Napló az Ítéletnap után - 2. rész

Nem tudom meddig feküdtem az ágyamon... Nem volt, se Nap, se Hold se, csillagok, amik tudatták volna a túlélőkkel, hogy milyen napszak is van. Vártam az ítéletet, de nem jött, gondoltam az elején. Furcsa dolog az emberi elme, ha nincs mit tenni vagy tanulni, akkor egy időnyi pihenés után keres valamit, ami foglalkoztatja. Velem is így történt. Aztán leesett, nem kell várnom az ítéletet, már kimondatott. Életben kellett maradnod, ez motoszkált a fejemben mikor a tükörbe néztem. Egy kis vizet engedtem a csapból, hogy megnedvesítsem a számat és megmosakodjak. Néhány hörgés és csepp után, megindult a víz. Egy pillanatra meglepődtem, aztán egyre jobban pörgött az elmém, ahogy magamhoz tértem. Második otthonom külön vízvezetékkel rendelkezett, nem csatlakozott a főrendszerre.

A helyi hévizet felhasználva fűtöttek és zuhanyoztak, főztek, akikkel együtt éltem. Az intézménynek megérte, alig kellett fizetni a vízmelegítésért és a fűtésért. Gyomrom egy hatalmas korgással jelezte, hogy valamit ennem kellene. Kívánni nem kívántam semmit, de muszáj volt, mert később pokoli rosszul érezem madj magam. A szekrényből elővettem egy Chilis babot, kibontottam és egy tányérra öntöttem a konzerv tartalmát. Automatikusan a konyhába mentem és a mikroba nyomtam a tányért. Bezártam az ajtaját és lássanak csodát elindult a szerkezet. Akárhogy gondolkodtam, erre nem tudtam magyarázatott adni. Nem hinném, hogy a kolinak lenne külön generátora, de ha van is működjön, jó sokáig, majd megkeresem. Ezeket gondoltam végig, miközben magamba lapátoltam a forró kaját. Ha életben kell maradnom, akkor legalább tenni kellene, hogy értelme legyen. Legszívesebben kiugrottam volna a harmadik emeletről, egy végső zuhanás talán mindent megoldana. Mi értelme lenne, vallásos családban nőttem fel, egy öngyilkossággal csak egy első osztályú jegyet vennék a pokolba. Jó mi, pokolból pokolba. Felmértem mivel is nézek új életem elé. Néhány konzerv és egy félliteres üdítő. Hát ezzel nem húzni sokáig - gondoltam.

A szobán túli világban kezdetét vette a nukleáris tél. A hamueső lassan szállingózni kezdett mire beértem a város központjába. Azt hittem mindenütt emberek lesznek, tolonganak, fosztogatnak majd, erős bántani fogja a gyengét. Azonban senki nem volt sehol. Nagyon úgy festett, hogy mindenki elhúzott, de előbb alapos munkát végeztek. Mindent lenyúltak a boltokból. Már a negyedik áruházat jártam be és egy vacak babkonzervet leszámítva semmit nem találtam. Ezt is csak azért hagyták ott, mert a közepén behorpadt, de az illesztés nem engedett. Ez is jobb, mint a semmi gondoltam. Az ötödik bolt már sikeresebb szüretelő hely volt. Találtam borsót, rakott káposztát, sóletet, meg hasonlókat. A raktár pedig igazi aranybánya volt. Fogalmam se volt, hogy miért nem fosztották ki ez a helyet. Találtam vizet, habár ez nem volt olyan fontos, míg az "otthoni" kitartott. "Otthoni" - ha belegondolok, hogy az elején, hogy gyűlöltem, most meg otthonnak nevezem. Tényleg megbolondult a világ és darabjaira hullott. Az utazóm már tele volt konzervekkel és egy darab kenyérrel. Úgy gondoltam utoljára szeretném élvezni az ízét.

Alig bírtam el a táskát, ahogy felfelé másztam a lépcsőn az emeletre. Kipakoltam a cuccot, majd egy lakattal lezártam a szekrényt, ahová a kaját raktam. Nem voltam mohó, de fogalmam se volt meddig maradok itt, vagy életben. Aki utánam jön és én már nem leszek, legalább ő találjon egy aranybányát. Már negyedjére jártam meg az utat, mire úgy gondoltam elég lesz. De valami az súgta, hogy menjek vissza. Valami még hiányzott. Az ötödik utamon megkerültem a városközpontot valami azt súgta, jobb kerülni a feltünést. A szállingózó hamu egyre vastagabban borította be a járdákat, a parkoló autókat és épületeket. Valahol már bántam, hogy elindultam, ahogy hideg a csontjaimig hatolt. Alig győztem a hamut leseperni magamról. Most már tudom, milyen lehetett Pompei a vulkánkitörés után. Minden szín eltűnt, még a lerikítóbbak is. Csak a hamu, ameddig a szem ellátott. Sietnem kellett! Átvágtam a legrövidebb úton a célomhoz. S az a kép várt, amire számítottam. Ott álltam egy kifosztott fegyver bolt előtt. A kirakatok bevoltak törve. Nekem is egy ilyen üveg résen kellett bemásznom. Szinte mindent elvittek. Néhány mellényen és késen kívül más nem maradt, látszólag. Kiválasztottam egy fekete vadászmellényt, és egy fekete pengéjű kést. Akik előttem jártak nem végeztek valami tökéletes munkát, nagyon siethettek. Elvitték a fegyvereket, de a lőszerek többségét a fiókokban hagyták. Próba szerencse elvén az egyik mahagóni szekrényt vettem szemügyre. Üresen tátongott. Mérgemben akkorát vágtam a szekrénybe, amekkorát tudtam. Egy tompa puffanást hallatszott. Egy pillanatra meglepődtem, majd közelebb léptem a szekrényhez, úgy volt ahogy sejtettem. Dupla falu volt.

Vagy félórába telt, mire leszedtem a falapot. De megérte! A kaja után a legfontosabb kincset találtam. Fegyvert. Egy tengerészgyalogosok által használt M-16-ost, 40 mm-es gránátvetővel, tárakkal. Összepakoltam egy csomó lőszert. A 16-os mellett volt még egy 9mm Beretta, ehez is szereztem cuccot. Nem sok fegyvert ismertem, de ezt a párat igen. A jeges szél hamut hozott be a széttört ablakon. Tudtam itt az ideje indulni, de valami azt súgta, nézzünk körül, ha itt vagyunk, hátha van még valami használható. Ha előre tudom, mit találok, inkább elmegyek. A hátsó helyiségben egy nagy darab fickó feküdt egy vértócsa közepén, a falon golyó ütötte nyomok. Gépfegyver. - villant át az agyamon. Istenem! - csúszott ki hangosan a számon. A halott egy P-90-est markolt, az átlátszó tárban félig volt lőszer.

Nem leszek hullarabló, határoztam el, ne vettem el a fegyvert a kezéből. Valahonnan kerítettem egy zászlót, talán a falon volt és leesett a padlóra. Felvettem és betakartam vele a holtat. Ekkor láttam, mi van ráírva:" A fegyverek nem ölnek embert! Az emberek ölnek, embert!" Legszívesebben elhánytam volna magam! Letérdeltem a hulla mellé. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy talán milyen ember lehetett. Voltak e gyerekei, vagy magányos farkas volt. Majdnem kért órába telt mire visszaértem. Több kiló hamut poroltam le magamról. A külvilág egyre sötétebb lett a hamutól. Magamra húztam az összes takarót, amit találtam és vacogva tértem álomra, miközben magamhoz szorítottam az M-16-ost. Elalvás előtt arra gondoltam mit kellene tenni a holnapi nap, ha megéljük. Rohadt egy nap volt a mai! A belső hang azt súgta talán soha nem lesz jobb! Talán jobb lett volna meghalni...