121022

December 12-e volt, este tíz óra. A húszas éveiben járó Zoli egy vaksötét szobában ébredt fel. Nem látott semmit, még saját magát sem, de azt érezte, hogy egy székhez, vagy legalábbis valamilyen ülőalkalmatossághoz van kötözve, és alig bír mozdulni. Sőt, feje ki volt valamivel támasztva, ezért nem bírta mozgatni, forgatni. Az ijedtségtől először azt hitte, álmodik, de végül is rádöbbent, hogy ez a valóság.
- HÉ!! – ordított torkaszakadtából, de nem jött válasz.
- HÉ! – próbálkozott még egyszer, de semmi eredménye nem volt.
Pánikolni kezdett, ide-oda rángott a székben, fejét megpróbálta kiszakítani a támasz bilincsei közül, de nem járt sikerrel.
- Basszus, mi ez…? - mondta félhangosan, már majdnem sírva.

Ekkor reflektorfény felkapcsolásának hangja hallatszott fel a háta mögül. A mozgolódást abbahagyta, meredt szemmel nézett maga elé – bár továbbra sem látott semmit. Lépkedő lábakat hallott, melyek felé közeledtek, és el is haladt a fiú mellett egy… lény. Őt követte a reflektorfény, mint egy színészt a színpadon.
Zoli meglátta a lényt, ami határozottan nem egy ember volt. Bár emberszerű volt a testfelépítése, bőre csupasz volt, fénylett, és egy világos színű, feszes (talán gumiból készült) ruha volt rajta. Szemei vérvörösek voltak pupillái körül. Orr és fül nem volt felfedezhető a lény fején.
- Mi a… - állt a dolgok előtt értelmetlenül a fiú.
- Üdvözöllek, ember. – mondta (jól láthatóan a szájával) a furcsa idegen.
- Mi… mi… - Zoli szíve hihetetlenül gyorsan vert – Maga valami ufó, vagy mi?
- Sajnos nem tudom, hogy ez mit jelent, de biztos elmagyaráznád, ha engedném. Viszont most én kérdezek: őt ismered? – kérdezte, majd egy újabb reflektor kapcsolódott fel, körülbelül 10 méterre a megkötözött Zolitól. A fényben egy középkorú nő állt, szintén összekötött lábbal és kézzel, valamint bekötött szájjal. Látszott arcán a rémület, de bátran állt az ismeretlen helyen.
- Anya… anya, mi ez?! – ordított a fiú, miután felismerte a nőt.
A lény ekkor megszólalt:
- Mehet! – majd pisztolydörrenés, és a nő összeesett.
Látható volt, ahogy az áldozat fején be-, majd kirepül a golyó, átverés kizárva.
- Anya… ANYA!! – ordította döbbenten Zoli.

