A fákon lévő szomorú arcok

Egyedül megyek az utcákon és elmerengek az igazságon. Vajon illúzió lenne az egész? Vannak más lények is rajtunk kívül? Ha igen, akkor miért nem látjuk őket? Ez volt abban a pillanatban a legfontosabb célom, amit ki akartam azonnal deríteni. Kis idő után egy erdőrészhez értem. Néhány helyen fapadok és köztük asztal volt, a közepén egy hatalmas nagy kitűnő fa állt. Bentebb tértem és az egyik padra leültem, a fának a törzsét nézegettem, volt benne egy furcsa üreg és egyre mélyebben, hosszabban eltűnődtem benne. Teljesen elbambultam a látványban, az idő megszámolhatatlan, mintha elszívta volna a perceket. Kicsivel miután észbe kaptam a sötét éjszakában, a fa üregében egy fehér, fényszerű női alak állt. Csend volt, a kocsiknak a zajai is szertefoszlottak a közeli útról. 
Ettől a tiszta semmiségtől kezdtem az őrületbe kerülni, mintha a lelkem is elhagyott volna, elhalványul, mint a zajok az útról. Lépteket hallottam, távolról és egyszerre közel is, egyszerre a lelkemben is, aztán fent az égen a csillagok között. Éreztem, ahogy a lábai között megtörik egy-egy faág, és ezek a törések a szívemig hatolnak. Ezektől a fájdalmaktól mozdulni se bírtam, hozzákovácsolódtam a padhoz, és a pad is magához ölelt. Szorított egyre haragosan, erősebben, úgy éreztem a gyűlöletétől felégünk együtt a paddal. Miközben a paddal a lángok között egymást karoltuk, a fényszerű nő előttünk állt, én dermedten néztem rá. Lélekbehasító szemei voltak. Felette a nagy fa lombjai között, a faágakon számtalannyi szomorú arc nézett vissza rám, fent ültek, sírtak és arckifejezésük azt bizonygatták, hogy ha elkap a fehér alak, én is felkerülök hozzájuk.