Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Az összetartozó fejezetek, egyben. <br /> (Mihály Laci szerző)
Kapcsolat,- család, barátok
Még sose csináltam ilyet úgyhogy kérlek ne olyan erősen.<br /> A történet a szerelmi életemet...
A negyvenes évei elején járó, barna rövid hajú férfi, egy íróasztal mögött ült. Egy női magas...
Az emberek elfordultak tőle, mikor végig ment az utcán akkor hirtelen mindenkinek sürgős dolga...
Friss hozzászólások
alttpg: Ma, a folytatással együtt elol...
2023-01-27 14:02
alttpg: Várom az igazi feleség - megos...
2023-01-27 13:37
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:24
Arcady: Ez elment volna az egykori Gal...
2023-01-27 09:20
Stag&Vixen: Jó volt, várjuk a folytatást ;...
2023-01-27 08:39
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Victoria* naplója I.

Előre szólok, ez a történet nem holmi élvcsináló, rövidke kis sztori tele erotikus, fülledt, ne adj isten perverz fordulatokkal. Nincs tele eget-földet megváltó dolgokkal, nagy csodákkal, csupán arról szól, mint éltem én eddig az életemet. Lehet, hogy egyeseknek már most unalmas, az első pár mondat után, ezért inkább azoknak ajánlom, akik többször érzik azt, hogy a világnak nincs szüksége rájuk, elhagyatottak, magányosak, és nem tudják, melyik segítő karba kell kapaszkodni ahhoz, hogy midőn felkelnek, ne pofont, hanem támogatást kapjanak. Ha valaki érzi ezt a szakadékot magában, kövesse végig a szemezgetett novellákat. Mind valós eseményeken alapul, még hasznos lehet.

***

A történet nem úgy kezdődik, hogy megszülettem, felcseperedtem… Az első pofonnál, amit adott az élet. Ott kezdődik, ahol az ember járt, de nem emlékszik rá, vagy ha igen, az is csak álmában jön elő. Én sem emlékszem arra pontosan, mi is történt, mikor a kórházban még oda se adtak az édesanyám karjába, de már megkaptam a pofont, a családommal együtt.
Az édesanyám előző házasságából egyszer született egy kisfiú, a Lacika, aki mintegy nyolc naposan elhunyt. Szegény csöppség meghalt, mielőtt még élhetett volna. Az orvosok azt mondták, az a szívbetegség az oka, ami az édesanyámnak is van, és nővéremnek is. Nekik nem volt olyan súlyos a helyzetük, viszont az aprócska kisfiú nyolc napnyi szenvedés, kínzott, vontatott zokogás után egy békésebb, jobb létre szenderült.

Mint látod te is, olvasóm, én nem boldogultam meg - hozzáteszem, jobb esetben: még -, viszont az orvosok már akkor tudták, nem leszek hosszú életű. Amikor a kórház várótermébe betelepedett a család, hogy ők bizony látni akarnak, s a falra szerelt tévére meredve türelmetlenkedtek, vajh mikor hozzák már a babát a kamera elé? Nem hozták, húzták, halogatták. Mikor egyszercsak megpillantották a babát, rémület ütközött ki rajtuk, hiszen egészségtelen voltam, szürkés arcú és túl picike. Kettő kiló tíz deka nem éppen kedvező testsúly, miután az evidens kilenc hónapot töltöttem el édesanyám hasában.
A pillanat - mert pillanat volt -, elszállt, és már nem is voltam a kameravégen. Mindenki megrémült, és csak az orvost várták, magyarázatot és megnyugtatást követelve. Előbbit megkapták, utóbbit várhatták, hiába.

Ez a kórházi jelenet mamámtól jutott el hozzám, évekkel később. Elmesélte, hogy mikor ő ott állt a teremben, elhűlt az orvos szavaitól. Előreláthatóan egy vagy talán két évet kaptam, a szívproblémák miatt, amit az édesanyámtól örököltem.
Nos…Hihetetlen, hogy még mindig itt vagyok, de mióta az eszemet tudom - és mint kiderült, nagyon hamar tudom -, arra törekedtem, hogy erős legyek, hiszen szenvedtem, mert sokat fájt. Nem voltam sírós fajta, sem beszédes, ezért nem tudhatták mikor miért nézek úgy, ahogy, mikor miért ráncolom a homlokomat. Nem tudták, mikor mi fáj. És mikor összecsaptak a fejem fölött a dolgok, a hallgatás tűnt a legcélszerűbb módszernek.
Túléltem azt az egy-két évet. Az állandó aggódás és féltés közepette betöltöttem a kettőt, és már akkor kritikusan néztem a dolgokat. Akárhogy is néztem, három embert szerettem meg: a mamámat, aki után a nevemet kaptam, mint Viktória; a bátyámat, Zolit, aki mint örökös gyermekpesztrátor nagyon imádott; és az édesanyámat, akinek szinte beszélnie sem kellett hozzám, csak békésen rámnéznie, és máris átjárt az a szeretet, amit egy gyermek csak és kizárólag az édesanyjától kaphat.

