2142 A „hideg háború” - 1. A Kezdet

2141 December huszadika volt aznap. Erős havazás.
- Mint mindig – gondoltam - Ez a nap sem másabb, mint a többi. Csak ülök itthon és várom a behívómat. Mikor kerülök én is a „darálóba”?

A harcok lassan már 4 éve folynak a déli területekért. Úgy tűnik soha nem lesz vége. De nem baj. Majd mind elpusztulunk. Viccesen fogalmazva a Pán Ázsiai Koalíció (továbbiakban PAC) erői már a spájzban vannak. Az EU nem képes több csapatot küldeni számunkra. Ismét rossz oldalra álltunk. Ezen rágódik mindenki az országban. Már a megmaradt részében. A PAC behatolt kelet felől és északra szorította az EU haderejét, elvágva ezzel minden utánpótlást a közel keleten harcoló katonáink számára. Húsz éve kezdődött a klímaváltozás, és csak egyre rosszabb. A jégkorszak teljesen megöli Európát. Keleti „barátaink” ellenünk fordultak és vérünket veszik. El kell pusztítani ellenségeinket, vagy mi pusztulunk. Ez az egyik kedvenc toborzómondatom, mely az EU elnökétől Lukash Coal-tól hallottam. Haderőnk nem rendelkezik elég katonával. Már a 18 – 19 éves fiúkat is elviszik. Rosszabb esetben kapsz egy SCAR 11-es gépfegyvert és máris a csatamezőn találod magad.

Hirtelen robbanás rázta meg az épületet. Aztán még egy, és mégy egy. Robbanások sorozata hallatszott. Felugrottam a székből, de vissza is huppantam. A föld remegni kezdett. Halk morajlás hallatszott. A robbanások zaja elült. A morajlás egyre erősödött. Felkeltem és az ablakhoz léptem. A városban több helyről is füst szállt fel. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és keresztanyám lépett be rajta.
- Itt van a PAC! Azonnal hazamegyünk. Nem maradunk Pesten.
- Rendben. Csomagolok.
Visszafordultam és bámultam ki az ablakon. Hallottam, ahogy becsapódik az ajtóm. A morajlás egyre erősödött. Majd megláttam, mi okozza a hangzavart. Az utca végén EU katonák és csapatszállítók hada masírozott. Kiépítik a város védelmét gondoltam. Hát mégis számítunk valamit Berlinnek. Aztán hirtelen egy raj vadász húzott el a ház fölött. Kecses csillogó testükön megcsillantak a bombázott város tüzeinek fényei. Ez ironikusan gyönyörű látvány volt.

De ekkor bevillant. Mit keres itt egy raj vadász? Hogy kerültek ide. Földi személyzettel eddig 10 darab tartózkodott az országban, de ezek legalább húszan voltak. Ekkor a remegés a tetőfokára hágott. Felnéztem az égre, és egy hatalmas Titán bontakozott ki a felhők közül. Ez volt, amitől féltem. Az EU kétségbe esetten védeni akarja a várost. Óriási harc lesz. És mivel egy Titánt is küldtek, ezért bizonyos hogy a vezérkar egy tagja, egy magas rangú parancsnok is itt van. Ez pozitív volt a számunkra. Ellöktem magam az ablak párkányától és a szekrényhez szaladtam. Előkaptam bőröndöm, ujjam az érzékelőhöz érintettem. A zár halk kattanással kinyílt. Szekrényemhez rohantam, a ruháimat beleszórtam a nagy utazóba, majd lezártam. Számítógépem kivetített képernyőjén éppen a legújabb toborzó reklám ment. Megnyomtam a kikapcsoló gombot. A képernyő összeomlott, és de materializálódott. Még utoljára körülnéztem a szobámban. Lehet, most látom utoljára. Szörnyű érzés fogott el. A szüleimre gondoltam. Barátnőmre, aki már tankokat gyártott vagy a fene tudja hová továbbították. Nagyon hiányoztak. Arra gondoltam hol lehetnek most egykori iskolatársaim. Vajon ők harcolnak? Menekülnek? Emigráltak délre? A háború kezdete óta minden olyan hihetetlennek tűnt. Bekövetkezett az mitől mindenki tartott. Megkezdődött a harmadik világháború.

Mikor leértem a nappaliba, keresztanyám már összecsomagolt. Csak ketten voltunk. Keresztapám már bevonult. A közel keleten harcolt a hazánkért édesapámmal.
- Indulhatunk? – kérdezte.
- Persze. Tőlem rendben – biccentettem.
Ezzel kiléptünk a bejárati ajtón. Majd az alig 40 méterre lévő transzport megállóhoz indultunk. Már sokan álltak ott. Rajtunk kívül legalább 10-20 ember. Felnőttek és gyerekek. Az arcukon látszott a félelem, a gyűlölet és a kétségbe esettség. Elővettem a dpa-mat, és tárcsáztam otthoni számunkat. Édesanyám nagyon megörült a hangomnak, akárcsak én az övének. Elmondtam neki mi történt, hogy indulunk hozzá. Megbeszéltük a részleteket, majd lenyomtam a megszakító gombot. Ekkor érkezett meg a transzport. A gép kecsesen siklott négy, öt centire a föld felett.