Egy másik lény keze látszódott a fény kúpjában, mely megfogja és kihúzza a holttestet. A vér csíkot húzott a földön. A reflektor kialudt. Az idegen szótlanul állt, bár Zoli sem tudott mit mondani; gyakorlatilag nem tudta, mi történik vele. Most újra felkapcsolt a lámpa, és fénye alatt két férfi állt, az egyik szintén középkorú, a másik pedig maximum pár évvel lehetett idősebb a fiúnál. Természetesen mindketten meg voltak kötözve, alig bírtak mozdulni. Az idősebb férfi ordított, próbált valamit mondani, de a szájában lévő kötél miatt nem sikerült.
- Ne, basszus, ne… - mondta elkeseredetten Zoli.
- Az apád és a bátyád. Azt mondták, szeretnek. Mehet! – kiáltotta ismét, és a dörrenések után a két férfi a földre zuhant.
- APA!! A ROHADT ÉLETBE!! – kiáltotta kínkeservesen a fiú, de nem tudott mit tenni.
- Engedjenek el, ENGEDJENEK EL!! – próbálta kiszabadítani magát, de továbbra sem járt sikerrel. A szék a földhöz volt rögzítve, így nem borult fel vele.
- Nyugalom, Zoltán. – mondta rideg hangon a lény.
- Azt mondtam, ENGEDJENEK EL!! A ROHADT ANYJUKAT, MAGUK SZEMÉT ROHADÉKOK!!
- Várj, még nincs vége a műsornak. – folytatta az idegen ugyanazon az érzelmektől mentes hangon.
- Mi?! Maga szemét állat, ezért kinyírom, ezért megölöm, kitépem a rohadt beleit maga szemét állat, dögöljön meg a rohadt anyjába!!
Zoli összefüggéstelenül és egyben értelmetlenül ordított az idegennel, akinek arcán egy ördögi mosoly tűnt fel. Reflektor le, majd föl, és egy fiatal, Zolival egyidős lány tűnt fel mozgásképtelenül a fénykúp alatt.
A fiú szava elakadt, majd szeméből kifolyt egy könnycsepp.
- Ne, kérem, ne… Nóri; könyörgöm, ne… - Zolit a sírás fogta el, mert tudta, hogy a lány sorsa sem lesz más, mint rokonaié.
- Ő a te… hogy is kell ezt mondani? Szerelmed.
- Kérem, bármit… - Zoli elfojtotta a könnyezést, nyelt egyet, majd folytatta – Bármit tegyenek meg, bármit, csak ezt ne, kérem…
- Persze, téged megöllek, de őt nem; ennek szerinted van valami értelme? Azt hittem, az a célod, hogy vele maradhass, nem pedig az, hogy elcseréld a te életedet az övére. Ez utóbbinak azért nincs értelme, mert így lehet, hogy ő túléli, de te semmiképp, és akkor nem részesülsz a jövőben a szeretetéből – mivel halott leszel. Sosem értettem az önfeláldozás értelmét, pont ezen okokból kifolyólag.
- Jó, jó, akkor mit tudom én, mit csináljon, de ne ölje meg, én szeretem, ő az életem értelme, az egyetlen szerelmem, kérem, kérem… - mondta kétségbeesetten a fiú.
- Hát semmit nem értettél meg abból, amit az előbb mondtam? Az emberekkel az az egyetlen baj, hogy tele vannak érzelmekkel. Mint te is. Az egyes egyedeket szeretteivel teljesen sarokba lehet szorítani, ez pedig nem valami jó tulajdonság.
- Kérem… - könyörgött Zoli.
- Mehet!
- NEEEE!!! – ordított, de feleslegesen.
DURR
A lány teste a földre borult.
- NEEE, NÓRI, NE!!

Zoli átengedte magát érzelmeinek, majd sírni kezdett. A fény eltűnt, már csak az idegen látszódott, aki a fiú elé sétált.
- Mint mondtam, az embert könnyen befolyásolják érzelmei. Sajnos a mi világunkban ez nincs így. Egy ellenséges faj pár földi éve megtámadta bolygónkat. – kezdett monológjába a lény – Nemcsak holmi ásványkincs, vagy energiahordozó kell nekik, amiből kifogytak, hanem maga a bolygó, és ennek érdekében bármit megtesznek, érzelmektől és könyörülettől mentesen. Egyre újabb és újabb csapatok érkeznek, akik nagy technikai fölényük miatt folyamatosan győzelmet aratnak hadseregünk fölött. Szó szerint kiirtanak mindent, ami az útjukba kerül, legyen az hím, nőstény vagy újszülött. Nem törődnek semmivel, csak azzal, hogy eltűnjünk az égitestről mindörökre, és az övék lehessen. Nem tudjuk, miért kell nekik, csak feltételezéseink vannak, de ha ez így megy tovább, egy-két földi hónapon belül elérik céljukat. Ezért találta ki bolygónk vezetősége, hogy növelni kell hadseregünk létszámát méghozzá olyan, bosszútól szomjas érzéketlen gyilkológépekkel, akik nem félnek szembeszállni a legnagyobb túlerővel.