Ugye te is észreveszed sokszor, hogy mikor az édesanyád szemébe nézel, akár haragszik rád, akár mosolyog, mindig ott az a csöppnyi villanás, amin a vak is meglátja, mennyire szeret? Te is látod, milyen széppé teszi, hogy az édesanyád lehet? Neki fáj, ami neked fáj, ő örül annak, aminek te is örülsz. Egy édesanya pótolhatatlan, apából száz is lehet, ha találsz eleget.
Meglehetősen sokan laktunk egy fedél alatt: apa, anya, a bátyám, a két nővérem, és a nagymamám. No, nem a kedvenc nagymamám, aki úgy Viktória, mint én, hanem a anyai ágról kapott háklis, vérszívó banya, aki elindította a lavinát, ami tönkretette az életemet. Merthogy volt életem, de hát három éves koromtól nem sűrűn akadt olyan pillanat, hogy észrevettem volna a meglétét.
A drága nagymama, Borbála névre hallgató, rendesen megkeverte a szart az üstjében, minek következtében apa kiborult, és lelépett jó messzire. A bátyám és a nővérem, akik apa ágáról a féltestvéreim, visszaköltöztek az anyjukhoz. A másik nővérem, aki szintén féltestvér volt anyai ágról, velünk maradt. Négyen voltunk nők egy lakásban, igaz én túl kicsi ahhoz, hogy felfogjam, hogy nincs ez így rendjén. Két éves voltam ekkor, és mivel apa gyárat nyitott valahol száz kilométerrel távolabb, az édesanyja, azaz a kedvencebbik mamám látogatott gyakran. Sokszor szomorúan nézett rám, nem tudtam, miért, talán mert nagy az orrom, vagy eláll a fülem? Passz.
Épphogy sikerültek az egyenes szaladás legújabb fortélyai, mikor kiviharzottam egy este a konyhába, és megláttam, hogy anya épp iszik a pultnál. Odamentem hozzá, átöleltem a lábát.
- Anya! Miért nem alszol? - éééén csicsergek, ugye? Már akkor művész voltam, hogy kimásszak egy másfél méter magas ráccsal körbevett járókából, anélkül, hogy megmozdítottam volna a rajta lógó csengettyűket. És még én kérem számon, hogy Ő miért nem alszik.
Anya lenézett rám. Sírt. Az arca vörös volt, mint a paradicsom, barna haja a szemébe hullott és megtapadt a nedves arcán.
- Anya szomorú, kicsim. - mondta. - Apa elment, és anya nem tudja, hogy lesz tovább. - magához ölelt. Éreztem a belőle áradó csípős, kesernyés illatot, vagy akkor inkább fojtogató szagot, később mondták, hogy ez a bor illata volt.
Minél nagyobb lettem, egyre többször másztam ki a babaágyból, egyre többször találtam anyát "szomorúan" a konyhába. Éreztem, valami fojtogatja a torkomat, akkor még nem tudtam, de ez volt az aggodalom.

Anya amellett, hogy egyre inkább rákapott az alkoholra, nappal mindig foglalkozott velem bölcsöde után. Olvasni tanultam, két évesen. Nem értettem még akkor a körülöttem nyüzsgő világot, de azok az állapotok, amik kezdtek körülvenni, menekülésre késztettek. Eleinte menekültem a könyvekbe, tanultam, számoltam. A korombeliekkel ellentétben a Barbie-babákra rá sem néztem, holott apa látogatásai alkalmával mindig tele lett a szekrény a legújabb példányokkal. Egy idő után a könyvek sem jelentették azt, amire vágytam, menekültem, otthonról is el. Kiszöktem a lakásból, de visszavittek a szomszédok. Így hát sose jutottam a postaládánál messzebbre, pedig a földszinten volt a lakásunk, közvetlenül a szabadba nyílt a folyosó és egy pici ugrás is elég lett volna, hogy a korlátról átlendülve megkerüljem az ezerszemű, oktondi szomszédságot. De inkább feladtam. Még bírtam, és ezt bizonygattam is magamnak. Anya elvadult életet élt, nővérem szintúgy, mamám rikácsolt ezer decibelen. A konyhába már belépni se lehetett a felfordulástól, mindenhol megromlott gyümölcs, zöldség hevert, a hűtőben megalvadt tej és elkukacosodott nyers hús poshadt, akárcsak az étkezőben, és a fürdőszobában.

