Victoria* naplója III.

Anyától való elcincálásom során folyton azon gondolkoztam, hogyan mehetnék vissza. Bármennyire elmebeteg ötletnek tűnt, vissza akartam menni anyához, mert kettőnk közül mégis csak ő volt nagyobb veszélyben. Olyan szellemi magatartással viszonyult a környezethez ittas állapotban, hogy féltettem, valami baja lesz. Valami, akármi, bármi…talán minden.
Hajdúszoboszlóra költözvén meglepetés fogadott az emeletes kertesházban. Hol a kosz, a büdös? Miért nem érzek semmit?
Benéztem a konyhába - félve attól, amit látok -, és elcsodálkoztam: a pultok tiszták, a padló fénylett, és finom, fűszeres ételillat terjengett. El sem tudtam képzelni, hogy ez egy konyha. Hiszen nagyobb, mint eddig a szobám volt! Visszaléptem az előszobába.
- Gyere be, kislányom! - intett magához apa. Megráztam a fejem. - Viki, gyere már be! Nem kell félned, ez nem olyan lakás, mint otthon volt!
Pont ez volt a probléma, ijesztően tiszta és rendes volt minden, már-már gyanús.
- Nem akarok bemenni. Édesanyát akarom! - mondtam.
Apa rövidet fújtatott.
- Tudom, hogy anyád mindennel teletömte a fejedet, de akkor is itt kell maradnod! Szokj hozzá, mostantól ez az otthonod, de ne félj, láthatod anyát is, ugyan ritkábban, de látod majd! Oké?
- Oké.

Nem oké!!!, kiabáltam magamban. El akarok menni! Szaladni vissza anyához! Megint inni fog! Nem maradhatok itt! - Megfordultam és meglendültem az ajtó felé, készen arra, hogy futásnak eredjek kutyán, lépcsőn, drótkerítésen át. Apa megfogott a grabancomnál, majd átölelt és felemelt.
- Anikó gyere, légy szíves! - kiáltott az emelet felé, majd elindult velem - először csak sejtettem, hogy - a fürdőszoba irányába. Anikó testes, rövid szőke hajú nő volt, kedves tejfehér arcvonásokkal, agyonmosott Rolling Stones-os pólóban, farmernadrágban. - Meg kéne fürdetni a leányzót! Te értesz a gyerekekhez, én nem, úgyhogy valamit ki kéne találnod fürdetésügyileg!
- Meglesz. - csilingelte Anikó, majd rám mosolygott. Én még mindig rugdalóztam apa karjában, öklömmel, könyökömmel, talpammal gyepáltam a sűrű szakállal benőtt állát. Anikó, ha volt is benne kétkedés elmeállapotom iránt, rezzenéstelen szemmel, mosollyal az arcán vett át. Megnyugodtam tőle. Olyan…"anyaillata" volt. - Ejjj, de nagy lány vagy te! - kacagott fel. - És milyen maszatos! Gyere csak, megfürdünk szépen!
- Lavórban? - kérdeztem vissza.
- Lavórban??? - csodálkozott Anikó. - Nem, dehogy! Fürdőkádban, mint bárki más.
- De én nem akarok fürdőkádban fürdeni!
Anikó értetlenkedve nézett apára.
- Ne is kérdezd! - szólt apa. - Én megyek dolgozni, ha valami baj van, csak szólj!
- Rendben. - bólintott Anikó.

