta az ilyen gondolatokat, ő - legalábbis úgy hitte - tanult a történelmi hibákból, nem akart elkényelmesedni. E célból, vagy talán csak a természetéből fakadóan, gyakran megkérdőjelezte önmagát. Néha azt mondta magának, célzatosan tette, ezzel tovább építve az önmagában lassan felépülő csalhatatlansági mítoszt, néha pedig azt ismerte el magában, hogy ez a természetéből fakad, tehát nem érdem, néha pedig továbbgöngyölítve ezt a gondolatot, hogy nem az alapvető természetéből fakad, hanem az éberségre irányuló célzatosságából. Ez persze megint öndicséret volt, így hát újra meg újra visszadobta ezt a gondolatot, hogy aztán újra meg újra elővegye, nem tudván eldönteni, magában elismerheti-e önnön nagyszerűségét - mert hiszen valójában ez volt a dolog lényege -, vagy pedig az őrizkedés miatt jobb ha nem tekinti érdemnek. Ő ugyanis istenítette a célzatosságot, minden gondolata és mozdulata kiszámított, mégis hiteles volt. A célzatosságot, és főleg a célzatosság céljának elérését az egyik legnagyobb érdemnek tekintette, ami csak létezik. Napokig el tudott rágódni azon, hogy tulajdonképpen lazítana-e az éberségén, ha legalább magában elismerné, hogy csodálatosnak tartja kiszámított mozdulatai óraműszerű pontosságát, beszéde lelkesültségét, vagy éppen megfontolt lassúságát, mikor melyikre volt szüksége. Ez egy komoly válaszút volt: helyzete megrendülésétől rettegett, ugyanakkor élvezni akarta saját kis hatalma drogját - hosszasan töprengett a megoldáson. Végül arra jutott, hogy talán egy módon találhatna kiutat ebből a keserves zsákutcából, ha még több hatalomra tenne szert.

Mivel nem volt egészen biztos abban, hogy a helyes megoldásra tapintott rá, néhány napos lelki előkészület után elkezdett komolyabban foglalkozni a hatalommal, a hatalom természetével. Abban ugyanis biztos volt, hogy a megfelelő időben a hatalom megragadása nem okozhat számára gondot, ám bizonytalan volt abban a tekintetben, hogy a hatalom előnyei kiegyensúlyozzák-e a hátrányait, tudniillik tisztában volt azzal az alapszabállyal, hogy minél több hatalma van valakinek, annál több ellensége van. Nem félt, ez egy elővigyázatossági intézkedés volt részéről, észben tartotta Ariadné fonalának történetét, nem akart nekivágni a labirintusnak az életmentő fonal nélkül. Némi elmélyedés után úgy találta, hogy a jelenlegi társadalmi rendszer, a "reprezentatív" demokrácia nem megfelelő. Egyrészt, a modern demokrácia ellenkezett saját megfogalmazott princípiumaival, pl. a népképviselet elvével, a demokratikus hatalom ehelyett a gazdasági erő birtokosait képviselte, akik megfelelő mennyiségű pénzzel mindig tudtak gondoskodni egy nekik megfelelő jelöltről. Az Egyesült Államok politikatörténetének rövid tanulmányozása után úgy találta, hogy az önállóság hajnalán lefektetett elveket, az olyanokat, amelyek ellenezték a pártok létét, már röviddel megszületésük után semmibe vették. Intelligenciája azonnal észrevette a demokrácia csorbáját; mivel a politikai hatalom sosem képviselheti az egész társadalmat, ezért természetes, hogy megszerzésére csoportok alakulnak. Persze a történelem folyamán változtak azok a törésvonalak, amelyek mentén a szembenálló csoportok szerveződtek, de a hatalom nem lehetett reprezentatív, és soha nem is lesz az. A feketeruhás fiú számára ezzel a valóság és elvek közti szakadással a demokrácia önnön dugájába dőlt, ezekkel az érvekkel nem volt olyan demokrata, akit meg nem tudott volna verni.

