Az erdei angyalkáról

Tereplovaglás közben gyakran megyek a környékbeli erdőkbe kószálni. Persze csak ha egyedül vagyok, mivel a természetvédők furcsán agresszívvé válnak, ha meglátnak egy lovast a területükön, akár úton megyünk, akár nem. Biztos nem férnek el tőlünk a négykerekes terepjáróikkal, ráadásul félnek, hogy letapossuk a növényzetet…Tehát csak szólóban közlekedem a legszebb tájakon, így, ha esetleg nagyon kekeckednének, egy megfelelő utasítás a lónak,és már be is ugrattam a bokrok közé. Aztán meg, fogjanak meg, ha tudnak…
Nemrég, egy olyan jellemző, kesernyésen borongós őszeleji napon baktattam kedvenc lovammal, Chelsea-vel a fák között. Gyönyörű ilyenkor a környék. Még nem sárgulnak a fák, alig hullik egy-két levél, de a levegőben már érezni, hogy itt az ősz, és néha a távolban már bőgnek a szarvasok. Szerencsére nem jött arra senki, a természetvédőknek túl korán volt, a vadászoknak túl hideg…
Már rég kiszúrtam egy házat, melyet csak egy hegyoromról lehetett látni a sok közül, és gondolkodtam is néha azon, vajon miféle elvakult remete élhet itt, az erdő kellős közepén. Aznap épp volt időm bőven, úgy döntöttem, elballagok, megnézem, miféle szerzet lakozik itt, távol mindentől. Lovamnak sem volt ellenére a kis kitérő, imád barangolni, ebben is hasonlítunk.
Közelebb érve egyszerű, fehér, kétszintes házat pillantottam meg, oldalán borostyán futott, ablakpárkányairól muskátliscserepek figyeltek, az egyik ablakból pedig egy hihetetlenül mélybarna szempár. Egyszer, egyetlenegyszer láttam hozzá hasonlót, de azok a szemek már rég lecsukódtak, megőrizve gazdájuk örök vonzerejét a túlvilágnak. Aztán kiabálást hallottam. Fiatal, csilingelő hangocska sikított életerősen az erdő csendjébe.
„ Ne, kérlek, ne gyere közelebb! Fáj…érzem, ahogy haldoklik, ahogy kapálózik! Menj el!!”
Az ajtó kitárult. Szomorú szemű fiatal nő lépett ki rajta. Termete átlagos, szeme kék, haja fakószőke, itt ott ősz hajszálakkal tűzdelt. Az első ijedtség után, amit látványom okozott megkért, forduljak vissza, mert a kislányával él itt, aki bolond…és nem bírja elviselni a normálisak jelenlétét.
Már majdnem visszaindultam, megértve-hittem akkor- mindent, amikor újra megjelent a barna szempár az ablakban. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, a nőhöz fordultam hát, és kérlelni kezdtem, had találkozzak a kislányával, ha csak egy pillanatra is. Beleegyezett, bár azt mondta, úgyis csak sikítani fog, és elszaladni a szoba másik végébe, mint mindig, kérte, hogy ne mutassam, ha megijedek is. A házba lépve, ugyanaz a tiszta egyszerűség fogadott, mint kint. A falak fehérre meszelve, dísztelenül tartották a plafont, és azt a valakit, aki fenn lépdelt. Felmentünk az emeletre. Kellemes kis gyerekszoba tárult a szemem elé, benne egy bongyorhajú szőke angyalkával. Olyan hat- nyolc év körüli lehetett a kislány, aki rögtön elkezdett sikítani: „Anya, menj el! Nem bírom.” Az anyja szó nélkül sarkon fordult, egy olyan „na ugye megmondtam” tekintettel, amilyet ilyenkor szokás elejteni, és már trappolt is lefelé a lépcsőn. Én is fordultam volna, de a leányzó utánam szólt, szép, dallamos, érett gyerekhangon:
- Neked nem kell elmenned. Rajtad nem érzem…Te nem bántod…te nem ölöd meg a szeretetet…
Csodálkozva néztem rá. Részint az érettség lepett meg, és a mód, ahogy fogalmaz. Részint az, amit mondott.
- Van kedved játszani velem. Olyan rég nem játszottam senkivel…-biggyesztette ajkát pityergősre a kislány. – kérlek, játsz velem!
Memóriakártyázni kezdtünk. Rossz játékos vagyok. Folyamatosan vesztettem, ő meg csak nevetett…
- Hogyhogy rég nem játszottál? Nincsenek barátaid? –kérdeztem játék közben.
- Nincsenek – mondta hervadó mosollyal- vagyis vannak, csak nagyon messze innen.
- És miért költöztetek ide? – folytattam a faggatást…
- Mert azt mondták a felnőttek, hogy bolond vagyok. – meredt a szemembe a két gesztenye.
- Nem látszol annak. – szögeztem le, és rá mosolyogtam – miért mondták ezt? Nem tudod?
- Mert sírtam… amikor éreztem, hogy fáj, hogy haldoklik bennük a szeretet… és amikor kérdeztem, miért ölik meg, csak bámultak, vagy azt mondták, hogy muszáj… és én kiabáltam, és hisztiztem, igazából a szeretet helyett, mert sajnáltam... mert ő ugye nem tud sírni, ha bántják. Csak fáj, és fáj és fáj, és aztán meghal. Nagyon sok szeretet hal meg így nap, mint nap.
- És mi lett a gyerekekkel, a barátaiddal, hogyhogy ők nem látogatnak meg soha?
- Eltiltották őket tőlem, mert féltek, hogy bántani fogok valakit. Pedig én nem bántok senkit… ők bántanak… csak anyu maradt nekem. Ő nagyon szeret. De szereti apát is, aki elment, régen. Nekem azt mondták, messze kapott munkát... de lehet, nemcsak azért ment el. Felnőtteknél sose lehet tudni… Meg hallottam is, amikor veszekedtek… anyu azt mondta, nem akar intézetbe adni… apu meg azt, hogy nincs más lehetőség… és anyu most megöli a szeretetet, ami apához köti. Érzem, ahogy folytja, ahogy napról napra gyengébb, de még él. Még kitart… folyton kérem, hogy ne bántsa, hogy keresse meg aput, de nem szól semmit. És ilyenkor, amikor így kiabálok vele- nem hisztiből, ne hidd, hanem mert annyira fáj – ilyenkor mindig elmegy a sziklák közé, és sír, és apura gondol…és nagyon szomorú vagyok miatta.
Soká játszottunk még csendben, beszélgetve mesékről, emlékekről… Későre járt már, mire észbe kaptam, milyen messze is vagyok otthonról. Búcsúznom kellett, nem kockáztathattam a lovam életét, ha valamelyik vadász esetleg hamarabb állítja munkába magát…
- Eljössz ugye még? – kérdezte szép szemeit rám függesztve.
- Eljövök…