Mivel gyors növésnek indultam, és nem szerettem azt, hogy senki nem tesz semmit azért, hogy ne legyen ilyen kellemetlen illat, ahogy akkor láttam, inkább én magam álltam kissámlira, hogy lemossam a pultot, kimossam a ruhákat, majd kivasaljam őket. Eleinte meggyűlt a bajom egyedül a vasalással, a kezem tele lett égési sebessel, és hullafáradtan hanyatlottam késő este az ágyba.
Az orvoshoz mamám vitt (a kedvesebbik), bátyám és apám hétvégente elvittek a város határában lévő tanyánkra, ahol az állatokat gondozták. Ott sem kaptam különösebb figyelmet, de legalább nem otthon voltam a büdösben. Egy nap nővérem meglépett tőlünk. Cirkuszolások voltak azelőtt is, mivel hírek szerint kiszökött éjszaka a lakótelepre valami öreg, kivénhedt stricihez, aki fizetett neki a "kedvességéért", és hajnalban hazajött. Nem mondták el akkor, mi volt, kicsinek tartottak. Nővérem harsongva vágta mamám fejéhez, hogy ugyan dögölne már meg, semmi hasznát nem veszik, és csak keveri a szaros bödönt. Nos, ebben igaza volt, de ezzel a lépéssel anyának is nekitámadt, hogy ő bizony egy szerencsétlen alkoholista, és szégyenli, hogy az anyja. Megijedtem nővéremtől, és inkább anya lábához simultam, ölelgettem, és csitítottam, hogy ne sírjon. Felvett, átölelt. A karjából néztem végig, ahogy a nővérem kiviharzik az ajtón, és bevágja maga mögött. A tok azóta billegett a kilincsen.

Ennek tetejében nem sokkal, miután betöltöttem a hármat, anyának balesete volt. Apával voltak megünnepelni a házassági évfordulót, mely egyben béketárgyalásnak is tűnt, mivel még nem váltak el. Anya a vacsora után taxival jött haza, és a taxis nem volt éppen a legnormálisabb fajta. Akkor még adtak munkát az etnikai kisebbségnek. Na, ez a kisebbség volt az, aki már akkor elindította a taxit, mikor anya ki sem lépett belőle. Fél lábbal lógott a taxiban, mikor az meglódult, az ajtó rácsukódott a lábára, a másik pedig a kocsi mellett siklott, zúzódott, recsegett. A taxi néhány méterrel később állt meg, anya akkorra már levált a taxiról és elterült a flaszteron. A kórházban mondták, a lába szilánkosra tört, és még trombózisa is lett. Rokkantnak nyilvánították, és elvették a munkáját. És még a békevacsora sem sikerült.
Minden fenekestől felfordult. Jött az óvoda, ahol balettra jártam. Észrevették, mennyire vágyom a mozgásra, kidolgozni mindazt, ami fáj, annak árán is, hogy a szívem alig bírja. De erősnek és nagynak hittem magam, akármilyen kicsi voltam, ergo erős is lettem idővel. A munkámnak otthon nem volt eredménye, mivel anya újra és újra felforgatott mindent keserves dühkitöréseiben. Leborította a vasalt ruhákat, kirámolta a szépen sorba rendezett blúzokat, kosztümöket, blézereket, amiket beakasztottam, lesöpörte a fürdőszobapolcot, ivott rá egyet, majd a szobámba zavart.