Maga is ezért kellett nekünk. Életerős hím. Az egyetlen problémát a szerettei jelentették. Ahhoz, hogy kérdés nélkül beálljon hozzánk, ki kellett őket iktatnunk.
- És… maguk szerint én most be fogok állni a hadseregükbe csak azért, mert kiirtották a családom? – kérdezte teljes elkeseredettségében.
- Ha nem áll be, megöljük. – mondta meglepő nyugodtsággal - Így viszont nincsenek a szívében olyan dolgok, olyan emlékek, melyek visszahúznák a Földre.
- És mitől éreznék a maguk ellenségei iránt bosszúszomjat?
- Felfoghatja úgy, hogy közvetetten ő miattuk kellett megölni a szeretteit.
- Cöh… baromság. – mondta kisírt szemmel Zoli – Szóval megölnek, ha nem veszek részt a háborúban?
- Igen. – válaszolt egyhangúan a lény.
- Előtte még kérdeznék valamit…
- Csak tessék.
- Milyen messze van a bolygója?
- 25 000 fényév.
- Hm… honnan tud a fényévről? Honnan tud a 10-es számrendszerről? Olyan messziről hogy értek ide ilyen hamar? Miért beszél a nyelvemen? Miért beszél a társaihoz a nyelvemen, és miért értik meg magát? Miért pisztollyal lőtték le őket, miközben ez emberi találmány? Honnan tudja, hogy a bolygót Földnek hívjuk; honnan tud a hónapokról, évekről; miért emberszerű a testfelépítése; miért egy átlagos székben ülök, átlagos, emberi kötelekkel megkötve; miért egy átlagos reflektort kapcsolgatnak föl-le?
- Meddig játszod még az eszed, Zoltán?! Ha nagyon nem tetszel, akár most, itt helyben lelőhetnélek!
- Lőjön, bánom is én! Inkább, minthogy valami idióta és felesleges háborúban vegyek részt! – mondta idegesen a fiú.
- Most már elég: Agnor, Zyuk, kifelé!
Ajtónyílás hangzott, léptek a sötétben, majd becsukódott az ajtó. A fiú érezte, hogy itt a vég, de már nem érdekelte. Ekkor a dühödt arcú idegen hangosan felkiáltott:
- Fényt!