Apa, hozzám se szólt, elment. Anikó bevitt a fürdőszobába. Mit fürdőszobába? Bálterem, uszoda, szépségszalon volt a mi "fürdő"szobánkhoz képest. Tiszta volt a csempe, üres volt a kád, és sehol egy darab bogarat nem lehetett látni, még legyet se. A mosógépben aludni lehetett, akkora volt, és nem voltak a tetején összepenészedett ruhák.
- Én félek. - mondtam. Beazonosíthatatlan volt ez a félelem. Inkább az okozta a félszt, hogy soha nem láttam még ilyen tisztaságot. Hogy minden ragyog, ahová csak lépek. A tükör magasan volt, nem láttam magam, de a "maszatos" jelző nem volt a legtalálóbb. A sok kosztól, fertőző ételtől piros kiütéses volt az arcom épebbik fele, a szám herpeszes attól a kevéske evéstől-ivástól, amely során magamhoz vettem egy-egy evőeszközt vagy poharat az otthoni penetrában. A hajamról szó se essék, mivel két hét alatt egyszer vagy másfélszer volt mosva - utóbbi esetben az eső által.
- Ne félj, na! Gyere, vegyük le szépen ezt a koszos pólót! Így ni! Mindjárt jobb lesz egy kiadós fürdés után. Egyébként engem Anikónak hívnak. Téged Vikinek, ugye? - mosolygott Anikó. Mosolygott.
- Igen. - néztem őt mereven. - Te vagy apa barátnője? - kérdeztem. Anikó még inkább elmosolyodott.
- Ne szidj ilyenekkel, kérlek! Nem, én a Petinek voltam a felesége. Ő itt dolgozik apádnál, és a te szobáddal szemben lakik a lépcsőn túli helyiségben. Én és a fiam, Gabi, fent lakunk az emeleten. Apád barátnője pedig beteg elme, ha érted, mire gondolok. Ne azonosíts vele, mert megharaplak! - csiklandozott meg.

Jesszusom, csikis voltam! Felnevettem a csiklandozó ujjaktól az oldalamban, és ez a nevetés jólesett. Soha nem gondoltam volna, hogy csikis lehetek! Anikó megnyitotta a csapot, majd beállított a kádba, és rámengedte a zuhanyt. Végigborzongtam, éreztem a tisztulást, és kezdtem egyre frissülni, megújulni. Összeismerkedtem a svájci szappannal, tusfürdővel, samponnal, balzsammal, körömvágó ollóval, körömreszelővel, és egy akkora bíbor törülközővel, ami akkora volt, mint a nemzeti zászló. Fejtetőtől talpig eltűntem benne. A fogkrémet nem kellett bemutatni, de a használható fogkefét igen. Na, és a tiszta ruha…istenkém…tiszta, új ruha várt az ágyon. Mikor megláttam a szobát, a tisztasággal, kényelmes ággyal, az összeszerelt számítógéppel és a vadiúj ruhákkal, elsírtam magam.
- Mi van itt, hogy…hogy minden ilyen…szép? Nem értem! Otthon miért nem ilyen? - szipogtam. - Nem voltam még ilyen tiszta sem. Azt se tudtam, hogy ilyen egy fürdőszoba.
- Elég nagy baj az! - horkant fel Anikó. Rámadta a tiszta ruhákat, ügyelve, nehogy belekapjon véletlenül a bőrömbe, fülembe, szemembe, miközben öltöztet. - Olyan kis érzékeny bőröd van! Nem is értem, hogy engedhették, hogy elszaporodjon rajtad ez a fertő! Csukd be a szemed! - mondta, miközben levette az asztalról az odakészített Nivea krémet. Becsuktam a szemem, és éreztem, ahogy kenegeti a bőrömet a hűs krémmel. - Szádat zárd össze picit! Úgy! Ügyes vagy! Ettől majd nem lesz olyan piros. Megnézi majd a doktor bácsi, miért ilyen csúnya az arcod, utána kapsz rá valami kenőcsöt, vagy gyógyszert, és jobb lesz. - kacsintott rám. - Álljon meg a menet! Hol a hajszárító?
- A micsoda? - értetlenkedtem.
- A hajszárító. Biztos láttad anyukádnál. Amivel zümmög a feje körül és fújja magára a meleg levegőt. Na, az a hajszárító! Nem használtál még olyat?
- Nem, csak anya. Volt egy fésűm, és a hajam megszáradt magától. Igaz, valami nemtudommivel mostam hajat.
- Mostmár mindegy. Várj, megkeresem a hajszárítót. Egy pillanat és jövök. - kiment, és valóban egy IGAZI hajszárítóval tért vissza. Egek, majdnem leestem az ágyról! - Miért nézel így? Nem kell félned, nem bánt!
- Még nem láttam ilyet. Mármint…volt, hogy anya megszárította a hajamat vele, de az nagyon égette a fejemet, és mindig sikítoztam, nagyon nem szerettem. - memorizáltam viszolyogva. Az a hajszárító még mindig az éjjeli szekrényem legalsó fiókjában van.
- Ez nem éget, majd vigyázok. - mondta.
Tényleg nem égetett. Kellemesen langyos, végül meleg volt, és a hajam pillanatok alatt megszáradt, nem valami szénabála-szerű kreatúrává, hanem rendes, ápolt, fényes hajszerkezetté, amilyen egy nyolc éves fején kell, hogy legyen.
- Most pedig eszünk szépen. Vacsorázni mindenkinek kell. Neked kell? - sandított rám Anikó.
- Hát, nem is tudom…
- Jaj, nehogy azt hidd már, hogy megtagadnám tőled az ennivalót! Ez egy gyereknél alap! - benyúlt a hónom alá és felemelt, majd a csípőjére ültetett.
Hamar kiderült, remekül főz, nem lehet rá panasz semmilyen téren. És nem is apa barátnője. Ezzel máris nyert ügye volt nálam.

