A Család (Balhé egy szerepjátékos világ Dög-zugában.) 2. rész

Egy megtépázott nő szaladt végig az utcán, szoknyája csípőjéig fölszakadt, inge tépett volt és kecses karja kikandikált belőle. Segítségért kiáltozott, és félelem izzott a szemében.
- Kis hölgy, miben segíthetünk neked? – rohant ki hozzá az egyik házból 3 katona.
- Jaj, uraim ne tudják meg, mi történt velem…
- Ó szegénykém – ekkor össze akart esni, de az erős karok elkapták. –nincsen semmi baj, most már biztonságban van.
- Haza kell mennem. – a három férfi csak a ziháló kebleit tudta nézni, amiket feltűnően mély dekoltázst takart. Illetve nem takart.
- Heee, huuu, heee, huuu – feledkezett bele a látványba az egyik őr, ahogy a leány mellkasa föl-le járt.

- Barom! - vágta oldalba a másik… majd feltűnően széles mosollyal, mi kimutatta fogai sárgás feketeségét, folytatta: - Persze, kislány, persze. – a dicső lovagok egy pokrócot terítettek rá, hogy ne fázzon, és szégyenét takarja.
- Elkísérnek? Oh, önök milyen kedvesek… Egészen a házáig kísérték a szerencsétlenül járt asszonyt. Egyikük sem mert rákérdezni, hogy pontosan mi is történt vele, az nem illett volna bele az etikai kódexükbe.
– Bejönnek? Két testvérem, a nővérem és a húgom már nagyon vártak. Nem kérnek egy kis sütit? –egy nő meghívását nem lehet visszautasítani, nem de bár?
Már régen besötétedett, még mindig nem tértek vissza a szerencsések. Társaik irigyelték őket. Micsoda mázlisták… ilyet kifogni!

***
’Sötét’ összehúzta a szemöldökét, orrnyergét simogatta kesztyűs kezével Ez a ’Balek’ már megint megcsúszott… Még szerencse, hogy ura ösztöneinek. Ekkor tüsszentette el magát, menydörgésként remegett bele az épület. Ez az éjszaka túl csöndes volt, most meg két házzal odébb is felriadt álmából a csecsemő.
- Az istenit! Vigyázz má’ B… Balek! Most aztán futhatunk - mondta körülbelül úgy, mint ahogy a régens szokta reggeli kocogása előtt. Félelmetesen gyors volt a két férfi, párducként ugrottak át a háztetőkön, pókként kúsztak föl a falakon. Tudtak minden kapaszkodót, ismerték az összes ablakot, érezték a feketeséget. Eggyé váltak vele, ők maguk voltak az árnyék, egymást segítve szaltóztak a város fölött, előre kihelyezett köteleken csúsztak a szűk sikátorokba, s onnan föl egy kiengedett függönyön.

Két ököl egymásnak csapódik, mint játékos tigrisek úgy köszöntek el:
- Otthon találkozunk!
Egyik északnak másik délnek vette hallhatatlan lépteit. Puhatalpú cipőjükben izzadt fürge láb, csak most ne hagyjon cserben… A Pereputty utca, a Kékliliom, és a Cifra… Sötét egy zsákutcába érkezett.
- Megvan! -kiáltotta a városi őrség parancsnoka, mikor a csapdába esett vadat meglátta. Az? Nem, nem kuporodott a sarokba, nem, nem remegett, nem akadt el a hangja. A Terv még mindig tökéletes volt. Nekifutott, először az oldalsó falra lépett, majd onnan megnyúlva elkapta a segítő kezet. Sorba fölfelé minden ablak tárva, bennük faágként kimeredő fekete kesztyűs karok. ’Sötét’ lépésről lépésre, karról karra haladt. Mígnem fölért, fújt egyet, majd a szitkozódó őrparancsnokra meredt.

Tudta, felelősségre fogják vonni szegényt, több okból is. Először. mert nem tudta megakadályozni a tragédiát. Másodszor meg azért a pénzes erszényért, amit a sarki „jósnők” egyike fog becsempészni a zsebébe. Egy korrupt kopó. Nem szép, nem szép… ’Sötét’ röhögött, legszívesebben fetrengett volna a feltörő gurgulázástól, de összeszedte magát. Nála volt néhány szám, ami nem a lottó, és ezt el kellett juttatnia a címzetthez. Lenézett a Tajtékpipa utcára és a fogadó tetejéről egy kikészített kötélen lecsúszott, majd e kis móka után újra futás!