Azt is észrevette persze, hogy a demokráciától van mit tanulni: mivel a verseny sokkal nyitottabb volt, a befolyásolás módszerei egyre és egyre kifinomultabbak lettek, csak a játékban maradás egyre nagyobb szervezettséget követelt. Ez nagyon imponált neki, tudta, hogy adott esetben propagandája fegyverarzenálja maximálisan ki fogja használni a demokrácia eredményeit. Egy dolgot viszont nem értett a demokráciával kapcsolatban, mégpedig hogy a hatalmon lévő fél miért tartja be az úgynevezett demokratikus játékszabályokat. El sem bírta képzelni, hogy átadja a hatalmat egy elbukott választás után, bár abban teljesen biztos volt, hogy az ő uralma esetén nem fordulhatna elő olyasmi, hogy ő elbukja a választásokat. Egyrészt mert ő a lehető legjobb politikát folytatná, ha pedig szerencsétlen véletlenek összejátszása valami komolyabb problémát okozna, még mindig ott van a demokratikus fegyverarzenál, beleértve a választási csalást is, legvégső esetben - bár összerázkódott a gondolatra - a karhatalomhoz is nyúlhatna. Utóbbira már csak félve mert gondolni, az eskük és hasonlók mágikus hatalma számára a legnagyobb rejtélyek egyike volt. Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy a hadsereg egy része esetleg fellázadna ellene, holmi eskük miatt, amit valami olyan csorba eszme oltárán áldoztak, mint a "demokrácia".

De nem ezek a technikai jellegű problémák tették számára egyenesen undorítóvá a demokráciát. Ami számára a legnagyobb gondot okozta ezzel az eszmével kapcsolatban, az az úgynevezett joguralom volt. Úgy érezte értelme szűk ahhoz, hogy ezt a zagyvaságokat befogadja. Persze tudta, vagy érezte, hogy nekik ez természetesnek tűnhet. "Azoknak akik a törvényt hozzák és érvényre juttatják, egyaránt be kell tartaniuk azokat". Felsőbb értelme itt is felfedezte hogy a törvény, a törvény szembeköpi önmagát. Mert mi a törvény? A törvény nem más, mint az erőszak jogos használata. A törvény tehát az erőszakból táplálkozik, ami pedig annak a kezében van, aki magával az erővel rendelkezik. Ebből következik, hogy akinek a kezében erő van, kedvére változtathatja a törvényeket. Akkor meg mi értelme visszafogni magát? Ez volt a logikai bukfenc.
Ismerte magát és országát is. Tudta, hogy az országnak rendteremtésre van szüksége. Tudta, hogy egyedül ő alkalmas a feladatra, hogy ezt kellő keménységgel megtegye. Nem alkudna, de a népért tenné. Hálásak lennének neki. A történelemkönyvek aranybetűs lapjain szerepelne. Határozott: hatalmat fog szerezni. Ahogy ezeket röviden végiggondolta magában, egy pillanatra elfeledkezett közvetlen környezetéről. Aztán végignézett rajtuk, egy pillanatra nem tudta leplezni a megvetését irántuk.

Szerencsére egyikük sem vette észre ezt a másodpercnyi lazaságot. Mit keres ő itt? Ebből a környezetből akar ő valaki lenni? Egész este unatkozott. Néha jópofizott
egy-egy lánnyal, de az aznap éjszaka valahogy nem volt az igazi. Valami jelentőset akart tenni. Végiggondolta a helyzetet. Az egyik szoba zárva, szeretkeznek. Itt semmit sem tehet. A másik szobában részegek alszanak. Egyébként gyűlölte a részegeket. Gyűlölte, ahogy kivetkőznek magukból, és nem tudnak uralkodni a nyomorult érzelmeik felett, és hogy úgy hagyják magukat mozgatni, akár a marionettbábukat. Legfőképpen a nők részegségével nem tudott mit kezdeni. Igaz, néha ő is kihasználta a helyzetet, ha egy-egy neki tetsző lány volt épp úgy. De egyszer az egyik úgy beleharapott az ajkába, hogy a pillanat hevében - nem is tudta mit tesz - pofon vágta.