Este kilenckor, vacsora után, jóllakottan mentem ki az udvarra. Nem kellett az ablakból néznem az eget, szép volt ez önmagában, zsírfoltos ablak nélkül is. Zsongítóan kellemes idő volt, hó egy szál se, pedig januárban kijárt volna. Zsebre vágott kézzel billegtem a lábfejemen, és közben néztem az új otthonomat. Annyira belemerültem, hogy megfeledkeztem a kutyáról, aki - negyven kilóval súlyosabb lévén - letarolt, mint egy német tank. Behasaltam a küszöbön, hátamon a hetven kilós kaukázusival, és kapálózva ellenkeztem a nyelvleges fültisztítás ellen. Baromira csikizett.
- Szállj le rólam, te buta kutya!!! - kiabáltam nevetve. Kiverekedtem magam a fejemnyi mancsok alól, majd simogattam, ölelgettem a kutyát. Ugyan csak utólag jutott eszembe, hogy frissen vagyok fürdetve és a ruha is tiszta rajtam, de ha a kutyát nem érdekli, akkor engem sem. Ez rossz felfogás volt ugyan, de a pillanatnyi játékszenvedély elvette az eszemet, hiszen nem minden nap ölelgethettem egy ekkora szőrzsákot, ilyen aranyos pofával és hatalmas bociszemekkel. Ezt a kutyát azóta ismertem, hogy megszületett, mivel apa tanyáján nőtt fel évekig, és én minden hétvégén lejártam hozzá, de egy idő után áthozták ide, apa házához.

- De nagyra nőttél, te mamlasz! Hiányoztál ám! Nem beszélgetett velem senki! És én hiányoztam, na?! - billentettem fel a fejemet. A kutya emlékezett: szintén fellendítette a fejét, engem utánozva. - Okos vagy! Nem felejtetted el.
- A kisasszonynak ilyenkor nem ágyban lenne a helye? - rezzentem össze apa hangjára.
- A kisasszonynak ilyenkor semmi kedve ágyban lenni. Ilyenkor még sosem alszom.
- Ideje rászoknod. Ha jön az iskolaidőszak, muszáj lesz időben felkelned. - mondta apa. Leguggolt, megdögönyözte a kutya nyakát, hátát, hasát, az pedig félrelógó nyelvvel vigyorogva tűrte a tortúrát.
- Nem akarok iskolába menni. Folyton csúfolni fognak.
- Dehogy fognak! Ne butáskodj már! Nem is ismernek. Majd meglátod! Most pedig gyere be, húzd fel a pizsamádat, és bújj be az ágyba! Most! - fogta meg a kezem. Bementem vele a házba, majd a szobámba, és apa kivette a szekrényből az új pizsamát. - Jobb, ha tudod, minden ruha, amit a szekrényedben találsz, a tiéd, mindent megehetsz, amit a hűtőben találsz, és mindent csinálhatsz, amit jólesik, persze azért rosszaságon kívül! Itt nem olyan, mint otthon, ezt kell megszoknod. Itt a felsőd, vedd csak fel szépen! Add a kezed! Húzd bele, úúúgy jó, ügyes vagy! Lábadat kérem! Rendben. - pizsamával végezvén apa lesimított egy-két kócot a hajamban, majd betakart. Puszit adott a homlokomra. - Aludj jól, kislányom!
Esti puszi. Anya is mindig adott, ha nem volt selejtes állapotban. EZ az esti puszi mégsem töltött el melegséggel. Hiányzott anya, minden sejtemben hiányoltam, míg apa - a jelenlétével együtt - feleslegessé vált.

