A hibás kor

A pénztárosnő éppen odaadta a vásárlást igazoló blokkot az őszülő halántékú férfinak, amikor az így szólt hozzá:
- Nagyon szép a nyaklánca. Jól áll magának. - majd illedelmes félmosollyal eltűnt az áruházi forgatagban.
A pénztárosnő lemerevedett, nem akart hinni a fülének. A félelem felkúszott gombócnak a torkába, izzadtságnak a homlokára. Nem volt ura attól kezdve önmagának, rettegve húzogatta ide-oda az árukat, űzött vadként tekintett mindenkire. Legalább tizenöt alkalommal rossz blokkot állított ki, elrontotta a végösszegeket. Próbálta elterelni a gondolatait, de azok minduntalan visszacikáztak ahhoz az emberhez. Eszébe jutott, hogy megkéri egy munkatársát: menjenek együtt haza. (Úgy kevesebb esélye lesz a rohadéknak...). Biztos volt benne, hogy a férfi majd az utcasarkon várja, rátámad, letépi a nyakláncát, akár meg is erőszakolhatja... (Mert a pénztárosnőt egyszer megerőszakolták.)
Azonban senki nem tudott vele tartani, így az a félelem idegölő fázisában és a tél korai sötétségében, mások számára is szembetűnő paranoiával tért haza. Hat zárral rendelkező ajtaját a LEHETŐ LEGJOBBAN bezárta. Minden bútorreccsenésre felsikoltott, négy teát kellett meginnia ahhoz, hogy kezei remegését csillapítani tudja. Persze, a fáradtság erősebbnek bizonyult, és hatalmas ásításai közepette ezt gondolta: "Bár lehet, hogy csak úgy mondta. Tényleg szép ez a nyaklánc...", s azzal elaludt.

Persze, soha nem lehet tudni. Ez a kor nem a pénztárosnőké.

*

Az üzletember nem találta a slusszkulcsot. Rohadjon meg ez a világ, rohadjon meg mindenki, rohadjon meg a kihűlt kávéja, rohadjon meg a titkárnője, aki igazán utána szólhatott volna, hogy az irodában hagyta a kulcsot (mert hát hol hagyta volna, hisz’ nem találja), rohadjon meg a felesége, akinek épp most kell hívnia őt, rohadjon meg a megrendelője, akihez nem fog odaérni IDŐBEN, de az idő is rohadjon meg. (mégsem hagyhatta az irodában, akkor hogy jött volna haza?)
- Apa.. - a lánya volt az, az ajtóban állt, faarcú, rosszkedvű, kamasz. Hogy rohadna meg...
- NE MOST!! - ingerülten kereste tovább a kulcsot, majd amikor az kidugta Mercedes-emblémájú kulcstartó lábát aktatáskájának mélyéről, megkönnyebbült sóhajjal kiszaladt az autójához, s halaszthatatlan dolgának nyomába eredt.
A lánya aznap estefelé öngyilkos lett, azon színpadias okból kifolyólag, hogy szakított vele a barátja. Aztán valahogy úgy érezte, nem fontos senkinek.
Az üzletember már hazafelé tartott, amikor felesége hisztérikus hangját meghallotta a telefonban. Ro...
Nem igazán fogta fel, hogy mi történt, csak tompa lelki űrt érzett, amely kiszorította a külvilágot. Olyasmit, mint amikor végzeteset hibázik az ember.

*

A kisfiú a szünetben egyedül ücsörgött a padjában. Körülötte mindenki gyerekhez méltóan viselkedett: visítozott, nevetett, játszott, verekedett és veszekedett. De a sors hozzá kegyetlennek bizonyult: elképesztően pösze volt. S noha eme apró hiba mellett elszaladna a világ, főhősünk környezete nem tudott napirendre térni felette: az állandó gúnyolódások és megaláztatások céltábláját képezte. Úgy gondolta, nála mindenkinek csak könnyebb lehet az élete. Sírhatnékja támadt minden ilyen szünetben, mert képtelen volt beilleszkedni, s erről a kis fogyatékossága tehetett. Soha, senki nem állt ki mellette. Egy osztálytársa most azonban odalépett hozzá (az az osztálytársa, akinek alkoholista apja terrorizálta az egész családját, aki a kék-zöld foltok jelentős részét nem játék közben szerezte, akit aznap reggel is egy tekintélyes pofon égő nyoma kísért az iskolába, mert "kibaszott módon rakta el az ágyát"), és megkérdezte:
- Hát te miért vágsz ilyen szenvedő képet?
- Mit tudsz te a szenvedésről? - kérdezett vissza élesen.
A fiú visszament a többiekhez. "Nem kellett volna így lerohannom" - gondolta, majd vidoran játszott tovább.

*

A buszsofőr migrénnel küszködött. Ilyenkor nem lehet vele szórakozni. Akárhányszor megmozdította a kormányt, úgy érezte magát, mint egy rabszolga, aki kilátástalan jövőjébe evezi magát megbilincselt lábával. Csakhogy a rabszolgák többen eveznek együtt, neki pedig egyedül kellett különböző céljaik felé szállítani a városi csőcseléket. Az egyik megállónál észrevette a visszapillantó tükörben, hogy egy fiatal srác rohan az ajtó felé, messziről, lélekszakadva.
- Sajnálom, öcsi... - gondolta - a menetrend az menetrend!
S az hiába került sokkal közelebb az ajtóhoz, a sofőr bezárta előtte, majd lomhán elindult az ősrégi járművel. A fiú fájdalmasan elordította magát, olyan hangosan, hogy a sofőr is hallhatta: az anyja egy bizonyos testnyílásába küldte vissza éppen. Így lekéste azt a vonatot, amivel haza akart érni időben. (Az édesanyja kapott trombózist aznap délelőtt, hozzá rohant.)
De a menetrend az menetrend.

*

Az író délelőtt végigment egy utcán, és minden ember arcát addig nézte, amíg el nem haladt mellette. Aztán hazatért, és írt valamit.