A hangparancsra felkapcsolt a főlámpa, és a fiú egy nagy, fémborítású falakkal körbevett teremben találta magát. A lény fejéhez nyúlt, ami valójában egy maszk volt, és lehúzta magáról. Egy rövid, fekete hajú, enyhén szakállas, 30-as éveiben járó férfi tűnt fel a maszk alatt. Zoli elképedt.
A férfin most már látszott, hogy egész testét „álruha” borítja. Elővett gumiruhája hátsó zsebéből egy kisebb kést, majd odarohant a fiúhoz, és elvágta a köteleit. Fejét kiszabadította a támaszból, majd visszahátrált.
- Gyorsan, gyere! – kiáltott rá.
A fiú még a széken ült, teljesen összezavarodva.
- Mi… micsoda?
- Gyere, ez az egész csak egy teszt volt. Mindenben igazad volt, hogy beszélem a nyelvet, hogy emberi széken ülsz, hogy tudtam a Földet, mindenben. Hasra ütött dolgok voltak.
A fiú felpattant idegességében
- Mi az, hogy egy teszt volt?!
- Egy pszichológiai teszt. Így gyűjtenek embereket az amerikai hadseregbe.
- Mi van?
- Már rengeteg emberrel eljátszottuk ugyanezt, több ezerrel. Mindig más játszotta azt, amit most én. Az elrabolt alanyok 80%-a időközben egy magánál talált tárggyal elszakította a kötelet, kiszabadult a székből és leütötte az éppen aktuális földönkívülit játszó embert, ezek az emberek ma már az USA felé tartanak egy hajón vagy egy katonai repülőn. Az USA kormánya így gyűjt mindenre elszánt embereket a világ minden pontjáról valami istentelenül fontos katonai akcióhoz. Én nem tudok a részletekről, csak végrehajtó vagyok. Mindenesetre állítólag ez egy tökéletes pszichológiai teszt, hisz aki megtámad egy tök idegen földönkívülit, bármire képes.
- Micsoda?! A gonosz USA kormánya egy idióta és felesleges teszttel gyűjt embereket egy még idiótább akcióhoz? Ezt nem veszem be, ezt nem…
A férfi odarohant Zolihoz és karon ragadta.
- Tudod mit csináltak azokkal az emberekkel, azzal a maradék 20%-kal, akik nem akarták megölni az előttük álló idegent? Kivégezték, mivel túl alkalmatlanok voltak a feladathoz, és úgy gondolták, túl sokat tudnának. És nemcsak őket végezték ki, hanem az elfogott családjukat.
- Na basszus, nálam mintha fordítva lett volna! – mondta gúnyosan Zoli.
- Nem, az egész átverés volt. A családod él és virul, és egy innen nem messze lévő teremben őrzik őket… ha kíváncsi vagy, fordíts hátat.
A fiú egy pillanatra gondolkodásba merült, majd megfordult, és egy monitort látott a falon, melyen ép és egészséges családját látta, ahogy föl-le járkálnak egy szobában.
- Na? – kérdezte költőien az ál-földönkívüli.
- Ez… ez…
- Azért vagyok itt, hogy kivigyelek innen. Nem pártolom ezt az egészet, embertelen és kegyetlen módja a toborzásnak, és mentőakciót tervezek. Ha 4 percen belül nem jelentkezem a feletteseimnél, a családodat megölik.
Zoli sápadtan hátrafordult.
- Szóval ez az egész egy nagy átverés volt?
- Igen, szerinted miről beszélek öt perce folyamatosan?
- És… akkor a családom megmenekülhet?
- Igen, ha sietünk. Kijuttatlak innen titeket, a többivel pedig nem kell foglalkozni. Még egyszer nem fognak elrabolni; van még másik 3000 alany, akit vizsgálhatnak, 5 megszökött „rabbal” senki sem fog törődni.
- És ha beköpjük az egész kócerájt?
- Mégis kinek? Ki hinné el? Szerinted már mióta tussolják az ügyet a jó Amerikában? Ezt is simán megoldanák, hidd el. Na, mit választasz? Élsz egyedül, a szeretteid nélkül, együtt éltek tovább békében, vagy téged is meg kell, hogy öljelek?
Zoli mély gondolkodásba merült. Arcát a tenyereibe temette. Fél perc gondolkodás után szólalt meg:
- Jó, menjünk!
- Ez a beszéd… és most húzás!
Majd karon ragadta Zolit, és az ajtóhoz hurcolta, amin kiléptek, és a család megmentésére siettek.

Az elhagyott terembe egy másik ajtón két, 6 végtaggal rendelkező de 4 lábon járó, halványpiros bőrszínű lény sétált be. Az egyik idegen kezeiben egy kis számítógépet tartott, melybe – egy érintőképernyőn keresztül – adatokat juttatott be. A két lény egymással beszélgetett.
- A család?
- Kivégezve.
- Az összes génrokon elintézve?
- Feles, negyedes, nyolcados, tizenhatodos, mindenki. Voltak, akik már most nem éltek.
- Remek. Akkor a többivel nem kell foglalkozni?
- Nem, az ő testükben az emberünk génjeinek kevesebb, mint 1/32-e található csak meg, célunk szempontjából ők mellékesek.
- Ha le tudjuk állítani ennek a szerencsétlennek a génjeit, megakadályozhatjuk a tervüket. Mi lesz ezután a fiúval?
- Bevisszük a 121022-es laborba, ahol elkezdjük a műtétet. Ez után a kis színjáték után az irányítósejtjei valószínűleg teljesen összezavarodtak, ezáltal időt nyerhetünk. Ha rákapcsolódunk az idegrendszerére, manipulálni tudjuk a génjeit, melyek még mindig az érzelmi sokkból ébredeznek.
- Hihetetlen, hogy ezek a kis molekulák képesek arra, hogy átvegyék az uralmat egy egész faj felett.
- És ennél is nagyobb baj, hogy felvették a kapcsolatot a mi génjeinkkel. Szerencsére még időben közbe tudunk lépni.

