A Sárkány torkában 4. 20. rész

Szótlanul haladtunk tovább. Gyarló emberi elméink folyamatosan elméleteket gyártottak. Mindenkinek meg volt a maga fantáziája által kreált misztikus ellensége. Ám egy valamiben azonban megegyeztek. Mindannyiuk fejében ott kavargott egy nyomasztó gondolat, melyet egyikük sem mondott volna ki szívesen. Egy félelmetes mindannyiuk által ismert ellensége semmihez sem hasonlítható képe. Féltek. De minden okuk meg is volt rá. Hiszen azzal tisztában voltak, hogy nem zárhatják ki ezt a lehetőséget sem! És ez a gondolat szinte már rettegéssel töltötte el őket. Tudták, mi forog kockán. Az életük, a hazajutás! De nem volt mit tenni. Menni kellet előre! Előre az ismeretlenbe.
Murphy törvénye szerint: „Ami elromolhat az el is romlik!” Egy gép, egy ember élete és ezek után akár egy helyzet is! Ép, mint ez!
Tuvok trikordere már jó ideje semmit sem jelzett. Már alig húsz méter és egy utolsó elágazás választott el minket a „hőn áhított” turbólifttől. A vulcani lelassította lépteit, és mindannyiuk biztonsága érdekében alaposabban is skennelte az előttük fekvő folyosó szakaszt. A trikorder eleddig egyenletes csipogása pillanatok alatt megváltozott. Akár egy hangverseny, ahol a legelőkelőbb emberek gyűlnek össze, hogy rég halott zeneszerzők klasszikusait hallgassák, majd az előadás közepén az eddigi megnyugtató, andalító muzsika helyét pillanatok leforgása alatt átveszi egy modern XX. századi igazán kemény rock banda! A hegedű helyét átveszi a gitár, a cintányér szerepet cserél a dobbal, a zongora a szintetizátorral! Képzeljék csak el a döbbent elitet! Hát… valahogy így hathatott főhőseinkre is.

Egy pillanat alatt mindenki a folyosó kanyarulatára szegezte a fézerpuskáját felkészülve, hogy az első gyanús jelre tüzet nyithassanak.
- Tuvok? – kérdezte Chakotay izgatottsággal kevert félelemmel a hangjában, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le a folyosóról.
- Holttestek. – felelte amaz egyszerűen. – Legalább két tucat test hever folyosón.
Egy pillanatra Hetest valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Egy hang azt súgta a tudata mélyén: „Ne! Ne menj oda! Fordulj vissza!” Ám még mielőtt komolyabban is felfoghatta volna mi történt ez a furcsa hang a rossz érzésével egyetemben eltűnt.
Lelkileg mindenki igyekezet felkészülni a látványra. Ám ha valaki engem kérdez egy ilyen látványra nem, lehet igazándiból felkészülni. Csak az ellenség holttestei – mondhatná valaki. De szerintem ez a nem változtat a halál tényén. Ez az esemény – a résztvevőitől függetlenül – egyformán megrendítő. Melyre az ember bármennyire is szeretne, nem tud felkészülni. Valamilyen nyomot minden esetben hagy a leken. Valakiben egész mélysebet, még egy másik emberben ép hogy csak egy apró karcolást. És ez itt a nem mindegy! Hisz a látvány hatását megszüntetni nem tudjuk, de mérsékelni viszont igen!

Chakotay volt, aki elsőnek a folyosóra lépett. Gyomrát felkavart a látvány. Szájában pillanatokkal később megérezte az epe keserű semmihez sem hasonlítható ízét. De sikerült erőt vennie magán! Akárcsak a mögötte, vagy éppen mellette felsorakozóknak. Bár mindannyian a legrosszabbra készültek a folyosón eléjük terülő látvány így is sokkolóan hatott. Az alig tizenöt méter hosszú folyosót holtestek egész hada borította, kaotikus összevisszaságban. A szerte szétrepült roncsok, törmelékdarabok, szétszakadt kábelek, vezetékek és a teljesen eltorzult burkolatelemek; ez mind csak olaj volt a tűzre! A folyosó ball oldala szinte teljes mértékben megsemmisült. A válaszfalak több helyen is átszakadtak. Jó néhányuk léte szemmel láthatóan egy-egy robbanásnak volt köszönhető. Erre utalt a lyukak széleinek deformálódása, az égésnyomok, a törmelék szétszóródása. Ám egy kettőt nem robbanás és nem is lövés okozta. Ezek a lyukak jó két méter magasak és egy másfél méter szélesek lehettek. Égésnyomnak és számottevő törmeléknek szinte nyoma sem volt körülöttük. A plafon és a folyosó jobb oldala valamivel jobb állapotban volt. Kevesebb volt a lyuk de ezt tökéletesen ellensúlyozta a lövésnyomok mennyisége, az évszázadok óta alvadt vér, és egyéb valaha egy élőlényhez tartózó maradványok. Az összeaszalódott holtesteket leheletnyi vékony por borította. De ami talán a legborzasztóbb volt, hogy szinte mindegyik testet megcsonkították. Első látásra nem lehetett megállapítani, hogy a robbanás okozta e vagy valami ennél is szörnyűbb. De módszeresnek mindenképpen módszeres volt. Egy néhány testet leszámítva az összes Borgot egyszerűen „szétszaggatták”. És bár évszázadok teltek el haláluk óta, kifröccsent vérük világos nyomokat hagyott szinte mindenütt. Valamikor réges-rég az egész egy mészárszékhez hasonlíthatott. Mostanra viszont olyan volt, mint egy háromdimenziós puzzle melyet egy kisgyerek módszeresen szétdobált a szobájában.