Akkor sírtam először az érzelmeim miatt. Addig gyermeki sírásaim voltak itt-ott elejtve, ha fájt valami fizikailag. De mivel már edzett voltam, és erősebb, mint a többiek, csak az érzelmeim voltak halandók. Könnyeztem. Hol voltam még a sírástól, zokogástól? A fekete leves ezután érkezett. A könnyek végigcsordultak az akkor még fiatal arcocskámon, és eltűntek a Mickey egeres pólóm nyakában.
Az óvodában elkülönültem mindenkitől, csúfoltak, gúnyoltak, ujjal mutogattak rám, hogy milyen anyukám van, milyen helyen lakok. Nem vettem magamra, hiszen ők nem ismerték az anyukámat. Igazából senkivel sem beszéltem. Nehezen lehetett rávenni a szavakra.
Egy napon, mikor beteg voltam, és mamám vitt el az orvoshoz (mivel anya nem volt beszámítható állapotban), megnyíltam. Ismertek minket páran, az SZTK-folyosón sok környékbeli gyerek ült, mivel a mi körutunkon dúlt az influenza ezerrel. A gyerekek zajongtak, rugdosták ősük lábát, és az áldott-áldatlan szülők alig bírták idegekkel. Mamám, aki bölcsen csendben maradt, velem együtt, megszólalt:
- Miért nem szavalsz el egy szép verset? - kérdezte tőlem csendesen mosolyogva.
- De mit? - néztem fel rá.
- Mondjuk az "Öreg néne őzikéjét".
- Nem tudom.
- Dehogynem tudod. Hogy ne tudnád? Én tanítottam. Gyerünk, hagy halljam, addig is elütjük az időt!
Körbepillantottam a zajos teremben.
- Nem merem.
- Képzeld azt, hogy ők nincsenek itt.

Nagyot sóhajtottam, gyermekien sípolón. Rákezdtem a "Márta alján, falu szélén"-kezdetű versikére. Az anyukák ledermedtek, mikor meghallották a szavalást, hiszen már nem is a harmadik versszaknál jártam, nem is a negyediknél, hanem a nyolcadiknál, kilencediknél. Hiba nélkül, folyamatosan és hangsúlyozva. Erőnek erejével maguk mellé vették a szülők a gyerekeket, és döbbent csend állt be. A vers mind a harminchárom versszakát végigmondtam, mamám könnyek közt mosolygott rám, és én észre sem vettem a némaságot körülöttem. Kinyílt a rendelő ajtaja, és a doktornő meglepődve lépett ki: - Azt hittem, mindenki elment!
Mama szeme könnyektől csillogott egész hazaúton, és fogalmam sem volt, miért. A kárba vesző tehetségért, ami bennem volt, és az évek során egyre halványult. Az a vers, amit ott elszavaltam, még ma is itt van a fejemben, senki el nem veheti. Máig megmaradt a versekbe vetett tanulékonyságom, egy-egy ismerős, véletlenben elejtett mondat alkalmával feldereng a fejemben olvasott vers egyik sora, és nem tudom, hogyan, de folytatom onnan, ahonnan eszembe jutott - pedig emlékszem, nem tanultam meg.

Nap-nap után olvastam, mikor hazamentem az óvodából vagy balettóráról, hétvégenként pedig a játszótéren töltöttem az időmet egy jóbarátommal, a Balázzsal. Őrá az anyukája vigyázott, rám senki. Tudtam, hogy anya milyen állapotban van, kijöttem magam a lakásból, mert ha rajta múlt volna, soha nem enged ki, mivel aludt, rengeteget. Így hát nem kötöttem senkinek az orrára, miért nem jött le velem anya, de úgyis rájöttek. Sokszor anya céklavörös, agyvérzés-határos arckifejezéssel lépett ki a ház elé, és onnan kiabált át a körúton, hogy ugyan jöjjek már haza, különben széjjeltép. Mentem. Kelletlenül bár, de szót fogadtam, és nem sírtam, mikor legelőször elcsattant az első nyakas. Egyre sűrűbben ismétlődött meg, és nem sírtam. A bor volt az oka mindennek, arról is olvastam, miért. Egy nap, mikor nagy verést kaptam, feldühödtem. Rövidke életem minden elfojtott dühe előjött, így hát megfogtam a konyhában talált három kanna fehérbort, kimentem a nyitott erkélyajtón és anya tágra nyílt szeme láttára széles röppályára állítottam őket. Irgalmatlan verést kaptam érte, de megérte. Anya lement a kannákért, de mindegyik használhatatlanra zúzódott, egy se volt menthető.
Hetekig ki se mozdulhattam a szobámból, egyedül akkor, amikor mamám jött értem. Apának sem lettem odaadva hétvégére, egyedül mamámnak. Neki anya nem mert ellenszegülni. Nekem az a fél óra is jólesett, amit a mamámmal tölthettem. Mindent elmeséltem neki - mert hát miért ne? -, és ő elismerően nézett rám.

