szöszke beküldött történetei

Későn találkoztak. Bár évekkel azelőtt, egyikük még sokkal inkább tejbepapit evett, mint sültoldalast, hát nem volt választása az életnek. Cserébe sütött a nap. Úgy szikrázott és ragyogott, nyarat rajzolva a télbe, hogy mindenki természeti katasztrófától rettegett. S ők megnyugodtak: „biztosan az idő bolondított csak meg”...

Villanásnyi bizsergést érez. Az asztal alá pillantva világossá válik, ki érintette meg. Elmorzsol egy mosolyt, ugyanakkor fejében nagy piros transzparens villan: NE. Aztán finoman megérinti ő is a férfit. Mintha hideg szél borzongatná mindkettőjüket… Percek sem telnek el, s már nem bírják ki, hogy nem érjenek egymáshoz. A transzparens tülkölni látszik: NE...

Mert tudta, nem mindenkinek elég az, ha engedelmesen szeretve dolgozik érte valaki... az embereknek izgalom kell és változatosság. S most legnagyobb meglepetésére nem tudta betörni ezt a legutóbbi lényt, aki hozzá került, pedig tudta, sose vágyott nagy tisztelet övezné, ha meg tudná tenni, sőt eszméletlen mennyiségű ereje származna belőle...

Van, hogy nincs munka és nincs barátság, és nincsenek státuszok. Csak férfi és nő.
Mikor találkoztak először? Már egyikük sem tudja. Mikor fontak hidat a tekintetükből? Nem emlékszenek. Az egész csak úgy jött. Olyan természetességgel és intenzitással, hogy maguk is meglepődtek rajta...

Hideg szél van. Belőlem fúj. Nem zavar, bár másnak fájhat. Csípős. Ha aludnék, tűz- kék szempár kényszerít, babonáz, börtönöz. Kezem millió apró tüske simogatja, hol érte, jég harapja összeszorított szám...

Egy fiú és egy lány ülnek egy padon, összefonódva, mintha egy test lennének, mintha soha nem is tudnák elengedni egymást. Tekintetük fátyolos… Romantikus, ha örömkönny gyűlik két gyerek szemében… - gondolják a járókelők...

- Nem látszol annak. – szögeztem le, és rá mosolyogtam – miért mondták ezt? Nem tudod?
- Mert sírtam… amikor éreztem, hogy fáj, hogy haldoklik bennük a szeretet… és amikor kérdeztem, miért ölik meg, csak bámultak, vagy azt mondták, hogy muszáj… és én kiabáltam, és hisztiztem, igazából a szeretet helyett, mert sajnáltam... mert ő ugye nem tud sírni, ha bántják. Csak fáj, és fáj és fáj, és aztán meghal. Nagyon sok szeretet hal meg így nap, mint nap...

A fodrász nehezen látott munkához.
- Biztos ezt akarod? – kérdezte ezredszer.
- Igen. – válaszolta komolyan a fekete göndör tincsek tulajdonosa. Majdnem derékig érő göndör hajkoronáját az olló alá eresztve.
A fodrász végül nekilátott. Lassan, vontatottan dolgozott, sok-sok alkalmat adva a lánynak, hogy megálljt parancsoljon. De a lány csak nézett maga elé...

Nő: Na, most csípjen meg valaki. Tudja, hogy kell sokkolni az ember lányát, az biztos. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ezt megtudjam, mégis kevés… mert annyi zavaró dolgot mondott, és… rettegek… hat nap múlva találkozunk.
Férfi: Na te marha, ezt jól megcsináltad. Kellett neked inni, meg telefonálni, mi? Persze, elmegyek, beszéljük meg, öntsünk tiszta vizet… hah. Képtelenség...

A szobát átható friss őszi levegőnél csak a hidegen villódzó monitor volt borzongatóbb.
…képek...: a meleg mélybarna szemek, az évek során markánssá barázdálódott arc, a játékos göndör fürtök, és a mosoly, ami tetőtől talpig volt sose látott és lelket karmoló…
Nem érzett semmit...