Victoria* naplója II.

Feküdtem az ágyamon és néztem a csupasz villanyégőt. Szokatlan volt, hogy ilyen éles fényt bocsát a szobára, de végülis megtette egy darabig, amíg nem rakjuk vissza a burát. Anya a szomszéd szobában aludt, mélységesen beájulva civakodásunktól. Anya és közülem egy humántalan tárgy, a bura húzta a rövidebbet. Szépen fejen talált egy kiadósabb pofon után, és akkor volt fél órája, hogy vizes zsepivel a fejemen feküdve érzékeltem, hogy nem a Hold és a csillagok vannak fölöttem, csak a meztelen villanyégő és a fűrészporos tapéta.
Felkeltem, elbotorkáltam a folyosóra. A magas tükörben megszemléltem az arcomat. Ezt még Kétarc is megirigyelhette volna, vagy büszkébb lélek lévén szépségversenyre is mehetett, mivel úgy festettem, mint aki belekötött egy desszantos alakulatba; zúzott arccsontomon elő-előbukkantak a kidudorodott hajszálerek, bíborban fürdő horzsolások szépítettek halántéktól lefelé, és a szám három helyen vérzett. A homlokomon lévő kontinensnyi púpról nem is beszélve.

Mélyet sóhajtottam, majd székekre lépve mentem vissza a szobámba. Ez a közlekedési forma mostanában terjedt el, mikor kisujjnyi méretű csótányok lepték el a lakást, gyűlve az foszló, rothadó ételre-italra-bútorra. Nem kívántam óvatlanul beléjük lépni, úgyhogy ezzel a technikával kívántam elkerülni, hogy benyálkásodjon a talpam. Többek között ezen veszekedtünk anyával (a beírásom után), mivel nekiment az egyik széknek a sötétben, kifelé jövet. Felkapcsolva a villanyt látta, hogy a lakáson végig állnak székek a vécé, a fürdőszoba és a konyha irányába.
- Mégis mi a fenét csinálsz? - üvöltött velem anya, mikor épp fájdalomcsillapítót vettem be vízzel. - Tudod jól, hogy veszélyes, ha belerúgok valamibe a fájós lábammal, minek kell kirakni ezeket a székeket!?
- Azért, mert csótányok vannak a lakásban. Nem akarok belelépni. - mondtam. Hazugnak fog tartani, tudtam. Már előre megfeszültem az elkövetkező pofonoktól.
Jöttek is, egyik nagyobbnál hanyatt vágódtam az ágyon, és a pohár, amit szorongattam, kirepült a kezemből, és egyenesen a burát találta el. Döntetlenre végeztek, mivel egyikük sem tört el, de a bura egyenes röppályán homlokon talált. Innen már csak arra emlékeztem, hogy fekszek az ágyon fél csomag vizes százas-zsepi alatt.

Visszafeküdtem az ágyamba gondolkozni. Két napja nem voltam iskolában az arcom miatt, mostanra egyre retardáltabb állapotba kerültem. És még mama is összeveszett anyával. Pontosabban anya vele, mert hát miért nem engedi, hogy kivegye a gyerekét az iskolából, ha egyszer éretlen rá?! Verekedős históriám miatt gondolta így, bár nem mondhatta, hogy szellemileg a padló alatt lennék. Mama megvédett, iszonyatosan leteremtette anyát, és tőlem elköszönve hazament. Utolsó utasítás az volt: ha ki mer venni engem az iskolából, minden nemű szervezetet bevet annak érdekében, hogy elvegyenek tőle, és betartja az ígéretét.
Koppanásokat hallottam az előszobából. Mama botja kopogott. Előbújt a lyukból, ahol mindig is leledzett. Ő volt a másik mamám, akit valószínűleg vagy sárkányok, vagy nácitisztek neveltek.
- Márti! Márti! - rikácsolt a folyosón. A látása már nem volt a régi, ezzel büntette őt az ég minden rossz tette miatt. Vakon meredt előre a semmibe, de mégis ádáz arckifejezés bújt meg a vonásai között. Varjúkárogás-szerű hangot adott ki magából, akárhányszor csak anyát szólította. - Márti!
- Mi van már!? - robbant ki anya a szobából.
- Menj, vegyél nekem szódát!
- Minek? Tegnap vettem hármat.
- Már elfogyott! Menj és vegyél! - utasította anyámat, majd kezébe nyomott - találomra - egy marék aprót.
Anya fújtatva, és csöppet billegve indult cipőt, kabátot húzni, majd kiment az ajtón.
- Viki, itt vagy!? - rikkantott mama.
- Itt.
- Nem vagy éhes?
- Szerinted!? Ebben a szagban?
- Gyere, együnk!
- Mit? Minden meg van romolva a hűtőben. A pulton is. Sőt! A kosárban, a grillező tetején, a tűzhelyen, az étkezőben, és még a kád alatt is. Jól mondom, vagy jól mondom?
- Csinálok neked tejbegrízt. Azzal jóllaksz, oszt’ nem kell anyáddal foglalkoznod, ha éhes vagy. Gyere, na! - lendítette felém a kezét. Nem látta, de hunyorogtam a hirtelen kézlendítéstől. Rápillantottam az arcom elé meredő vénségesen vén, aszott kézre. Kételkedtem benne, hogy tudna akár egy falatnyi szendvicset is csinálni, de megfogtam. Kivezettem mamát a konyhába, félrerugdostam az útjából a rekeszeket - tele megboldogult paradicsommal -, kinyitottam a konyha harmonika-ajtaját, majd besegítettem. Ott is rugdalózásba kezdtem, majd - mivel jó gyerek voltam, és esztétikus - egy földön talált újságpapírral egy az egyben lesöpörtem a romlányokat a pultról. Több kárt úgyse tesz a konyhában.
- Ez itt a gríz? - kérdezte mama látatlanban nyúlkálva a pult fölötti szekrényben. Odanéztem.
- Nem, az a cukor. Gríz egyel balra.
Elővettem a tejet a hűtőből. Saját pénzemből vettem reggel, nem is mondtam meg anyának, de nem is vette észre. Odaadtam mamának, és ő nekilátott a ténykedésnek.
- Hát ti meg mit csináltok??? - toppant be az ajtón anya. Beverekedte magát a konyhába, mivel a harmonikaajtó nehezen engedett, majd megállt mellettem. - Mit művelsz megint, te vén csataló?! Fel akarod gyújtani a lakást? - kiabált mamára, látva, hogy mama gyufát gyújt.
- Megetetem a lányodat, te szerencsétlen! Menjél befelé, igyad magad részegre, aztán hagyjál minket békén! - rikácsolt mama. Meggyújtotta a gázt, és a lábasba öntött tejet felrakta főni. Kitapogatta a cukrot. - Épp elég nekem, hogy nem látok semmit, nem akarom, hogy az unokám is sínylődjön! Elég itt két rokkant ebben a lakásban! Menj, takarodj a szobába, és egy hangodat sem akarom hallani!
Anya vérvörösre dühödt arccal belemarkolt az egyik kannásbor fülébe, majd berántva a harmonika-ajtót, elviharzott.

Nem szóltam, csak segítettem mamának. Fakanálhoz vezettem a kezét, szóltam, mikor kristályos a gríz a lábas alján, majd tányért vettem elő, tartottam, míg mama rászedi a kaját. Be is kakaóztuk, majd élvezvén a munka gyümölcsét, bementünk a szobámba és leültünk az ágyra. Én szó nélkül faltam a tejbegrízt, szerencsére laktatott.
- Nagyon sovány vagy, Vikikém! - simogatta meg az oldalamat mama, végigxilofonozva a bordáimon. - Ez majd jót fog tenni.
- Remélem... Nagyon éhes voltam... Köszönöm, mama! - nyeldekeltem.
- Látod, ha apád itt maradt volna, most nem lennénk ilyen helyzetben! - szólt.
Megállt a kanál a kezemben.
- Szerinted apa a hibás?
- Igen. Elment hetyegni a kurvájával, és vissza se nézett! Téged is csak hétvégente látogat.
- Mert Hajdúszoboszlón van.
- És amíg itt lakott, mit csinált? Állandóan veszekedett anyáddal!
- Te uszítottad anyát.

Látni kellett volna mamám arcát, ahogy egyre jobban átmívelődik sárkányos arckifejezéssé minden vonása, már attól féltem, növeszt még hat tartalékfejet.
- Hogy mered ezt állítani?! Ha én nem lettem volna, anyád már rég halott lenne! Apád egy agresszív állat, és nehogy azt hidd, hogy te különb leszel! Az anyád iszik, az apád meg idegbeteg! Sose merd szidni a rokonaidat! - üvöltött. Ha csak négyszáz decibellel halkabban vonyít a fülembe, mindjárt jobb, de akkor is megsüketültem volna. Olyan erővel áradtak a szavak az arcomba, hogy bele-belepislogtam néhány nyomatéknál.
Mama elhagyta a szobámat, beszakítva a műanyagajtót. Nagyszerű, huzat is lett, ragaszthatom le!

Mama nem ütött, vagy bántott engem. Nem én voltam a hibás anya miatt, magát meg nem okolhatta, túl hiú volt és magas mércére állt az önértékelése. De az tény, hogy féltem: én is olyan leszek, mint ők.
Apáról eleinte nem hittem, hogy "agresszív állat" lenne, viszont valamilyen szinten ő is hibás volt abban, hogy itt tartottunk, és az is igaz volt, hogy kilométerekkel távolabb egy másik nő társaságát élvezte.
Lejárt a "vérző beteg"-szabadságom, és újra mehettem iskolába. A pech, ami ebben volt, az első tanítási nap után érkezett, mikor belépve az étkezőbe - iskolatáskával a hátamon - azt láttam, hogy felém száguld egy, a fejemnél kétszer nagyobb tányér. Félrerántottam a fejemet a röpködő edény útjából, mire az szilánkokra robbant az ajtófélfán. Vérző-beteg-szindrómám újra előjött. Jobbról az arcomon, a karomon, még a lábamon is vér csurdogált, aprócska szilánkok álltak ki belőlem. Alig derengett az üvöltözés, amely szaggatta a falakat, csak támaszkodtam a szilánkok közt az ajtófélfánál. Kivettem anya arcát, mamáét, és - hihetetlen! - apáét. Ő dobta a tányért. Szokás szerint ő se vette észre, hogy hazaérkeztem.
Nem tudtam, mi a fenét keresett ott, de a dobhártyaszaggató üvöltözés megint a lakás állapotán robbant ki, és velem nem foglalkoztak, akkor sem, ha szanaszét vagdosott a tányér. Ennyit az egy napos sebmentes időszakról…

Bementem a szobámba, és ráájultam az ágyamra. Fázni kezdtem a vastag - szakadt - pulóver alatt, az ágyneműm elázott a sok vértől. Hideg, fehér kezemet figyelve elhomályosult a kép.
Mikor éjszaka felébredtem, ugyanott feküdtem, ahol voltam. Rajtam volt a szakadt farmerdzseki, a hátizsák, és mindenem át volt ázva a vértől, tocsogott az ágynemű. Üresnek éreztem a fejemet, és fájt mozdulni. A kezem végig feketéllett a ráalvadt vértől, a hajam csimbókokban összeragadt. Ahogy megbillentem, a táska lerántott az ágyról. Hanyatt feküdtem egy darabig, éreztem, elharaptam a nyelvemet is.

A világító óra mutatójára néztem: este tíz volt. Nyüszítve, nyögve ráncigáltam le magamról a táskát, és a kabátot, de még mindig a földön feküdtem. Annyira zavart és szédelgő volt a kép, hogy nem bírtam talpra állni. Legurultam a táskámról, és az asztal lába fogott fel. Mély levegőket vettem, egyenletesen - már amennyire tudtam -, majd fekvőtámaszból feltápászkodtam. Újra meglendült velem a világ, háromszor körbe is fordult. Megkapaszkodtam a szekrénykilincsben, majd az összes talált fogantyúban, egészen a fürdőszobáig. Székre nem volt erőm állni a közlekedéshez, de mire felkapcsoltam a villanyt, szét is szaladt a milliónyi csótány a négyszer öt négyzetméteren. Elfogott az undor, amint megláttam a fürdőkádat, már jó ideje én is csak lavórban fürödtem. Felforgattam a polcot csipesz után, hátha maradt valami a nővérem pipereholmijai közül, de alig-alig találtam használhatót. Végül csak találtam egy régi szemöldökcsipeszt, ami megfelelőnek tűnt.

A csipesz végéből még mindig meredeztek a szemöldökszálak a szélrózsa minden irányába, s undorom végleg átcsapott hányingerbe. Oldalra dőltem és irgalmatlan hangok közepette kihánytam az aznapi kevéske iskolaebédet. Alig mertem kinyitni a szemem, mert visszaestem volna, ha meglátom a milliónyi döglött csótányt a vegyszeres vízben, ami hetek óta ott állt.
- Erős vagyok. - sóhajtottam. - Erős vagyok…erős vagyok… - reménytelenül kántáltam, alig hallva a saját hangomat, de csak mondtam és mondtam, közben megragadtam a csipesszel a szilánkjaimat, és tépkedni kezdtem. Sokkos állapotomban egyre csak hajtogattam, hogy erős vagyok és kibírom, addig amíg alig éreztem a fájdalmat. Az utolsó szilánkkal is végezve lepöcköltem a szappanról egy élősködő ízeltlábút, majd - a szappant jól átmosva - megmosdottam. Csípte, marta a sebeimet a szappan, de ha nem csípte volna, talán nagyobb lett volna a baj.

Végigkötöztem a karomat és a combomat gézzel, az arcomra pici sebtapaszokat ragasztottam. Már egy éve megtanultam: jobb, ha veszek a boltban. Ha az asztalon találtam kifelejtve egy kevés aprót, eltettem, úgyis ott maradt volna. Ezekből kigyűlt tejre, sebtapaszra, kész szendvicsre. Előrelátásomnak köszönhetően elhalt a panasz, mielőtt a számra ért volna.
Nyakig beöltöztem reggelente, de így is leépültnek tűntem és meglehetősen beteg ábrázatúnak. Fehér voltam, mint a fal, és hunyorogtam a napfényben. Otthon mindig le van húzva a redőny, ne leskelődjenek a szomszédok, ezért a csótányok is megélnek. Azóta sem bírja a szemem a napfényt, bármennyire is élvezném a melegét. Gyönyörködöm a napsütötte tájban, de csak olyan kevés ideig, ameddig a fájdalom nem szól közbe. Sokan vámpírnak tituláltak, és egyre hittem, lehet benne valami: no, de azért nem öltem meg senkit.
Egyre inkább átfordultam éjszakai élőlénnyé. Az iskolában - a sok hunyorgástól - elálmosodtam, sokszor el is szenderedtem, otthon pedig éjszakákon át olvastam, számítógépeztem, leckét oldottam. Az alvás kiszorítkozott hajnalra.

Minden osztálytársam lesajnálóan nézett rám, évekig. Nem barátkoztak velem, én se velük. Jobbára nem is beszélgettünk, mégis megítéltek, többnyire tévesen.
Sok furcsa dolgot észleltem magamon, a szervezetemben, a lelkemben, és egy ideig idegenkedtem a saját lényemtől. A szilánknyomaim eltűntek rólam, és szerencsére nem maradt heg utánuk - viszont az oltásaim után sem. Kisbaba-kori oltásaim sem látszottak, pedig azoknak kutya kötelességük látszódni. A baleseteim - vagy veréseim - nagy része láthatatlan lett, el-elejtve pár sebet. Van egy varrott sebem a szám alatt, hat-hét éves korom óta, nagyon halványan, és számtalan családtagomtól rákérdeztem, honnan van, nem tudták. Anya szerint biciklivel estem el. Na, de ha én nem emlékszem, más sem emlékszik, akkor hogy lehet, hogy biciklivel estem el, mikor nem is tudtam akkor még biciklizni?
A végeláthatatlan sok verés mögül elő-elő bukkant néhány kép, hogy - ó, istenem! - hányszor vérzett a szám. Sokszor. Ezt össze is kellett varrni.
- Hát te miért lógatod itt az orrodat? - kérdezte mögülem egy ismerős hang.
- Szia, Balázs… - sóhajtottam.
Balázs leült mellém a padra, és rám sandított. Szőke gombahaja alól okos, kék szemei meredtek rám. Ő volt az egyetlen barátom, aki át tudta érezni a helyzetemet. Első osztályban még osztálytársak is voltunk, sőt, padtársak is, de az olvasásgondjai miatt megbukott, ezért újra járta az évet.
- Megint megvert anyud?
Keserűen néztem rá.
- Mikor nem ver meg?
- Pedig anyukád szeret téged. Amikor nem…"olyan", akkor látszik rajta, hogy fontos vagy neki.
Kezdett feltörni az éves sírásadag.
- Ha annyira szeretne, miért ver folyton? Tehetek én bármiről is? Mindig vigyázok rá, eltakarítok utána, előle is, csak azért, hogy egyszer mosolyogjon, mint régen! És ő iszik, én pedig nem győzöm a kannákat dobálni! El fogom veszteni, nem hagyhatom magára! - sírtam fel.
Balázs átkarolt, velem sírt. Nyolc évesek voltunk, én is épp betöltöttem a nyolcat, ő már két hónappal előttem, februárban. Neki sem volt könnyű élete, de az anyja humánusabb lény volt, mint az enyém.

Kisírtuk magunkat, és már akkor tudtuk, baj lesz. Akkor láttam őt évekig utoljára.
Felkeltem a padról, láttam, hogy apa és Zoli - a bátyám - hazajöttek. Felszaladtam a lakásba, és mire beértem, bátyám már a ruháimat, a számítógépemet és a könyveimet pakolgatta. Elég lendületesen.
- Mi történik? - kérdeztem zavartan pislogva.
Csapkodást hallottam a nagyszobából.
- Hogy van képed ilyen szemétdombon nevelni a lányunkat!? Nem sül le a bőr a képedről, mi!? - ordította apa. Ki volt kelve magából, arcáról lerítt minden aggodalma, és haragja anya iránt.
- Laci, állítsd le magad, de nagyon gyorsan! Te voltál az, aki elmentél innen, hogy egy kurvával hetyegj az Égei-tengeren, ne szólj bele hogy élek a lányommal!
- Akkor nem szólnék bele, ha normális körülmények között élnél! - csattant fel apa. Elővett egy papírt a zsebéből, és anya kezébe nyomta. - Tessék, a gyámhivataltól jött. Gondolom, érdekelni fog. Viki mától nálam fog lakni, láthatási jogod csak az én felügyeletem alatt lehet.
- Ne!!! - sikítottam föl az ajtóban. Anyához szaladtam, és átöleltem a derekát. - Nem akarok menni! Anya, nem akarok menni!
Zoli bejött a szobába, megfogta a derekamat és felemelt. Én kapaszkodtam anya karjába.
- Neee, édesanya!!! Ne engedd, nem akarok elmenni! - zokogtam. - Nem akarok! Apa, ne vigyél el, nee, neee! Zoli, tegyél leee! - sírtam, sikítottam, anya is sírt, de nem szólt.
Minden foghatóba belekapaszkodtam, eget rengető lármát csaptam, és véresre csikartam a kezem a bele akadó tárgyakon. Kicibáltak a lakásból, hiába vergődtem.
- Nem akarok menni! Anyát akarom! Nem hagyom itt anyát! - üvöltöttem.
A szomszédok - mint egy kordon - sorban álltak, és nézték, ahogy elvonszolnak. Elfogott a zokogás, életemben nem hisztiztem ennyire. Míg apa vezetett, bátyám átölelt az kocsiülésben. Addig feküdtem rajta és öleltem a nyakát, míg eszméletlenre nem sírtam magam. Úgy éreztem, elvesztem, és már soha nem lesz semmi jó, mint régen, mikor együtt volt a család. Innen már nem tudok visszafordulni.

Folyt. köv.