- Anya beteg - mondta egy napon. - Adja az Isten, hogy kibírjad, kicsim! Ha rajtad múlna, látom, hogy minden szép és jó lenne. - simogatta meg a fejem.
- Én azt akarom, hogy anya meggyógyuljon. - sóhajtottam.
- Sajnos, ez nem így megy. Még el kell telnie hosszú időnek, amíg rendbe jönnek a dolgok, és te leszel, aki megoldja őket. Addig is tanulj, segíts neki és ne hagyd el magad!
Eszembe véstem a szavakat, és betartottam őket éveken át.
Eljött az iskola ideje. Anya megváltozott egy időre. Amíg én gondoskodtam arról, hogy ne nyúljon a borokhoz, nem is tette. Nem érdekelt, mennyibe került, kidobtam őket a parkolóba, át az erkélykorláton. Egy alkalommal hazajöttem az iskolából, és anya nem volt otthon. Leszaladtam a kisboltba, és ott épp a pénztárnál fizetett, Jancsi bácsinál. Ő volt a szomszédunk, aki az egyesbe lakott. Mély, bánatos sóhajjal ütötte volna be a kannásbor árát.
- Csókolom, Jancsi bácsi! Köszönjük, ennyi lesz! - kiabáltam közbe. Rámosolyogtam az eladóra, aki értett a "szóból", odaszaladtam anyához, levettem egy nejlonzacskót a pult melletti polcról, és kezdtem belepakolni a megvett zöldségeket, gyümölcsöket, kellékeket az iskolába. A kannákra rá sem néztem. Anya a meglepetéstől elképedve állt, hol az eladóra, hol rám nézve, de én nem néztem rá. Nem volt mit tenni, kifizette a holmikat - bor nélkül -, és rám nézett… volna, ha nem szaladtam volna ki az ajtón időközben, csomagostól.
Anya otthon megtalált, szégyenszemre én voltam, aki eltiltotta őt az ivástól. Hallottam, ahogy megállt mögöttem, és arrébb söpörtem a kézfejemmel a nem kívánatos rohadt paradicsomot, illetve káposztát. Letöröltem a pultot egy folton, jobban úgyse fog kinézni, majd felpakoltam a vásároltakat.
- Kicsim… - kezdte anya mögöttem.
- Azt hittem nem iszol többé. - mordultam hátra, meg se fordulva. Betöltöttem a hatot, és elég komolynak éreztem magam, hogy megtegyem. És fontosnak. Ha ő az anyám, érezzem magam fontosnak annyira, hogy az egészségét pártolom, és nem a pusztulását. - Megegyeztünk, emlékszel, hogy nem iszol! - itt már megfordultam, és ránéztem, fejemet a pult szegélyének támasztva. - Hiányzol, édesanya! Régen nagyon jó volt melletted, de mostmár nem. Büdös van, és kosz, és akármit csinálok, nem veszed észre. Lelököd, amit, kimosok és kivasalok, és nem érdekel, tiszta-e a konyha, mert tönkreteszed. Kicsi vagyok, de nem hülye!

Anya nem tudott mit szólni hirtelen. Kevesebbet ivott, mint régen, ezért hál’ istennek, eljutott hozzá, amit mondtam.
- Hidd el, kincsem, meg akarok változni. - lehajolt hozzám. Nem engedtem, hogy hozzámnyúljon.
- Évek óta ezt mondod. Kivéve, amikor nem iszod le magad. Az iskolában máris csúfolódnak velem, hogy milyen anyám van. Hogy nem kellek senkinek, mert apa is elment, és te sem vagy józan. Nem én mondtam nekik, de mindenki tudja. Mindenki látja rajtad. Még én is, pedig csak hat éves vagyok. - nagyra meresztett szemekkel kémleltem szürke szemeit. Kezdtem rá hasonlítani, szeme macskássága, haja tapintása, szögletes álla az enyém lett, de míg neki szárazbarna haja volt, nekem gesztenyés árnyalatú, s szürke szeme helyett is mamámtól kaptam a zöldet, piciny sárga cirkákkal. Vetélkedni tudtunk volna órákig, egyetlen szó nélkül. Én nyertem.
- Rendben. Ahogy akarod. Vikikém, kérlek szépen, ne ítélj el emiatt! - nyögött fel anya. Sírni kezdett. Hiába minden, annyira erős nem voltam még, hogy ellentmondjak a könnyeinek. Odamentem, átöleltem.
Azt akartam, hogy boldogabban éljünk, ne legyen büdös, és ne csúfoljanak az iskolában. De akármit tettem, anya visszaesett.

