Szelene adatai

- A bugyim zavar, igaz? Az zavar, hogy rajtam van!- kérdezte Kitti miközben kezével belemarkolt a finom selyemdarabba. Kis híján sikított az anyag a mohó szorítástól. Kristóf beszívta, majd benntartotta a levegőt. Mozdulni is alig mert. Csak bólintani volt képes a kérdésre, remélve, hogy a lány érzi a vágyát és talán, ha a beálló csendben nagyon fülel, hallja, hogy a szíve szinte kidörömböli magát a mellkasából...

Puha és nyugodtnak tűnő tél suttogta bele magát a világba hópelyheivel. A kis gyémántok lassanként egymásba kapaszkodva érkeztek meg, hogy az ősz rombolását puha takarójukkal elfedjék. Vörösre csípték orrunkat a hideg mínuszok és a puha csendességben már nem vert zajt ritmusra lépő lábunk. Nem együtt léptünk. Mintha az évszakok kusza egymásutánja valamiféle elmúlást hordozott volna magába...

Egy hatalmas tál… amikor először látod semmit nem mond a számodra. Leginkább olyan, mint egy üres test, lélek nélkül. És mi lesz ami lélekkel tölti meg ezt a tálat? Valami, ami belekerül, és amitől a tál már nem olyan lesz a számodra mint eddig. Már nem csak nézni akarod a konyhapulton, hanem a kezed odanyújtani és közel húzni magadhoz, egészen közel...

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe...

Kalandozni kezdenek a tekintetek, keresve egymás ölelését a pillantások, melyeknek csillogása a gyémántok vad táncát idézi eléd. A gyémántokét melyek hűvösek de méltóságteljesek. Úgy ziháltok, mintha a levegő nehezékként nyomulna rátok, akarva, hogy még inkább túlhevüljön a szív és a test érezve rabságát, kitörni vágyódjon, mozdulva a kezek önkéntelenül, beleszaladva és észre sem véve, hogy a másik bőrének puha tapintása rejtezik már az ujjbegyeken...

Virág voltam egy tarka mezőn
Illatával borított a tavasz
És zsenge hajladozó testem
Érintésed alatt gyönyört fakaszt...

- Minden elmúlik egyszer- felelték a bölcsebbek, és ezüst fényük reszketve húzódott közelebb a félhold homályához.
A mosolygó csillag azonban nem hitt nekik. Minden éjjel ugyanolyan reszketeg boldogsággal várta az emberlányt, hogy az udvaron állva őt figyelje, neki súgja meg legtitkosabb vágyait. Boldog volt, amennyire csak egy csillag boldog lehet...

- Hol van anya? - kérdezte csendesen a kisfiú, miközben szemei időnként hosszabb időre lecsukódtak. Későre járt már, az éjszaka jótékonyan borult a városra, csupán a csendesen szállingózó hópelyhek halk sóhajtásai siklottak végig az ablaküvegen. A kisfiú hangja suttogó volt, szinte könyörgőn nézett apjára. Kék szemeinek sarkában ott bujkált a dundi kis könnycsepp.- Hiányzik!- súgta még apjának, aki megigazgatta a gyermeken a takarót és csókot lehelt a homlokára...

Érezte, hogy szabadon kell engedni a kölyköket, melyeknek nyüszítően morgó hangjával nyomatékot is adott, ám valahol mélyen talán mélyebben, mint ahol a lélek lakozhat ez a nőstény farkas, ki egyébként semmiben sem különbözött a többitől, tartotta volna maga mellett... leginkább a kis különc feketét, ki most is mint mindig egyre közelebb húzódott anyjához...

Hallgattam hogy dobban a szíved
Ritmust kalapált, ütemeset
És álomba ringatott
Csodáidba csábított...