Balekot a háztetőkön követték. Két Gargolylet küldtek a nyomába, akik nyílvesszőként szelték az eget kőtestükkel. Már csak 50 méter, már csak 40, mindjárt, egy picit még 20 méter és ott vagyok. Fáradt testét valami kizökkentette, karja előrerendült és vércsíkot húzott a hideg éjszakába. Az egyik szárnya megvágta. Végiggurult a cserepeken, hangtalanul, mintha csak őszi szellő tréfálkozna. Fölnézett, aztán lassan egy szokásos mosolyt villantott ki, lehet az utolsót. 10 láb, 3 méter vagy annyi sem! Ellökte magát a földtől és egyetlen szökkenéssel a tető széle előtt talán 4 lépessel a levegőbe emelkedett. Zuhanórepülésben kinyújtva karjait esett, mint a kő, amit messzire vet a hajítógép. Két hülye véreb, szikla-agyú Gargolyle, követte, de amikor Balek egy nyitott csatornafedőn barátai által felhalmozott párnákba esett addig azok, a frissen tisztított macskaköveken porrá morzsolódtak. Az őrök lovasai már vágtattak a színhely felé. ’Baleknek’ a zárak kattogása rémlett vissza, buta dallam.

A lovak a csupasz falra prüszköltek, uraik értetlenkedve bambultak. Itt nem volt egy utca valamikor? A kapitány odatapasztotta a fülét a falhoz, fülelt, de gyorsan el is húzta onnan, mert két puffanást hallott, két sikolyt, utolsó vijjogást. A füléhez kapott majd hüvelyk és mutatóujja között kezdte szétmorzsolni a fülére került festéket.
-A francba! Átcsesztek!
Hátralépett majd egy erőteljes rúgással áttörte a meszelt szivacsfalat.
- Tényleg itt van az utca! Utánam! – körbejárták az utcát, de a két halott kőszobron kívül semmit nem találtak. –Mire volt ez jó? Mire? Ellopni a régens alsó gatyáját és telefirkálni a szobát? Akkor már megölhették volna… ezek profik, nem hülyék! Miért tették? Tudhatták, hogy ezért az egész… őrség… őket… kergeti… majd. Emberek! Lóra! Igen, most azonnal! A bank, a kombináció, a város!

***

- Maszkot!
20 kipróbált tolvaj suhant át az utcán, majd a nyitott ajtón be a hallba. Ahonnan „csak” három őr hiányzott, az éjszakások. ’Főnök’ a bűvös ketyegőjét nézte, amiből állítom, az egész birodalomban csak egy van. Állandóan azt bámulta, a körbe-körbefutó mutatót, amint telt az idő. Közben ’Szenátor’ és ’Vas’ egy ládát cipeltek, tíz jól képzett íjász fedezésében.
- Már itt kellene lennie, biztos el… elrontották. Tudhattam volna, nem őket kellett volna küldeni. Volna… volna. – közben rázta az öklét. Föl-alá járkált, közben ütemesen csettintgetett a nyelvével kiszáradt szájpadlásán.
- Indulás. – mondta haláli nyugalommal. – Óra! Indul…

Iszonyatos, mekkora rákészüléssel nyomták a melót. Mindenki számolt magában, hogy meglegyen a teljes összhang. Sokan csak 10-ig jutottak el, mármint a matematika bonyolult világában, ezért 8-as ütemekben végezték a feladatokat.
Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: ketten fölrohannak a lépcsőn, Szenátor és Vas megindul a „csomaggal”. 5 ember marad védeni az ajtót. 5 a csatornán keresztül megy. 3 ásót fog. A többi számszeríjakat húz föl.
Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: A lépcsőn lévők két gömböt ragadnak és a szobák felé indultak. ’Szenátor’ és ’Vas’ a zárt ajtónál. A számszeríjászok beérik őket. Az 5-ös csoport az épület alá érkezik. A védők beolvadtak.

Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: Berúgnak az emeleten egy ajtót, füstölve begurul egy gömb, visszahúzódnak a fedezékbe. Mágikusan zárt ajtó a medállal nyitva, nyílpuskások a teremben. Bontják a falat az ásósok. Csatornások a pincében, a hely tiszta.
Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: Második ajtó az emeleten, rúg, dob, visszahúzódik. Őrök készen! Lyuk készen! „Gyurmacsíkok” felrakása a pinceplafonra. Szenátor és Vas a páncélajtónál. Számszeríjászok szétszóródnak, mindenki a kijelölt helyére. Pénz átpakolása a szobába. ’Sötét’ betoppan.

Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: Ajtóvédők felszívódnak, készen. Sötét megadja a kombinációt. Nyílpuskások a zsákokba pakolják a kavicsokat, tetejére egy-két aranyat.
Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: Az utolsó előtti számlálás. Két emeletes lemegy a pincébe majd a csatornába. Visszaépítik a falat. Számszeríjászok az utcán. ’Vas’ kinyitja a széfet.