Kisvártatva megkaptam az első számítógépemet apa jóvoltából, és megvolt a másik mániám a könyvek mellett. Rövidesen sokkal jobban értettem hozzá, mint a korombeliek, akik azt se tudták, hogyan kell összekötni a gépet, én meg már - egy-egy takarítás alkalmával - az egészet szétszedtem. Anya infarktust is kapott, de inkább az előszobába tessékeltem, előnyösebbnek látván a helyzetet, ha kint marad. Mire elmúlt a szívroham, a szobám rendben volt, a gép meg összerakva.
Az iskolában nem voltak barátaim, de nem is igényeltem őket. Egyik sem akart ’engem’ megismerni, mindegyik előre úgy jött hozzám, hogy megpróbálják megismerni azt a ’kiscsajt, akinek az az alkoholista anyja van’. Mert hát tudták, mi a baj. Anya visszaeső tendenciát mutatott.
- Mi történt veled, Viki? - kérdezte döbbenten az osztályfőnök, mikor bementem egyik reggel az iskolába.
- Semmi, tanárnő.

Besuhantam az osztályterembe, és leültem a padomhoz, a hajammal eltakarva az arcomat. Késő, meglátták. Fojtott kacarászást hallottam az osztálytársaim felől.
- Nézzétek az arcát!
- Milyen égő! Hogy lehet így iskolába jönni?!
- Jaj, hagyjátok már, épp elég baja van!
- Nézz csak rá, csúnya, mint a bűn!
Szégyelltem magam, de nem mozdultam. Az osztályfőnök bejött utánam a terembe.
- Viki, tényleg jól vagy? - kérdezte a padom mellett guggolva. Nem válaszoltam. Megcsóváltam a fejem. - Megnézhetem? - nyúlt az arcom felé. Félve bólintottam. Elsimította a hajat az arcomból és szemügyre vette a zúzódásokat, hegeket az arccsontomon, halántékomon. Az alsó ajkam még akkor is vérzett. - Gyere le a védőnőhöz!
- Nem akarok! - tiltakoztam. Elrántottam a fejem. - Jól vagyok! Csak hagyjanak már békén! - kiáltottam fel dühösen a kacarászást hallva. Az osztály elcsendesedett, de a mellettem ülő gyerek tovább ütötte a vasat.
- Tudjuk, hogy anyád vert meg. Mindig csak iszik, mert egy rokkant alkoholista csődtömeg! A csődtömegről jut eszembe… kezdesz rá hasonlítani!
Félrelöktem az osztályfőnök közeledő kezét. Felpattantam a helyemről, megragadtam a székem támláját és ütöttem. Kettétörtem a srác hátán a széktámla alsó felét, s ő beborult vele a padok alá.

Mélységes megrökönyödéssel övezve kerültem előbb a védőnőhöz, majd az igazgatóhoz, és hiába könyörögtem, hogy ne kapjak beírást, az indokot titkolva nem mondhattam el, miért ne, pedig az osztályfőnök is tudta, de ő sem szólt, megértve engem. Egyszerű volt. Ha megvédem magam, közhírré tétetik, hogy anya agyba-főbe gyepál otthon. Ha beírást kapok, anya megint megver.
Nem hoztam fel elfogadható mentséget, miért ne kapjak beírást. Másnap nem mentem iskolába…

Folyt. köv.
Hasonló történetek
4924
Felöltöztették este feketébe a lányt, esküvői díszeket festettek arcára és kezére, felékszerezték, fején a kendőt ezüst pánttal fogták oda, nyakába arany láncot akasztottak, ujjára égköves gyűrűket adtak, derekát arannyal átszőtt övvel díszítették, és lábára selyem szandált húztak. Aztán az asszonyok elénekelték neki a menyasszony dalát...
6142
Hjajj de szép, jujj de formás lanka. Se nem körte, nem is alma az alakja. Ott a kettő közt, kecses rádiuszok halma...
Hozzászólások
További hozzászólások »
lököttyúk ·
Hej Viki, fájok veled...
értelem sajnos nincs velem mindezekhez, csak ez... a várakozás pontjainak helye.

Andreas ·
10; 10. És csodállak!

AmandaAdmin ·
Kedves Felhasználók! A tortenetek csapata új társkereső oldalt indított. Ismerkedés meleg férfiaknak: WWW.BOYSXX.SITE Ismerkedés heteroszexuálisoknak: WWW.TEENSFK.SITE Ezer erotikus történetet gyűjtenek össze ott, vannak ismeretségek és kommunikáció. Meghívjuk Önt, hogy csatlakozzon. Az ingyenes regisztráció továbbra is nyitva áll

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: