Akik csak egy ölelésre vágytak...

Későn találkoztak. Bár évekkel azelőtt, egyikük még sokkal inkább tejbepapit evett, mint sültoldalast, hát nem volt választása az életnek. Cserébe sütött a nap. Úgy szikrázott és ragyogott, nyarat rajzolva a télbe, hogy mindenki természeti katasztrófától rettegett. S ők megnyugodtak: „biztosan az idő bolondított csak meg”. Holott így sem volt semmivel könnyebb. Egy végnélküli önuralomtréning volt az életük, mivel csak akkor érhettek egymáshoz, ha senki se látta, s épp ezért állandó játék is, hogy ki tudja úgy megsimogatni a másikat, hogy a többiek ne vegyék észre. Folyton emésztette őket a kétely: vajon szeret még a másik? Vajon jelentek neki még valamit? Vajon ugyanazt, amint eddig? De a szemükben egyformán villant a sarki fény, ha egymásra néztek, s olyankor megszűnt a világ.

Persze tudták, hogy ez hosszútávon nem folytatható, de egyikük sem volt képes kimondani, hogy itt a vége. Idővel jelentős szurkolótábora gyűlt a dolognak, azokból, akik mindig mindent látnak. Lassan, egész lassan jöttek csak rá, hogy igazából teljesen mást szeretnének adni, és kapni egyaránt. De egyik sem merte elmondani a másiknak. Az idő nem állt meg, s már majdnem kitavaszodott, mikor a férfi először mondott nemet a nőnek, s a szakadék innentől egyre nőtt. S nem barátok, hanem ellenségek lettek a végén, holott mindketten iszonyatmód gyűlölték magukat ezért. S néhány hónap múlva konstatálták, nem mások, csak két idegen, a sarki fény a szemekből a szívekbe költözött, hideget árasztani és sorvasztani... s tavaszból lett végül tél.