Egyre jobban jött a fáradtság a szememre, mígnem elszenderedtem. Úgy éreztem, zuhanok, vagy mint amikor hátrafelé utazik az ember a vonaton, száguldok. Kinyitottam a szemem, de csak sötétséget láttam, egy nagy, sötét homályt. Kezdett kitisztulni a kép, mint mikor a lehelet szárad az ablaküvegen, és megpillantottam az álmomat. Anya hálószobája volt, ő ott feküdt az ágyon, én pedig mellette. Úgy éreztem a jelenlétét, mintha ott lennék… Hirtelen megremegett a szoba, dörögni kezdett az ég, és csattanva szólaltak fel a villámok. Egyre közelebb és közelebb hajoltak az ablakhoz, végül az egyik belecsapott a redőnybe. Lehullottak az ablakcserepek, és megláttam azt a rémképet, amiről azt hittem, mindenkinek a rémálma. Senki nem menekülhetett előle. Karmos mancsai voltak, félelmetesen éles fogai, vérben forgó szeme…egy szörnyeteg. Leírhatatlan volt, olyan, mint egy ember, de mégsem. Ez a szörny nézett velem farkasszemet, beleolvadt a szemembe, az agyamba, és heves dobogásra késztette a szívemet.
Mély, sanda, szúrós pillantást vetett anyára, aki mélyen aludt. Követtem a szörny tekintetét. Egyenesen őt nézte, vágyta megkóstolni, elragadni és felfalni. Felsikoltottam félelmemben, de ő gyorsabban mozdult. El sem érhettem anya kezét, a szörny elmarta az ágyról, és ropogtatta agyaraival a csontjait, rongyossá rágta az ízületeit, mígnem minden élet ki nem szállt belőle. Anya minderre fel sem ébredt. A szörny egyetlen hanyag mozdulattal kiköpte a foszlott bőrű, kivillant csontú áldozatot, ami nehéz észrevétellel akár édesanyámra is hasonlíthatott, s ő a tévéállvány alá gurult.
Sikoltva riadtam fel az ágyban, a bőröm minden négyzetmilliméteren verítékezett, és eszeveszetten kalapált a szívem. Ha nem tisztult volna ki hamar a kép, azonnal belerokkanok az ijedtségbe.
Hanyatt vetődtem az ágyon, és lihegtem. Élénken vizuált előttem a szörny-kép. Belekáprázott a szemem minden pislantásnál. Behunytam erősen a szemem, és megpróbáltam nem gondolni erre a rémálomra. Ideje volt, hogy összeszedjem magam.

***

Telt-múlt az év, nyaraltunk apával Romániában, kettesben, néztünk napfogyatkozást Ópusztaszeren, ahová anya is eljött. Nem volt semmi vita, vagy kiabálás. Üvöltözés, dühöngés, csapkodás azért itthon is volt, de ez esetben nem engem csapkodtak. Apa egy ujjal sem nyúlt hozzám, viszont nem is nagyon beszéltünk. Megkérdezte, mi volt az iskolában, én mondtam, semmi, és felmentem az emeletre az "irodámba". Mivel a szobám a földszinten kicsi volt még egy íróasztalnak, a számítógépem és a tankönyveim felkerültek az egyik emeleti szobába, ezért a napom nagyobb részét ott töltöttem. Ott is volt külön ágy, szekrény, asztal. Jobbára külön életet éltem apától, és jobbára idegenek is voltunk. Ruha, étel, ital, iskolai felszerelés megvolt, és ezzel lezárult a családi kapcsolat.
- Mit nézel? - kérdezte apa egyik este, miközben a kanapén heverésztem a tévé előtt.
- Passz, most kapcsoltam be. - vontam meg a vállam. Igazából én sem tudtam, mi megy a tévében, csak dísznek bekapcsoltam a tv2-t a maga kiábrándítóan nyálas, hamis érzelemmel túlfűtött brazil szappanoperájával. Féltem, elcsöppen a tévé, vagy én válok végén érzelgőssé, úgyhogy kerestem másik csatornát. Nem jött be, a brazilok leigázták a tévéadókat, ők folytak a csapból meg a vécécsészéből. A boltokban a mikulásfigurák is a szappanoperák indulóit énekelték, gondolkoztam is, hogy ezentúl felszerelik őket még zsebkendőtartóval, chipses zacsival, esetleg pár műkörömragasztó tubussal, és meglenne a karácsonyi hangulat.

- Anya hívott telefonon. - szólt apa.
Felkaptam a fejem a hülyülésből.
- Mi??? Mikor?
- Épp nemrég. Szeretne elkérni téged karácsonyra. Hajlok rá, hogy engedjem, azt mondja, megváltozott. Mostmár mehetsz hozzá, szerintem is.
Örömömben felugrottam a kanapéról, széket-fotelt felborítva repültem apa nyakába, körbepuszilgattam, majd berohantam a konyhába ennivalóért. Visszahuppantam a tévé elé egy tál ropival és virgonc módon közöltem véleményeimet a brazilokról, argentinekről, mexikóiakról.
- Ezek egy követ fújnak! Minden adón ugyanaz megy, szappanoperák csöpögnek minden állomáson, és már unom! Reklám közben is Esmeralda szemműtétjére gyűjtenek, holott még én is tudom, hogy nem vak színésznőt fogadnak fel egy vak kolduslány szerepére! Ez így nem normális! Az emberek se normálisak! Miért kell folyton szappanoperát nézni? Attól, hogy lehetetlen események pörögnek előttük és beleélik magukat, azt hiszik, velük is megtörténik? Aggódnak egy fiktív szereplő életén, miközben a sajátjuk romokban hever?! Hol itt az észszerűség? Ráadásul ha belekattintok a háromszázhuszonhatodik résznél, ugyanazt látom, mint legutóbb, a kétszáznegyvenkettediknél! Semmiről nem maradok le! Mégis ezt nézi mindenki! Most én vagyok a hülye vagy én leszek a hülye?
- Lányom, dolgoznék! Ne fárassz ilyen baromságokkal!
- Na, ugye, hogy baromság! - csaptam le a mondatra. Egyre beszédesebb kedvemben voltam, apa még péntek este is képes volt dolgozni, és morcoskodni. - Hanyadikán megyek anyához?
- Szerintem szenteste. Huszonharmadikán megyünk mamádhoz felköszönteni őt is, meg téged is névnapotok alkalmából, aznap este ott alszol náluk. Másnap meg elvisznek anyához. Jó lesz így?
- Tökéletes, és mikor jövök haza?
- Huszonnyolcadikán. Aztán meg itthon szilveszterezünk. - rámnézett a szemüvege pereme fölött. - Egyéb kérdés? Dolgoznék, kislányom, úgyhogy most mondjad!
- Szerinted megkérik Paulina kezét? - böktem a tévé felé a távirányítóval.
Apa azonosíthatatlan torokhangot hallatott, majd belemerült a munkába. Kérdésem nem maradt megválaszolatlan: igen, megkérték a hölgy kezét, juhééé. Kikapcs.

Bementem a szobámba, elővettem egy könyvet, és megpróbáltam visszanyerni a sorozatoktól lecsappant intelligenciám egy részét. Elég volt marhulásból megnéznem két részt, és megragadt a jó-, a rossz-, a meleg- és a szépfiú neve. Továbbá főbanyák, gaz csábítók, pénzéhes olajmágnások, et cetera. Hát ezektől dönti el egy lány kilenc éves korában, hogy soha a büdös életben nem akar szerelmes lenni. Punktum.
Ahogy közeledett a karácsony, egyre inkább éreztem, folytogat valami. Vissza kell menni. Visszavágytam, vagy nem!? Hát akkor? Most mi van?
Visszamenni ÉS nem visszamenni. Ezt akartam.
Mikor végre mama hazavitt, azt hittem, táncra perdülök a látványtól. Anya kint állt a korlátnál, és valósággal ragyogott. Egészséges volt a bőre színe, a mosolya, ápolt volt és tiszta. Még húsz méterre sem közelítettük meg mamával a lakást, de anya már elénk szaladt, felkapott és megölelt.
- Jaj, de hiányoztál, kincsem! - sóhajtott megkönnyebbülten a fülembe. - De jó végre megölelni!
- Igen, nagyon jó. - motyogtam a füle mögé, és lehunytam a szemem. Megölelt az anyukám.
Mama büszke, és már-már elismerő tekintettel nézett anya szemébe.
- Ajánlom, maradj is ilyen! - mondta, majd odahajolt hozzám puszit adni. - Te meg jó legyél, és vigyázz anyukádra!
- Úgy lesz! - mosolyogtam mamára.
Mindketten integettünk mamának, majd mikor eltűnt a háztömb mögött, összenéztünk.
- Nincs kedved sütizni? - kérdezte.
Hirtelen megdöbbentem. Már hogy ne volna!
- De van.
- Akkor menjünk. - tett le anya, majd megfogta a kezem. Együtt sétáltunk a hűvös, ám napsütéses téli délutánon a cukrászda felé. Életem talán legszebb délutánja volt, mikor beültünk a cukrászda kis kerek asztalához, végigettük a rákóczi túróst, a dobos tortát és a francia krémest, mindegyiket megfelezve. Gyümölcslével öblítettünk, és beszélgettünk. Hangsúlyozom: beszélgettünk (vagy inkább beszélgettem). Megeredt a nyelvem, mondtam és mondtam a sódert az iskoláról, az osztálytársakról, a házról, a kutyámról, mindenről, ami eszembe jutott. Olyannyira belemelegedtem, hogy helyenként háromszor kellett újrakezdenem egy szótagot, mert összeakadt a nyelvem. Anya arcát néztem közbe, és a szeme valódi kíváncsiságot tükrözött.
- Örülök, hogy jól érzed magad apánál.
- Én is. Néha lefárasztom azért, de elviseli. - pislogtam két sanda mosoly között. Igazából inkább kiidegeltem apát, mint lefárasztottam, de az akkor oly mindegy volt. - Azért hiányzol.
Anya félrekapta a tekintetét, majd visszanézett a "Hát, ez van!" című arcportréjával. Igen, hát...ez van.

Nem sejtettem, hogy bármi is rosszra fordulhat. Olyan boldog voltam, és annyira felhőtlenül kacagtunk, ölelkeztünk, mint anya és lánya, hogy kimondhatatlan volt. A fellegek fölött lebegtem húsz centivel, és ha fizetnek se lettem volna hajlandó a földre szállni.
Azonban muszáj volt. Hiába a gyönyörű karácsonyi ajándék a boldog napokkal, anya hirtelen hideggé vált. Huszonhetedikén reggel az erkélyajtónál találtam, már hajnalok hajnalán.
- Mi a baj, édesanya? - kérdeztem, és átöleltem.
- Nem akarom, hogy hazamenj. - mondta anya. Nem ért hozzám, nem ölelt meg. Olyan színtelen és fagyos volt a hangja, hogy inkább elengedtem.
- Ne csinálj belőle problémát! Találkozunk még máskor is.
- Itt fogsz maradni. Nem engedem, hogy apád másodszor is elvigyen. - csóválta meg a fejét.
Félelem csapott belém. Kihagyott egy ütemet a szívverésem, és elhűlt minden tagom.
- De…akkor téged meg fognak büntetni! Anya, ugye nem gondolod komolyan!? Ha itt maradok, akkor azzal büntetnek, hogy soha sem találkozunk! Nem maradhatok! Szeretnék, de nem engedi apa!
- Épp ezért nem engedem be. Bezárom az ajtót, és nem fog elvinni. - közölte anya. Még mindig nem fordult vissza az ablaktól.
Egy éve már, hogy utoljára éreztem: kihűlt a kezem. Olyan fagyos volt, hogy fájt melegíteni. Látnom sem kellett, tudtam, sápadt vagyok. Kavarogtam bennem az érzések és a gondolatok, és ezúttal az utóbbiak nyertek.
- Lemegyek a játszótérre. - közöltem.
- Jó.

Kimentem, leültem a földre az előszobában, és elkezdtem húzni a cipőmet. Beláttam a konyha harmonika-ajtaján, és láttam a borokat a tűzhely oldalánál. Szám szerint négy kannát, de kettő már üres volt. Könny futott a szemembe, majd az engedelmetlen cipőt felrángattam a lábamra. Felkaptam a kabátomat és megfontolt, tudatosan lassú léptekkel kimentem az ajtón. Mihelyst kiértem a lépcsőházból is, futásnak eredtem. Elszaladtam a játszótér mellett, túl a lakótelepen és a vasútállomáson. A művelődési ház felé már lassítani kezdtem. Nem tudtam, csak sejtettem, hogy jó irányba megyek: mama felé indultam.
Átgyalogoltam a városon, túl mindenen, amit eddig a kocsiból láttam. Felismertem az ablaküvegen át látottakat, s onnan tudtam, hogy merre megyek. Fellélegeztem, mikor megláttam mamáék panelházát, és újra futni kezdtem. Eddigieknél is jobban vert a szivem, sajgott a lábam a járástól, de mégis futottam.

Mikor mama kérdő tekintetébe ütköztem az ajtó küszöbén, a nyelvem is megeredt. Hadartam, mi történt, sokszor megismételve, ha mama nem értette, de egy volt a lényeg: mama a telefonhoz lépett és felhívta apát, aki azonnal elindult értem. Az érkezése másfél óra múlva volt várható, de addigra anya is fölbukkant. Ettől féltem.
Rángatott az ajtón át, hajamnál-kezemnél fogva, ki a lakásból, de ellenkeztem. Rajzfilm-szerű mozdulatsorral ékeltem ki magam az ajtófélfán, miközben a kezemet húzta. Mama is közbelépett, és összes eddigi haragját bevetve szabadított ki. Becsapta anya orra előtt az ajtót és bezárta. Hiába dörömbölt, nem engedte be, engem pedig megetetett, megitatott forró teával és ágyba dugott. Annyira rázott a sírás, hogy nem is emlékszem, mikor vitt haza apa, mikor kellett felkelnem az ágyból, hogy haza induljak.
Napokig kergetett a bűntudat, szilveszterkor is elvonultam a szobámba. Sokszor órákig ültem a telefon mellett, várva, hogy anya hívjon. Mikor csörgött a telefon, azonnal felkaptam.
- Anya? - szóltam bele sietve.
- Igen, én vagyok. - mondta.
- Nagyon haragszol rám?
- Igen, nagyon. Itt akartál maradni, akkor meg minek szöktél el?
- Akkor bajba kerültél volna. - nyögtem a telefonba. Nagyot nyeltem, hogy elfolytsam a sírást. - Csak jót akartam…
- Látod, ez lett a vége?!
Félve a választól megkérdeztem:
- Akkor most nem szeretsz? - vártam a válaszra. Vártam, de az csak hosszú csend után érkezett.
- Nem szeretlek.

A vonal megszakadt. Leemeltem a fülem mellől a telefonkagylót, és meredtem magam elé. Égett a szemem a könnyektől, de pislogni nem mertem. Féltem, hogyha becsukom a szemem, és újra kinyitom, rájövök arra, hogy ez nem álom, hanem színültig valóság. Mégis pislogtam, mégis valóság volt. Keservesen elbőgtem magam.
Most is csak azt tettem, amit mindig - segítettem anyának. Ő most is rosszul vette, de ez az elutasítás sokkal jobban fájt. Talán azért, mert beletekinthettem az emberibb, szeretetre méltóbb oldalába, és miután az a fele a szívemhez nőtt, a másik fele sikeresen megsebzett. Rövid beszélgetés volt, de a hatása megvolt. Csak ezért hívott fel, hogy megmondja, nem szeret. Soha nem is szeretett? Akkor hogy lehet, hogy olyan kedves és gondoskodó volt még pici koromban? Na és szenteste délutánján? Ki volt ő, ha nem az anyukám?
Anyában csúfos ellentétben állt az érem két oldala. Olyan volt, mint Dr. Jekill és Mr. Hyde - a szerető anyát az alkohol átbutította agresszív matrónává. Hol simogatta az arcom, hol ütötte, hol dominózott velem esténként, hol megtépte a hajamat. Változó volt, mikor ivott, ha a hangulata úgy hozta, olyankor jaj volt nekem.

