Duncan beküldött történetei

Sötét, kietlen, titkokkal teli világűr. Sok veszélyt rejteget azok számára, akik meg akarják ismerni titkait. Az ősi kultúrák szinte kivétel nélkül tiszteltek az eget. Az univerzumot! Misztikus lényeket, isteneket, képzeltek el melyek, e számukra teljesen ismeretlen, idegen helyen éltek és irányították az alant élők mindennapjait...

Elhatározta magában nem, mondja el a teljes igazságot. Ám furcsa mód ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Tudta, hogy be kellene számolnia az esetről, de valami belső késztetés nem engedte. Egy késztetés, mely bár tudatalattija legmélyéről eredt, még sem volt igazán az övé. Mintha egy külső erő kényszeríttette volna rá...

Hetesnek láthatóan össze kellett szednie magát, hogy képes legyen még egyszer szembe nézni félelme tárgyával. Vett egy hosszú mély levegőt, majd alkarjára csatolt lámpájával bevilágított a lyukba. Az eddig is tisztán látszott, hogy a nyílás a szomszédos folyosóra nyílik...

Az idegen előre lendült! Hetes egyre gyorsabban kalapáló szívét a rettegés jeges marka szorította össze. Pupillái kitágultak, hideg veríték cseppek gördültek végig a hátán. Úgy érezte, mintha minden egyes levegővételnél ólomsúly nehezedne a tüdejére. Enyhe szédülés kerítette hatalmába, amint vérnyomása az egekbe szökött. Még nem készült fel a halálra. Az idegen ebben a pillanatba érte el...

Mintha csak egy középkori legendába színhelyére csöppentünk volna, mely nem más, mint a gonosz Sárkány barlangja. Körülöttünk pedig a hosszú évszázadok során elesett bátor lovagok holtestei, kiknek életét kioltotta e misztikus lény kénköves lehelete. Egykoron ők, most viszont a mi hőseink néznek bele egyenesen a Sárkány torkába!

Ezzel mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakvóan B’Elanna.
- A Borg ok nélkül nem lő! Az asszimiláció minden esetben elsődleges! Ámbár… egy meghibásodott dolgozó sok mindenre képes.
- Ha valaki engem kérdez, én azt mondom: számítsunk a legrosszabbra és annál már csak jobb, történhet velünk.
- Ez koránt sem logikus feltételezés Mr. Paris! A valóság néha sokkal elképesztőbbet produkál, mint azt ember el tudná képzelni...

A hajó lassan közeledett a kockához. Már csak pár ezer kilométerre volt hátra, amikor a hatalmas háromrészes zsilipkapu lassan, fenségesen kinyílott a Voyager előtt. Pillanatokkal később a vonósugár eleresztette a hajót, hogy pusztán századmásodpercekkel később egy a hangárcsarnok legvégén elhelyezkedő vonósugár projekttor újra csapdába ejthesse. Még jó pár másodperc kérdése volt, mire a Voyagert az egyik dokkhoz vontatták. Ez az idő pedig tökéletesen elég volt a zsilipkapuk lezárásához......

Tom lassított. A klingonok valószínűleg rájöttek, hogy mire is készülünk és átszáguldottak felettünk, ezzel nem akadályozza minket a tüzelésben. A Rektaariánok szerencsére megállás nélkül közeledtek. Tuvok higgadtan figyelte a konzol kijelzőit. Amikor a hajók végre lőtávolba értek megnyomta a tűzgombot. A torpedók átszáguldottak a kékeslila gázfelhők között, majd pillanatok múltán a két kitérni már nem tudó hajóba csapódtak. A bal oldali hajót szemből érte a találat...

Ebben a pillanatban Mr. Tuvok pultján az érzékelők kijelzője két rövid hangjelzést adott le. Mindenki felé kapta a fejét. A parancsnok helyettes higgadtan válaszolt, miután leolvasta az adatokat.
- Kapitány. Három Rektaarián hadihajó közeledik felénk elfogó pályán. Alig egy perc múlva lőtávolságba érnek. – tájékoztatta a jelenlévőket.
- Élesítik a fegyvereiket! – jelentette izgatottan Harry.
- Mr. Paris! Irány a csillagköd teljes impulzussal! – utasította a kapitány...

Elolvasom »