Már eléggé tele volt, de azért még felfértünk. Ugyan azok a semmitmondó, reményvesztett arcok fogadtak. Keresztanyám is aggodalmas képpel nézte a katonai blokádokat, melyek mellet elsuhantunk. Negyed órás utazás után a transzport lassítani kezdett, majd beért az egyik tömeg elosztó központba. Az emberek hada a metró felé özönlött. Sodródtunk az árral. Ha nem ezt akartuk volna, akkor sem tehettünk volna mást, hisz sodort az áradat. Hátranéztem kelet felé. Abban a pillanatban szörnyű érzés fogott le. Megláttam azt, amitől a legjobban tartottam. A látóhatáron egy ellenséges Titán közeledett. Körülötte, mint apró legyek, rajzottak a vadászok és a transzport repülők. Felkészültek a mindent elsöprő ostromra. Eközben a tömeget kettészelve EU katonák haladtak kelet felé, a páncélozott csapatszállítók tetején ülve. Beérve a felszíni metró állomásra, felszálltunk az első evakuáló szerelvényre. A patinás BKV jelmondat után az ajtók halk pisszenéssel bezáródtak. A szerelvény megrándulva lassan elindult.

Ebben a pillanatban emberi tömegek sikoltottak fel. Mindenki egy emberként kapta hátra a fejét majd vetette magát térdre, hasra, a helytől függően. Amit láttam, másképp nem tudom jellemezni, mint tömegmészárlás. A tér közepén a föld felett hullámzani kezdett a levegő. Az ott lévő emberek összeestek, elrepültek. Egy másodpercre csend borult mindenre. A vonat tovább gyorsított. Én továbbra sem tudtam levenni a szemem az eseményekről. Sivító hang hallatszott, szinte megrepedt a dobhártyánk. Éles pirosas fény villant. Aztán csend. Valószínűleg nem tudta a fülem felfogni a hangokat. Némán sikító emberek minden felé. Egyre több villanás, hullámszerű földrengés. A téren lévő emberek a szemem láttára váltak porrá. Aztán minden egybeolvadt. A szerelvény már tisztességes sebességgel haladt. Elhagytuk a halálzónát. Ismét megbizonyosodtunk a PAC kegyetlenségéről. A Phobos űrállomásról még sosem lőtték országunkat plazmaágyúval. Ez jel volt. Eljött a harc ideje. Már én is éreztem. Be fognak sorozni bárkit, aki mozdítható. Ennyi ártatlan ember halálát senki nem tűri. Ezrek égtek ott halálra, pedig csak biztonságba akartak jutni. Gondolataimból ismét kiestem. Megérkeztünk a pályaudvarra. Jegyre nem volt szükség az ostromállapot miatt. Felszálltunk az első Zalaegerszeg felé tartó vonatra. Szerencsére a gravitáció kiegyenlítők miatt, állva is lehetett utazni a vonaton. Az út körülbelül egy óráig tartott. Mi leszálltunk Egerszegen, de sokan tovább mentek Ausztria, Németország felé. Szerencsére édesanyám már várt minket. Boldog volt, hogy látja egyetlen fiát. Én is örültem neki, de nem látszott rajtam. Még most is a történtek hatása alatt voltam. Nem bírtam kiverni a fejemből azoknak az embereknek az arcát. Azon tűnődtem vajon én is így végzem-e.

Jó volt ismét hazaérni. Édesanyám finom rántott hússal és burgonya pürével várt bennünket. Ritka dolog volt ez. Egy ideje nem élt itt meg a burgonya. Csupán melegházakban lehetett termeszteni. Amióta az USA-t megsemmisítette a PAC, onnan se jön, efféle szállítmány. Már semmilyen sem jön. Kétségek között hajtottam álomra a fejem.
Másnap reggel a tv hangjára ébredtem. Arról beszélt a híradós, hogy seregeink milyen hősiesen harcolnak fővárosunkért. A képeken látszott, hogy a várost folyamatosan lövi a Phobos, és ágyúzzák is. Több száz EU katona meghalt, de tartják a várost. Berlin folyamatosan küldi az erősítést.
Ekkor mintha villám csapott volna belém. Hirtelen meghallottam azt a hangot, amitől rettegtem.
- „Önnek új sürgős üzenete érkezett!”

Minden elhomályosult egy pillanatra. Valahonnan gondolataim mögül hallottam édesanyám kesergő hangját. Sírva ölelt át. Én mindezt mintha egy fátylon át láttam volna. Az üzenetben az állt, hogy azonnal vonuljak be sürgősségi katonai szolgálatra a Zalaegerszegi laktanyába. A katonaládám már össze volt készítve. A laktanya kapujában könnyes szemmel búcsúztam anyámtól. Életem egy része lezárult.
Bevonultam.

Folyt. köv.