Rozványi Dávid beküldött történetei

A haza mindig ugyanaz. Gondolj a mi életünkre. Én még a Monarchiában, a fekete-arany színek alatt kezdtem szolgálni. Aztán hűséget esküdtem Károlyinak, mert igaz, hogy romlásba döntötte az országot, de akkor ő jelentette a legitim felsőbbséget. Aztán szolgáltam a kommün alatt is, mert azok próbáltak meg legalább valamit tenni az ország területi épségéért. Aztán jött egy majdnem negyed évszázados kegyelmi időszak, amikor a sajátomnak érzett zászló alatt szolgálhattam egy olyan hatalmat,...

Egy ilyen helyzetben mit ér az eskü, hogy a „Hazáért mindhalálig”? Ha most Budapest közelében lenne, átvehetné a parancsnokságot és a fővárosba vezényelhetné a katonákat, hogy támogassák a Kormányzót, de mit tehet itt, elvágva a világtól?
Ha most Horthyt puccsal eltávolítják, akkor kinek tartozik engedelmességgel? Az új vezetésnek, aki pusztulásba viszi az országot, vagy álljon át az oroszokhoz, de könnyen lehet, hogy akkor azok arra kényszerítik, hogy magyar testvérei ellen harcoljon?...

A vonalak még tartották magukat, Isteni csoda volt, senki sem értette, főleg a szovjet hadvezetés, hogy hogyan. A nemzet színe-javát húsdarálóba küldték, a csapatok jó részét át kellett csoportosítani a délebbi frontszakaszokra, de a támadók csigalassúsággal haladtak előre, szinte álltak.

Ez a honvédség már nem az volt, amelyik 1938-ban csodával határos módon felszabadította Kárpátalját, de nem is az, amelyik a Donnál próbálta meg feltartóztatni a szovjetet. Szakadt egyenruhák, borostás, megfáradt arcok, a kórház folyosóján fekvő csonkolt sebesültek, összeszorított fogak, gyermekekből férfivá érett fiúk szemei, akik tágra nyílt tekintettel néztek a világba, hogy minél többet befogjanak belőle, mielőtt rájuk borul az örök sötétség.

Fennhangon mindenki árulást emlegetett, de magukban azt kérdezték: nekünk magyaroknak, nem ugyanezt kellene-e tennünk? Mert szép dolog a szövetségesi hűség, de a nácik nem árulták-e el már sokszorosan? Megszálltak minket, letartóztatták a magyar hazafiak jó részét. De csak eddig jutottak a gondolataikban, mert eszükbe jutott a másik oldal: mi vár rájuk, ha a szovjet birodalom kebelezi be őket. A náci koncentrációs táborokról még csak ellenőrizhetetlen rémhírek terjedtek, de Katyn borzalmait...

A rémálom, ami körülöttük és a lelkekben zajlott rosszabb volt, mint ami keletről közelgett. Az ország élte tovább mindennapi életét, az üzletek nyitva voltak, a színházak és a mozik gondoskodtak a felhőtlen szórakozásról, a nyilasok még mindig a politikai perifériájára szorultak – és éppen ez volt az abnormális. Mert százezrek tűntek el az országból, s a maradék élethalálharcra készült. Mindenki tudta: a haza sorsa itt fog eldőlni, a Kárpátokban kiépített védvonalakon.

Ha a lakosság tanácstalan volt ezekben a napokban, akkor a honvédség tehetetlen. A Legfőbb Hadúr, Horthy nem adhatott utasításokat, hiszen elvágták a külvilágtól, a miniszterelnöknek, Kállay Miklósnak bujkálnia kellett, a vezérkar egyértelmű utasítások hiányában nem mert lépni. Nagy kérdés, ha ezekben a napokban Horthy a várbéli őrhelyén tartózkodik, másképpen alakult volna-e a magyar történelem?

A negyvennégyes év a viszontlátással kezdődött: István ezrede végre visszatért Kárpátaljára, hogy felkészüljenek a végső összecsapásra. Belakták a védelmi vonalakat, hegyi kiképzést kaptak. A csontvázkatonák, akikből már kifagyott a lélek, most, az otthon levegőjén újra életre keltek. Most már nem a koncot, a megszállt területet kellett védeniük, hanem a szülőföldjüket. A kimenőn néha-néha hazalátogathattak, s egy-egy nap otthon többet ért, mint ezer lelkesítő szózat.

...mindent tudunk, még ha semmivel sem merünk szembenézni. Tudjuk, hogy ez a háború elveszett, de ha Hitler győzne is, akkor sem lenne sokkal jobb a sorsunk. Minket halálra ítéltek. És azzal, hogy fenntartjuk a régi életformánk látszatát, a gazdagság díszleteit, erre mondunk nemet. Hogy ha nem is tudunk változtatni a pusztulásunkon, de elfogadni sem fogjuk soha. Hogy mi sem a szép új európai rendet, sem a keleti despotizmust nem akarjuk, hanem a magunk módján élni. És élveteg mosollyal...