- Vajon hogyan csinálták? Hisz több száz mohratára van a bolygórendszerünk, a fény is csak elképzelhetetlenül sok idő alatt ér oda. Az rendben, hogy mi hogyan jöttünk ide, na de… ezek csak gének, és egyszerű információkat közöltek a mi génjeinkkel. Hogyan csinálták?
- Nem tudom, nem tudom… de ha a mi génjeinket is teljesen megfertőzik, nincs esélyünk arra, hogy leállítsuk őket. Nem az okokkal és a „hogyan”-okkal kell foglalkozunk, hanem azzal, hogy megsemmisítsük a tervüket. És a fészekben kell elkezdeni: ennek a fiúnak a génjei 100%-ig az új géneket tartalmazzák, melyek a következő földi evolúciós lépcsőfokot képviselik. Szerencsére a fiú úgy hitte, hogy mi nem tudhatjuk a bolygójuk nevét, meg ilyeneket… jó ötlet volt ál-embereket beiktatni. Nagyobb volt a lelki ráhatás.
- Már ott lehetnek a laborban, nem?
- Igen. A műtét hamarosan elkezdődik. Ha nem tudjuk elérni, amit akarunk, ezek a gének nemhogy az egész faj, de gyakorlatilag az egész Galaxis fölött átvehetik az uralmat. Ha a mi génjeinkkel képesek kommunikálni, és képesek őket átalakítani a saját formájukra, akkor bárhova eljuthatnak az egész csillagrendszerben, sőt, ami még ijesztőbb, talán az egész Univerzumban. Függetlenül attól, hogy milyen kémiai alapúak a más fajok génjei, átalakítják őket és beprogramozzák őket saját céljaikra. Az ilyen hibás evolúciót le kell állítani. Kár, hogy minden eddig ismert faj szervezete és élete gén-alapú. Ha van olyan élet, ami nem ilyen molekulák alapján fejlődött ki, megúszhatja a földi gének hatalomátvételét. Reméljük, ha sikertelen lesz a műtéti beavatkozás, ezek a még ismeretlen lények fognak segíteni rajtunk.

- De miért ez az egész?
- Az nem fontos… nincs célja, egyszerűen csak megtörténik. Ők átveszik az irányítást, és soha többé nem lehet egy saját döntésünk sem. Tudat nélküli gépek leszünk, melyeket egy felsőbb hatalom irányít valahol a messzeségben. Nem szándékosan teszik a gépek, csak az érthetőség kedvéért fogalmazunk így. Az egész szinte rajtuk kívül történik, csak egyszerű kémiai és fizikai reakciók során. Mint ahogy a véletlenül kialakult életnek, ennek sincs célja. Egyszerűen csak van. Viszont mi tudatos lények vagyunk, és megakadályozhatjuk. Még.
- Van egy vészterv is, ha jól értettem.
- Igen. Ez a fiú a gócpont. Ha a műtét sikertelen lesz, megöljük.
- Ennyi?
- Nem… meg kell semmisíteni a bolygót. Van itt valami ellenséges, valami ördögi az itt lévő evolúcióban. Pár kutatás rámutatott, hogy olyan szintre jutott a törzsfejlődés, hogy már egymástól függetlenül is bárhol az égitest bármelyik pontján kialakulhatnak ilyen gének. Gyakorlatilag eleve ezt kéne tennünk, nem tudom mire ez a nagy hacacáré, ez az elrablás, ez a színjáték… ezt az egy géntervet megakadályozzuk, de mi van, ha még egyszer bekövetkezik? Kezdhetjük előröl az egészet, annyiszor, ahányszor csak újra kialakul. Szerintem az első adandó alkalommal le kéne bombázni az egész elrohadt bolygót. A jövő nemzedékeinek is csak bajt fog jelenteni.

A két lény elhallgatott egy pillanatra.
- De az emberek szerencséjére nem az én kezemben van a döntés. Úgyhogy menjünk végre a laborba, és mentsük meg a jövőt, legalább egy kis időre.
Ekkor a két idegen kisétált a teremből, és elindult a dolgára.