Ösztöne azonnal megsúgta, hogy ez nem fog éppen jót tenni az arculatának, miközben gyorsan lehajtotta a fejét, még jobban beharapta a sebet, hogy az egész arcán folyjon a vér, ezzel enyhítve a dolog súlyosságát, és nem feledkezett meg a bocsánatkérésről sem. A lány persze nem akart vele szóbaállni, és mások is gyanakvó arccal néztek rá. Legszívesebben megfojtotta volna azt a részeg ringyót, de nem tehetett semmit. Akkor érezte először életében, hogy a hatalma meginog. Próbálta elhessegetni a rossz emléket, de akaratlanul is újra meg újra feltolult. Mindenesetre, szívni akart egy kis friss téli levegőt, az erkélyre pedig a szobán keresztül vezetett az út.
Belépett hát. Három-négy lépésnyire volt az erkélyajtótól, amikor hányás hangjára lett figyelmes. Csendes hümmögést hallatott, igazán mókás volt látni az ilyesmit. Kicsit közelebb ment. Látta hogy az illető hanyatt fekszik. Tudta, hogy ha nem segít, az illető valószínűleg belefullad a saját hányadékába. Gondolkozott rajta, megmentse-e.

Egyébként nem bírta az illetőt. Az ugyanis egyszer cigarettázott a társaságában, pedig nyomatékosan megkérte, hogy hagyja abba. A presztízsveszteség megkerülhetetlen volt, nem szerette volna, hogy ráragadjon az erőszakos jelző egy ilyen pitiáner ügy miatt. Szeretett volna bosszút állni rajta, de eddig a napig nem látta újra. Ha megmentené, az alapvetően nem javítana az arculatán, hiszen hogy tudná hatékonyan kommunikálni, hogy most mentett meg egy emberéletet? Amúgy is unalmas volt az éjszaka, ideje volt, hogy végre történjen valami. A kabátja ott hevert egy kis puffon. Nem tudta, mi a funkciója, nem igazán illett a szoba szőrös-puha fehérségéhez bumfordi alakjával és fekete-vörös sávozásával. Úgy döntött, felveszi a kabátját, nem akarta ő felfedezni a holttestet, hátha gyanakodni kezdenének a többiek, akik ott voltak annál a bizonyos cigarettás esetnél. Kinnt pedig hideg téli éjszaka burkolja be a várost, nem akar megfázni. Valamivel pedig el kell foglalnia magát, úgyhogy nem árt, ha nála lesz a telefonja. Volt rajta egy játék, amit különösen kedvelt. Egy kezdetben kicsi kígyócskát kell vezetni benne egy korlátolt, pixelben mérve kb. 50x40-es pályán, ízes kukacfalatokra vadászva.

A kígyócska persze megnőtt, ha megevett egy falatkát, idővel hosszú kígyó lett, és így nehezedett egyre a játék, hiszen a kígyó nem mehetett ki a pályáról, és nem keresztezhette a saját teste útját. A játék állítható nehézségű volt, ezt a kígyó csúszási sebességének fokozásával, vagy olyan elemek bevezetésével érték el, mint a tízfalatonként megjelenő holló, akinek ha sikerült kivájnia a kígyó szemét, azaz játékon belül a kígyó fejéhez érnie, végetért a játék. Az ő verziója sajnos holló nélküli volt, az erkélyre érve bele is gondolt, hogy visszamegy a szobába, és kiveszi az addigra már valószínűleg hulla zsebéből az ő készülékét, amiben hollós verzió volt. Járatos volt a mobiltelefonok világában, biztos volt benne, hogy neki olyan verziója van. A vágy erős késztetése már majdnem megmozdította a lábait, de nem akart felesleges kockázatot vállalni. Leült az erkélyen található fehér, műanyag székre. Olyan volt, mint ami a vendéglők külterében is szokott lenni. Rosszul érezte magát benne. Általában utálta a műanyag dolgokat. Végigsimított az arcán, és megint eszébe jutott az a kis.. kellemetlenség azzal a lánnyal, aki véletlenül megharapta az ajkát. Játszani kezdett, kígyócskásat.

