Napló az Ítéletnap után

Hát véget ért és elkezdődött! Már nem tudtam, hogy milyen nap van, csak az órámat bámultam, ami 18 óra 18 percet mutatott. Az ég szikrázó kék volt, a nap is melegen sütött. A kék mélységet hirtelen több száz fehér csík hálózta be, miközben halk, ütemes mormogás töltötte be a teret. Emberek millióinak tekintete szegeződött a magasba... Ha tudják, inkább megássák maguknak sírjaikat. De nem tudták, a szövetkezett kormányok nem tártak semmit azok elé, akik hatalomra segítették őket. Amit közösen terveztek, az most mindannyiuk ellen fordult. Akik másokat akartak irányítani, saját önfejűségük és beképzeltségük által elveszítették népüket és magukat is. Akik életben maradtak, szívesen cseréltek volna a holtakkal, ha tudtak volna. Egyedül álltam második otthonom ablakában és tudtam, soha nem látom többé a családom. Csak reménykedhettem, hogy Isten meghallgatja az imámat. Ha menniük kellett legalább ne szenvedjenek! Se Ők, se Az, akiért minden reggel felkeltem és órára előadásra jártam, míg mások az alkoholos éjszakát pihenték ki, egy kiadós lógással. Eszembe jutott, hogy mit mondtam a szakmai tanáromnak a középsuliban. "Csak ezt ne éljem meg!" - erre csak azért is! Tudtam, hogy egyedül vagyok, mindenki elmenekült, aki tudod, bár úgy gondoltam nem jutnak messzire. A belső hang azt súgta nekem, hogy most jobb bevárni a hálált, mint elébe menni. Végig feküdtem az ágyamon és vártam. Vártam, hogy az Ítéletnap felettem is ítéljen.