Mit jelent?

Mit jelent szeretni? - teszem föl magamban a kérdést. Hát mégis? Borzongani egy mosolytól, elolvadni egy pillantástól vagy van mögötte más is? Érzelmek a mélyben, amik a felszínen keserédes, gyönyörű mozzanatokat váltanak ki belőlünk. Élvezed, ha megsimogathatod a bőrét, a haját, érezheted az illatát, bódulhatsz langymeleg ölelésében. Ha megölel...
És ha nem?

Szerettem én valaha, ó igen, de én naiv fiatal fruska nem tudtam akkor, mit jelent. Évek múltán jövök csak rá, hogy nem szerelem volt. Ennyire buta lennék? Hisz a rózsaszín ködöt szinte vágni lehetett a szemem előtt, repültem a madarakkal-pillangókkal együtt, versenyt szálltam a szépekkel, de megállt velem az idő. Ez nem lett volna szerelem? Nem, ez nem az volt. Ábrándok és álmok, csalóka képek és holttá fedett remények. Szeretni nem abból áll, hogy hiszed, akármit/bármit megtennél érte. Szeretni azt jelenti, hogy már megtettél mindent!

Végigszenvedett hat hónap, hol szeretem, hol nem szeretem. Ő nem szeret. Tudtam én akkor is, mikor belekezdtem, hisz van barátnője, boldog élete, csak épp messze innen, határon túl. Neki kell, hogy szeressék, mondja és tőlem várja. Megteszek mindent, fogom a kezét, támogatom őt, lefekszek vele és átadok magamból mindent. Mindent, ami eddig értékes volt, meggondolatlanul. Nézem, ahogy a szememet nézi, megcsókol és felszáll a vonatra, s tudom, ugyanezt teszi, ha leszáll - csak épp a barátnővel. Keserűség és könnyek tolulnak, de visszatartom őket. Büszkeség. Csörög a telefonom, hallom a hangját: ne sírj. Nem sírok, mondom, helyette leteszem. Bánatos vagyok.

Sok évig egyedül, de most először magányban. Forgok az ágyban és tudom: most vele van. Őt simogatja, suttog a fülébe, őt kényezteti selymes érintéssel. Engem a hideg párna ölel, s borul rám a takaró. Fáj a csend.
Két hét - nekem a világ - és hazajön. Várom őt, változatlanul, de ő megváltozott. Tartózkodik, húzódik. Megértem, hisz mindig ilyen. Tol el magától, megy el mellettem. Hűséges vagyok, hát csendben követem. Nem néz rám, főleg nem a szemembe, telefonál másnak, akárkinek, nekem int hátra: majd találkozunk, s a busz távolodik vele.
Végre sírok, ömlenek a büszke könnyek csendben, hideg van, nem csak kívül. Itt bent is. Ismeretlen számomra a hazaút, csak visz a lábam előre, ahogy szokott. Apa nem kérdez, csak köszön. Én még biccenteni se biccentek.
Fél liter fagylalt - tél közepén - már elfogyasztva, doboz és fedele a szoba két pontján, kanál a plüssmaciba állítva. Kattingatok a gépen, nézve és nem látva, mit csinálok, mígnem pittyen az msn és ő lép be. Szemem felpattan, ám dacolok magammal és nem írok neki. Azért sem.
Hogy vagy? Hiányoztál. Mikor találkozunk? Szeretsz még? - záporoznak a kérdések, nem tudom már, milyen sorrendben, össze-vissza, hányavetin: ő már nem emlékszik rájuk. Én emlékszem, hisz a szívemet érintették, azt a sebzettet. Rosszul, te is, akármikor, akármeddig. Megy a négy válasz.
Akkor legyen holnap, náluk... megyek.
Folytatjuk ott, ahol abbahagytuk, nem feszegetve mi volt, nem törődve azzal, mi lesz. Pedig még mindig nem szeret. Megalázó beszólások, hideg érintések, durva mozdulatok, bántó kacajok. Megéri-e kitartanom?

Egy hét, alig több, szakít a barátnőjével. Boldog vagyok. Azt hiszem. Ő nem az, ezt viszont tudom. Szenvedjek boldogan boldogtalannal, vagy keressek boldog párt magamnak, ám boldogtalanul? Szerelem volt? Az-e még?
Megérdemli az áldozatot, a lelkem egy darabját? Ha igen, mégis mekkorát? Mert én az egészet adtam.
Még egy hét és visszamegy a lányhoz. Nem boldog, őt szereti. Engem nem. Hát menjen, majd kibírom valahogy: zokogok a párnámba, ismét. Nem sok idő kell, hogy elteljen, keres: lennék-e a szeretője? No, de nem így kérdi, burkoltan ám: vállalod? Hezitálok, gyöngybetűkkel jön elő emlékezetemből, mit éreztem utoljára vele. Nem vállalom, nem bírom. Fordítok neki hátat, magamnak világot.
Szóval már nem szeretsz!
Torpanok meg és pördülök felé. Ekkora öntelt zsarolót. Vigyorog rám, szeme gonoszul csillog, ő maga ezt észre se veszi, hisz nekem is csak egy kis hang súgja a rózsaszín köd mögül.
Már hogy ne szeretnélek, s lépek közelebb, bizonyítani.

És megint itt vagyok, két héttel később, porba hullva. Aljas, aljas, aljas - hajtogatom a csendnek, de az nem felel, magamra hagyott ő is, a világ is. Szánnak és védenek, bántanak és gyógyítanak, egyszerre. Nincs szükségem rájuk, ezt magammal rendezem el.
Valentin-nap mondja ki a véglegest, a nemet, amire szinte számítottam, ám nem ily hamar. Időt akartam, kértem is tőle, de nem kaptam. Még a háta mögött állok, mikor felhívja a lányt, az exet: megpróbálhatnák-e újra. Szívem szakad és áll meg bennem valami. Nincs erőm visszatartani a könnyeket, könyörgök neki, nem magamért, hanem érte: ne változzon azzá, akivé az a lány tette. Az a gonosz fény és önzés a szemében eltaszította tőle a barátokat, lassan engem is. Az ex ezt szereti benne. Én nem ezt szerettem meg. Igazából nem tudom mit, ez máig a legnagyobb rejtély, de akkor ez nem számított. Könyörögve sírok, változzon meg s cserébe nem kérem, hogy hadd maradjak vele. Fogja a kezem és néz a szemembe. Sajnál és szán, de nem szeret. Utolsó csókot adni nem akar, úgy lopok tőle és ugrok a zebrára, a buszpályára menet.

Büszkeségem vakarom a porból heteken át, segítséget-biztatást tőle nem várhatok a lelki felépüléshez. Magamra hagyott a súlyos egyedülben és hátra sem nézett, jó szava nem volt. Miért szeretem még?
Mi az ideálod, te csaj? - kérdem magamtól, s pislogok. Magas, sötét haj, barna szem, erő, magabiztosság, tisztelet, becsület. És ő milyen? Szőkésbarna, kék szem, velem egy magas, nyúlbéla, undok és meglehetőst hülye bunkó.
Szereted még?
Szeretem.

Hónapok telnek lassan, úsznak az évszakok, előbb a tavasz, lassan a nyár. Gólyatábor, messzi szomszédok vagyunk épületileg. Ők hoznak, anya, tesó, sógor, no meg ő maga. Kicsit kínos, de bírom, hisz felépültem. Nem vonz, nem érzek semmit, s büszkén mosolygok, ha megpróbál zavarba hozni. Voltam én jobb pasival azóta, nála dögösebb száz generációval, rendesebb, mint négy angol lord, erősebb, mint öt Rambo. Az táncolt velem, megérintett, s belémhasított a csalódás: nem érzek semmit. Ez akkor lesújtott, mostanra megértem. Nem voltam kész másra.
Ő most megint itt áll előttem, a százszor jobb pasik homályba vesznek a múltban, s én várom, mi lesz, mit mond? Semmit, hagyjuk. Intek búcsút, megyek a kollégiumba.
Buli buli hátán, dől a pálinka hektoval, sör és műanyagpohár mindenfelé egész álló héten. Négy napig nem voltam józan, táncoltam helyessel-csúnyával, hideggel-langyossal-meleggel, ám mindenkivel szótértve. És jönnek az érzések. Tetszik egy srác, bizsereg az önbizalmam, végre!! Gondolataim közt nincs ott Ő, csak a jelen és a most létezik, nem a messzi távol. Élvezem, hogy élek.

Utolsó este, koncert náluk, minket is hívnak oda, menni kell. A tábor vége: két kar együtt, egy buliban. Találkozunk, miért ne?, érzem, hogy sokat ittam, túlságosan elbájol. Mi lenne, ha...? Mondom magamban.
Mire észbe kapok, már fogja a kezem és húz a koli felé, át a tömegen, zsivalyon és zenedübörgésen. A szobában rángatjuk a ruhát, tudom, bármire képes vagyok és a sötétben megteszem, vele. Élveztem, nem mondom, hogy nem, de hamar vége lett. Felkel, tévét kapcsol, közömbös. Megölelem, csak úgy, de ő nem teszi.
Nem várok többet tőle, csak szex volt, semmi más. Érzek-e még valamit? Nem tudom. Ott és akkor nem jött a válasz. Öltözöm nyugodtan, nem kapkodva, kérem, nyissa ki az ajtót és megyünk ki. Igyekszem megszabadulni tőle, fordítok hátat a koli előtt, hagyom magára. Nem baj, talál mást, aki felvidítja.
Visszabuszozok a saját szobámhoz, fürdés nélkül dőlök ágyba, s kérdem, van-e bűntudatom. Nincs, állítom, s reggelre rájövök, igazam van. Nincs bűntudat....Hát szerelem?

Döbbenten nézek magam elé. Már nem tudom.
Ahogy megbeszéltünk, együtt is megyünk haza, immár vonaton. Nem említjük a tegnap estét, barátian mosolygunk, beszélgetünk, de ő bizalmatlan. Nem, barátok sem maradunk. Én képes vagyok rá pedig. Tudom, de ő nem képes rá, szerintem. Még mosolygok egy darabig, vonatra fel, vonatról le és meglógok az első adandó alkalommal.
Azóta semmi kapcsolat, semmi említés. Nem kell már nekem és ez jó. Utolsó éjszaka, hogy megtudjam, mit jelent. Nem lesz több, úgy hiszem.
Békét érzek és sok-sok mosolyt, élvezem megint, hogy élek és nem süllyedtem vissza oda, ahol voltam. Lebegek a tábori hangulat emlékeiben, róla meg is feledkezek.
Szereted még? - súgja a hang a fejemben, amolyan belső kisördög. Elmosolyodom, mi több, vigyorgok. Betűkbe formálom válaszomat, egész novellába, s most érzem csak magamban, mennyi pillangó repked a gyomromban.
Tudd meg, nem szerettem őt soha. Ennyi idő telt el, s rá kellett jöjjek, most vagyok szerelmes igazán. De nem őbelé. Odaadtam magamból mindent neki, s ő eltiporta az önzésével. Most viszont visszaszereztem és bátran merem kiáltani: nem szeretlek, nem kellesz már!

Visz előre a lábam és tudom, bármit is teszek, csakis az számít, én mit gondolok magamról. Nem dőlök be érzelmi zsarolásnak, ocsmány fenyegetésnek, nem hajlok a hazug szóra. Nem őt szeretem, de szerelmes vagyok. Beleszerettem az érzésbe, ami megtanított élni. A neve nem hosszú, de a végtelent jelenti. Szabadság.