Egy héttel a telefon után zúgolódó képsorokkal álmodtam, és ebből zavart fel Peti hajnalok hajnalán. Apa titkára rendes ember volt, bár ő is ortodox alkoholista, őbelőle a pia inkább élete panaszait, mint keserűségét hozta ki, de attól még rendes ember maradt.
- Ébredj, Viki!
- Mi aaaaz? - nyöszörögtem a párnába.
- Kelj fel! Ma nem mész iskolába. - súgta. - Apukád kint vár, szedd össze magad és gyere ki!
- Minek!? - nyögtem hangosabban.
- Majd apukád elmondja. Gyere ki!
Ezzel kiment az ajtón. A haragosan kavargó képek még be-belebbentek a szemem elé, de idővel tisztult a látásom, és visszatért belém a józanság. Az óra háromnegyed hatot mutatott. Minek kell nekem ilyenkor kelnem?
Kimásztam az ágyból, felhúztam a papucsot, majd kimentem az étkezőbe. Apa az asztalnál ült, pontosabban feküdt, homlokát az asztal lapjára fektetve. Peti mutogatott a háta mögül, hogy üljek le.
Leültem apával szembe, és egyből megéreztem, hogy baj van. Apa felemelte a fejét, és akkor már tudtam is.
- Mi történt? - szokásos kérdésem.
Apa szeme duzzadt volt és vörösre gyulladt, arca nyúzott, haja kócos. Ilyen állapotban még soha nem láttam.
- A helyzet az…hogy…tegnap este későn jöttem haza, és… - nyögdécselte.
- És? - kérdeztem, türelmetlenül várva a folytatást. Valami baj van!!!, sikított bennem egy hang.
- …és…édesanyádnál voltunk.
Megdermedtem.
- Valami baj van anyával? - kérdeztem gyanakodva. Minden porcikámban megfeszültem. Apa mélyeket nyelt.
- Szóval…anyát baleset…érte… - bökte ki végül. Forró lázat éreztem magamon végigfutni, és belevájtam a körmeimet a székbe.
- Ugye nincs komoly baja? - remegett meg a hangon. Éreztem, hogy a láz átfut a szememre.
- Viki…anyukád pénteken meghalt.

A forró lázat a hideg zuhany követte, és szúrni kezdett a halántékom. Nem és nem jöttek a könnyek, holott azonnal lüktetni kezdett a szemem.
- Hogyan?! - nyögtem fel.
Apa nyeldekelt, de bólintott.
- Tegnap este hívtak fel minket a szomszédok, hogy mamád a falat veri valamivel. Elmentünk hozzájuk. Mamád magatehetetlenül feküdt a földön, és anyukád…édesanyád…azért nem ment a segítségére, mert… - nem bírta befejezni.
Tudtam, nem hiszti, ami kitörni készül belőlem. Fájt, égetett belülről, szorította a torkomat, a fejemet, de legfőképpen a szívemet. Görcsben állt az összes izmom, kapkodtam a levegőt, és a körmeim egyenként pattantak el a széken.
- Meghalt!? - sírtam fel. Kínzó, szaggatott zokogás tört fel, ziháltam, de nem imádkoztam levegőért.
- Úgy sajnálom, kicsim…
- De hát…mi történt? Baleset? Mi…- szaggattam a sírást. - …mi…mi…?
- A mája. Beteg volt a mája és egy rossz mozdulat következtében… - apa szava elakadt tébolyultan szaggató sírásom láttán. - …megállt a szíve. Sajnálom, kislányom!
Vihar zúgott az agyamban, apa többi mondandója nem jutott el hozzám. Visszhangzott a mondat a fejemben: Nem szeretlek…nem szeretlek…nem szeretlek…

Beletéptem a saját hajamba és torkom szakadtából üvölteni kezdtem. Magam is úgy éreztem, megőrültem, nem csak a belőlem átváltozott kreatúra hitette el apával és Petivel. Amilyen szaggatott volt a sírásom, olyannyira volt folyamatos az üvöltésem. Nem szeretlek…nem szeretlek…
Felugortomban hátracsaptam a széket, és berohantam a szobámba.
- NEEEEEEEM!!!!!!!!! NEM ÉS NEM!!! NEM LEHET!!!!!!!! - minden szavam nyomatékát az öklömmel adtam meg a védtelen szekrényen. Folyamatosan foltoztam a vérnyomokat rajta, miközben zokogtam és üvöltöttem, jajgattam és vesződtem. Aztán elfordítottam az ajtóban kulcsot és az ágyra vetettem magam. Egy hétig nappaltól estig ez áramlott belőlem, a szekrényajtó kiszakadt a helyéről, én pedig véresre sírtam a szemeimet, és érdektelenné váltam, hogy egyáltalán letöröljem a vért a kezemről. Feküdtem hanyatt, hason, oldalt, fejjel a párnában, az ágyról lógva, de mindenhogy bömböltem. Soha nem felejtem el ezt az időszakot, hiszen ez tett azzá, aki vagyok - és most sem lehetek rá olyannyira büszke.
A mosolyt elfelejtettem, a könnyek fogyatkoztak, s végül az ágyamról lecsúszva ájultam bele a sötétbe.

Folyt.köv.