Nem sikerült elsőre megdönteni a saját rekordját, így hamar elunta. Kezdte magát idegesnek érezni. Elemezte, hogy mi lehet az oka. Magasabb szintű intelligenciája hamar megoldást talált - az idegesíti, hogy bizonytalan, mikor jönnek be azok a kis gondatlanok a szobába, hogy felfedezzék a hullát. Márpedig akkor most ő függ tőlük. És mi van ha épp a leghülyébb talál először bejönni? Akkor tőle függött egész eddig? Nem tűrhette ezt a gondolatot. Toporzékolni kezdett, majd miután értelmes kérdéseket kényszerített ki magában a kérdés megoldásáról, rájött, hogy nyugodtan lemászhatna az erkélyről, és bejöhetne a bejárati ajtón, mintha sétálni ment volna. Akkor minimális gyanú sem vetülne rá a szerencsétlen és váratlan halálesettel kapcsolatban - gondolta magában némi elégtétellel vegyes gúnnyal -, ugyanakkor aggasztotta, hogy észrevette-e valaki, amikor bement a szobába. Ebben az esetben.. Nem! Jobb ha ebbe nem gondol bele. Amúgy is értéktelenebbek nála, nem tehetnek ellene semmit.
Ennek jegyében cselekedett.

Párducmozdulattal lépett át a korlát felett, belegondolt, milyen jó is lenne, ha kívülről láthatná önmagát. Igyekezett, fekete ruhája nem olvadt éppen bele a ház fehér falának hátterébe. A kis korlát menti részen volt már, leeresztette a testét, míg csak két keze kapaszkodott a korlát alatt, majd egy szempillantás múlva lágyan landolt az alatta fekvő kis hóbuckába. Veleszületett ügyessége a hó eséscsillapító hatásával kombinálva megvédte a legkisebb fájdalomtól is. Lesöpörte magáról a havat, majd a bejárati ajtóhoz ment. Most gondolt bele, hogy az ajtó zárva is lehet. Egy pillanatra elborzadt, majd nem habozva lenyomta a kilincset. Szerencséje most sem hagyta cserben, önmagát egy pille mosollyal jutalmazta. Magában eltervezte a sztorit, amit mondani fog, ha esetleg kérdezik. Eszébe idézte, milyen emlékezetesebb helyeket látott idejövet, majd beleszőtte őket a mesébe.
Rájött, hogy ez így nem lesz jó, aki sokáig friss levegőn van, többé-kevésbé kipirosodik az arca. Kilépett, és egy kis havat vett a kezébe, majd itt-ott megdörzsölte vele az arcát.

Visszament, és immár teljes nyugalommal baktatott felfelé. Nem is érte meglepetés, az emeleti középső szobába érve a szoba nyugalmából kikövetkeztette, hogy még semmit sem tudnak. Persze kapott egy-két ostoba kérdést, merre járt, de a meséje olyan hihető és mégis emlékezetes volt, hogy már biztos lehetett benne, ha valakinek, hát neki sziklaszilárd alibije van. Ami azt illeti, kezdte is jobban érezni magát - végre csinált valami olyasmi, pontosabban hagyott valami olyasmit megtörténni, ami örökké emlékezetes marad. Leült, majd felfrissült, szerény mosollyal vette át az irányítást a beszélgetés felett, learatva a hölgykoszorú elismerő pillantásait. Bár igazából már túl volt azon, hogy a nők igazából felkeltsék az érdeklődését - mégis belegondolt abba, mi lenne, ha felszedné azt a viszonylag okos kis barnát, aki amúgy meglehetősen szép is volt. Minél többet gondolt rá, annál inkább megtetszett neki a gondolat. Úgy gondolta,
itt az ideje, hogy letesztelje, milyen sikert aratna nála. Egy pillanatban, amikor átmenetileg átadta a társalgás irányítását egy másik fiúnak, hosszabb időre a lány szemébe nézett. Persze, viszonylag sötét volt, de a lány pupillája annyira egyértelműen tágult ki, hogy azonnal tudta, nyert ügye van. Magában felsorolta a szexuális izgalom kívülről is észrevehető jegyeit: szaporább lélegzet, enyhe pír az arcon, kitágult pupillák. Magában örvendett egyet, hogy akár a nem látható jegyeket is fel tudná sorolni, aztán akcióba lendült. Némi nem túl magasröptű beszélgetés után a lány az övé volt, megtörtént az első csók, innét már azt csinálhatott volna vele, amit akar.

Itt kezdte elveszteni az érdeklődését, aztán az is eszébe jutott, hogy még óvszerről is elfelejtett gondoskodni. Sokat kutatott utána, miből fakad az az érzés, hogy addig kell neki valaki, ameddig nem az övé, de nem talált kielégítő magyarázatot. Fámák szóltak fékevesztett birtoklásvágyról, de ő nagyon jól tudta magáról, hogy semmi ilyesmiről nincs szó. Szerencsére a lány nem akart lefeküdni vele, így végül is nem volt annyira ellenére a dolog, csak kibír néhány perc csókolózást. Magában örült, hogy ez a lány mennyit fog javítani az arculatán, egyrészt ő volt a legjobb mind közül, és minden fiút visszautasított, kivéve őt - ezzel erősítette a hierarchiában az ő alfa-hím szerepét - valamint azt is tudta, hogy rendkívül jól csókol, amit persze holnapra a lány összes barátnője tudni fog. Alig bírta visszatartani magát, hogy félbe ne szakítsa a csókot egy önelégült vigyorral - persze köhögésnek álcázta volna - de akkor is. Hirtelen sikítást hallott a hulla és a többi részeg szobájából: ő mint vezér, természetesen az elsők között érkezett a helyszínre. Álrémült arccal megkérdezte, mi baj, de választ nem kapott, látszólag ösztönösen nézett a megfelelő irányba, gyorsan letérdelt és leellenőrizte a szívverést, de vigyázott, hogy ne érjen hozzá a hányadék, majd sápadt arccal, kissé megremegtetett hanggal közölte, hogy halott.

Legszívesebben persze kacagott volna e komédia láttán, ám a kegyetlen élet - ahogy magában nevezte - nem engedte neki, hogy azonnal kiélvezze diadala örömét. Örült hogy lány találta meg a hullát, egy velőtrázó sikítás elvégre sokkal hatásosabb, mint egy átrohanó ember rekedt ordítása valami távoli halálesetről. Meg - gondolta - nem is játszhatta volna el a hölgy segítségére siető lovag szerepét. Mindenki meg volt rémülve, őt kivéve persze. Senki sem gyanakodott rá. Sikere teljes volt. Ma éjjel végre tett valamit. Hányingerre hivatkozva elment a wc-re, ahol beteges, hisztérikusan hosszú kacagással élte ki a ma este során felgyülemlett mókák elfojtott örömét. Kicsit összeborzolta félhosszú haját, így szerette, és megviseltsége is hihetőbbé vált. A rendőrség persze hamarosan megérkezett, nyilván nem örültek neki, mert egyébként szilveszter éjszakájáról volt szó, és hát ki akar akkor dolgozni, pláne halálesetekkel kapcsolatban? A munka ennek megfelelően volt alapos, hihető is volt a megfulladt a saját hányásában történet, meg ki akart volna megbüntetni 20 kis 16-18 évest, akik szinte összeroppantak a haláleset súlya alatt? Sőt, az iskola az érintett tanulóknak különleges, egyhetes szünetet engedélyezett.

A gyászszertartáson sokan vettek részt. Ő az elsősorban állt. Mélyen megrendülve morzsolta könnyeit.