Egy, két, há’, négy, öt, hat, hét, nyolc: Számszeríjászok oszolnak más, más sikátorba. Föllövik a köteleket. Másznak. Eltűntek. Vas és Szenátor magára csukja a széfet. A bank üres.
Vagyis nem egészen. A páncélterem három részből áll. Van az arany, amit egy mágikus pecsét véd. Betörhetetlen páncélajtó. Itt tartják a forgó pénzt, az aprót, ezt csak egy medállal lehet kinyitni, amiből a városban csak három van, egy a bankigazgatónál, egy a régens kincstárában, és egy a főparancsnoknál. Azután jön a széf, itt már gyémántok is vannak és a széfen belül, van a mithrilltároló: egy tömör acélkocka.

Légmentesen zár a terem ezért, kell a csomag, amiben egy kifőzött trollbendő volt (telis tele levegővel), és egy gyurmaszerű anyag. De így sem volt túl sok idejük. A rablás nem fog feltűnni egy ideig. Hogyan tovább? Szépen a kevert masszával körbepakolászták a kockát. Majd miután megvolt a két koppintás lentről és ők is válaszoltak rá… bumm. Mindketten felkenődtek a falra, Vasnak elég súlyos volt a sérülése, de nem történt semmi, csak a fülük csengett, napokig süketek lettek. Szenátor értetlenkedve nézett az értetlenkedő Vas szemébe.

Még talán egy percig bírják levegővel… azt mondták, 1m gránit van alatta… arra pont elegendő… Vas remegő ujjal mutatott Szenátor háta mögötti acélkockára, ami féloldalra dőlt, majd eltűnt a mélyben. A két barátnak kidülledt a szeme, már vörösödött a feje, de örültek sikerüknek. Köhögve kandikált le kócos fejük, végre friss levegő. Végre a pincében vannak. A mithrilltároló beszakította a pince padlóját is, de az egész nem volt túlságosan hangos. Szerencsére… Viszont a hömpölygő mocsadékból el kellett mozdítani az ajándékot. Vas és Szenátor átmentek a csatornán keresztül a bank melletti házba, az „apróhoz”, a többiek meg eltűntek a csatornából, elzártak egy-két járatot, majd a találkozópontra mentek. Természetesen olyan vargabetűt írva amekkorát csak egy stréber kisgyerek bír, mikor írni tanul.

***
- Na itt lennénk kapitányúr. Ha olyan okos, de ha a szemérmetlenek elszöknek… de nem érdekel, nem én leszek a felelős… de nem ám!- mondta ujját csóválva az apró, hálóinges bankár, a nagy, deltás lovagnak. Leugrott a lováról nehézpáncélban s becsörtettet a bankba. Az ajtó zárva volt, ahogy lenni szokott. Nekifeszült és vállával, de illedelmesen ám, betörte azt. Csörömpölt az üveg, óriási zajt csapott, ezután már nyikoroghatott az a páncél. Mögötte az igazgató, kezében a kulccsal, égre emelt tekintettel… egyszerűen nem tudott mit szólni, ha tudott volna angolul, akkor talán a „no comment” kifejezés jött volna a szájára. Közben az „idegbajos” fölrohant az emeletre, benyitott az egyik ajtón, édeskés alkoholszagot érzett. Ezek totál részegek, úgy be vannak rúgva, hogy megszégyenítenének nem egypár kalózkapitányt, akik pedig aztán bírják a szeszt. Nagyot sóhajtott, tudomásul vette a történteket, lefelé indult.

Minden tiszta volt. Vagy mégsem? Az ajtó! Szegény, a mágikusan-zárt ajtón nem tudott bemenni (medállal visszazárták), mikor a kilincshez ért felforrósodott páncélját is le kellett vennie, ezt a szégyent, ezt a szégyent. Mögötte a tulaj csak mosolygott „kettőből kettő”. Benyitottak a bankigazgató medáljával, mindent rendben találtak, egy fillér, egy garas sem hiányzott. (Látszólag he, he…)
- Átkozott legyek, ha tévedek. Nem lehet minden ennyire tiszta. –gondolataiba merülve, mint a tyúk bólogatva körözött a szobában. Páncélja miután a mágiától kihűlt újra gazdájára került.
- Vissza kéne vonulnom, most már végleg… ez így nem mehet tovább.
A bankár csak bólogatni, helyeselni tudott.
- Maga mindent megtett… de magára férne egy kis szabadság… nem is kicsi…

***
Öt méterre tőle az Imp utcai fogadóban a bankkal szomszédos szobában ült vagy 15 vörös rák, kik vacogtak az ijedségtől, és hajnalpírosak a félelemtől. Némelyik, igaz, lehet, hogy fehérben játszott, de azt is csak hasonló okok miatt.
- Éééés… most! -Abban a pillanatban, ahogy kimondta Főnök, nyílt az ajtó és a nemrég látott, de nagyon várt klántagok, betoppantak. Fehér ruhában, hordágyakkal a kezükben, kötszerekkel a hátukon.

- Kik ettek mérges gombát? Lengedező perpicset? Ó, az szörnyű. Pakoljuk föl őket, ezeket a csöppségeket!
- Könnyen átjutottál, láttam, hogy a lovasok lezárták az utcát… rájöttek? -érdeklődött az aggódó tervező, a Főnök, miközben orra majdhogynem a „mentőséhez” ért.
- Nem volt gond. A kapitány meg se nézte a lovas kocsit, mi van benne, nem érdekelte, miért jöttünk. Fogta a fejét, és azt mondta, nagyon fáradt. Szerény véleményem szerint már el is indultak vissza a meleg kaszárnyájukba. Ha! Sikerült.
- Majd otthon a borom mellett megnyugszom. Most a hordágyakra a szajréval, majd mindenkinek oszolj… -felpakolták a hordágyakra a zsákokat, és befejezték a bankfal teljes visszaépítését, most erről az oldalról. A hordágyakat kivitték az épületből, a katonák utat engedtek a gyomorrontásos kocsinak. Mondjuk lehet, hogy a rákent ürülék is segített ebben.

A pénz hazaérkezett… Közben a mithrill az elárasztott csatornában volt, éjfélkor megnyitották a csapot, és így a várva várt ajándék szépen a neki kijelölt úton haladt új otthona felé. Aznap minden házban, ahol volt valamiféle vízelvezető, bugyogva jött föl a tegnapi és tegnapelőtti ebéd maradéka, s a végtermékek tömkelege. Az emberek öklendezve hányták tele az utcákat, 2 napba telt mire a jól megfizetett búvárok kinyitották az elzárókat. Azután meg jött a szárazság, mert a víztározó kiürült, de minden városlakó még a régens is örült, hogy megszabadult a bűztől.

Azt, hogy lyukas a pince a bankban, csak hetekkel később vették észre. A főparancsnoknak eddig még nem kellett használnia a nyakában fityegő mágikus „kulcsot”, így nem is tudta meg, még halála után sem, hogy nem teljesen ugyanolyan, mint volt. Az őrök kis megdorgálást kaptak, mert otthagyták a szolgálatot, de semmi komolyabbat. A „menekülő hölgy” pedig visszacsempészte Sziszi barátja által elcsent kulcsot az őr zsebébe. Hogy a mithrill, meg a pénz 90%-a eltűnt, mint a kámfor? A bank csak egy hónap múlva vette észre, merte beismerni… pedig, ha tudta volna, amit én…

***

- Uraim, a sikerre! - hangos helyeslés, üdvrivalgás köszöntötte a felszólalót.
- Főnök, Főnök, Főnök! – kántálta a tömeg és kupájával az asztalon verte e ritmust. Sorra mindenki elmesélte, mennyire csak rajta múlt az akció, és mikor már kifogytak a szóból, újra a Terv megalkotóján volt a sor.
- Barátaim – a taps félbeszakította a monológot –rövidre fogom – megerősítő bólogatás jobbszélről – Amit tettünk, történelem. Thrillion városának szinte összes polgárát megloptuk, legfőképpen nagyra becsült, dicsőséges, mindenek fölötti, hatalmas, fenséges, igazságos és nem utolsósorban gazdag régensünket! Vivát!
- Vivát, vivát! – őrjöngte szinte extázisban a banda.
-Sokáig éljen – hirtelen csönd – hogy még egyszer meglophassuk!
-Vivát!

Ekkor, a Főnök mögötti függönyt félrehúzták és teljes pompájával elővillant a csoda. Mintha tükörbe néznének úgy verte laposra majd vissza a fényt a verejtékes munka gyümölcse, a kincs. Bámulat, igazi bámulat. A Főnök meg volt magával elégedve és az összes kém és tolvaj, aki ezt véghezvitte. A legnagyobb Balhét, amit eddig megpróbáltak.

***

- Hé, figyu, most már kijöhetünk?
- Pssszt! Kus! Nem veszélyeztethetjük az akciót!
- Ja ok.
És tovább ringatóztak a tengeren, Szőrös, Leo, Kapafog, Dagi, Tar és az ikrek, egy dobozban, messze Thrilliontól, egy ’szaros’ kis papír miatt.