A folyosó halvány megvilágítása, a holtestek, vetette árnyékok, és a megszürkült implantátumok által visszavert sejtelmes fény egyszersmind borzasztóvá és „csodálatosan” misztikussá tették a helyszínt. Mintha csak egy középkori legendába színhelyére csöppentünk volna, mely nem más, mint a gonosz Sárkány barlangja. Körülöttünk pedig a hosszú évszázadok során elesett bátor lovagok holtestei, kiknek életét kioltotta e misztikus lény kénköves lehelete. Egykoron ők, most viszont a mi hőseink néznek bele egyenesen a Sárkány torkába!
Fürkésző tekinteteik lassan a turbóliftre siklottak. Ám az valamikor századokkal ezelőtt úgy döntött, hogy nem áll szándékában különcködni! Ajtaja darabokban hevert, panelja kiégve lógott a falon, ráadásul egy nehéz merevítő elem is rázuhant, mely így majdnem pont keresztben zárta el az utat. A legkisebb gondot öreg barátja egy felnyársalt dolgozó jelentette. Aki ráadásul még szórakoztató sem volt. Hisz csak lógott ott lehorgasztott fejjel. Persze lehet, hogy valamikor igen érdekes társalgást folytathattak, ám barátunk álkapcsa az évszázadok megpróbáltatásai alatt egyszerűen leesett! Most is ott hevert a porban, félig összeaszalódott, kiszáradt nyelve mellett. Persze lehet, hogy már idekerülésekor sem volt beszédes. Erre utalt, hogy szerencsétlen mellkasán egy jó sárgadinnye méretű horpadás volt felfedezhető! Mely valószínűleg külső behatásnak és nem születési rendellenesség volt köszönhető!

Mondhatná alaki, hogy nem nagy ügy! Csak egy kis horpadás. Igen! Ám e horpadás mentén diszkrét kis vérpatak csörgedezett valaha. És tüdeje sem lehetett valami jó állapotban, már csak a horpadás mélységére való tekintettel sem, ami legalább tíz-tizenkét centiméter lehetett.
- Ez… ez szörnyű! – csengett fel B’Elanna hangja.
- Az – felelte egyszerűen Chakotay.
- De… mi történt itt – tett fel egy koránt sem elhanyagolható kérdést Tom. – Mi tehette ezt ezekkel a szerencsétlenekkel? Senki nem érdemel ilyen halált!
- Azt hiszem erre csak alaposabb vizsgálatok alapján, deríthetnénk fényt. – jegyezte meg Tuvok.
- Vissza kéne vinni egy holtestet a Doktornak.
- Ilyen hamar el is felejtette Paris hadnagy, hogy nem élnek a hajó transzporterei? – kérdezte Hetes kíváncsian.
- Erről azt hiszem, le kell, hogy mondjunk. Legalább is egyelőre. Ám előzetes vizsgálatokat így is végezhetünk. – mondta alig kivehető határozatlansággal a hangjában. Elővette trikorderét majd lassan elindult a folyosón.

Léptei nyomán felkavarodott por kavarogva ülepedett le ismét. Alig tettek meg pár métert, máris elérték az első holtesteket. Az orrukat hirtelen megcsapta valami förtelmes, leírhatatlan bűz. Olyasféle, mely a már rendesen oszlásnak indult testek árasztanak. Ám amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is ment, hátra hagyva a már megszokott dohos, áporodott levegőt. Szinte egyszerre torpant meg mindenki. Néhány pillanat leforgása alatt kíváncsi, néha értetlen tekintetek találtak egymásra és kerestek magyarázatot az imént átéltekre.
- Érezték ezt? – kérdezte a parancsnok egy önkéntelen fintor közepette.
- Bár ne éreztem volna! – válaszolta Paris hadnagy miközben elegáns mozdulattal ellegyezte a levegőt az orra elől. A többi jelenlévő egy szimpla biccentéssel jelezte, hogy a válaszuk egyértelműen igen. Kivéve egy embert.
- Hetes! Ön is érezte? – kérdezte Chakotay. Ahogy a nő felé fordította a tekintetét tisztán, láthatta a bájos arcra kiült pillanatnyi zavarodottságot. – Hetes, jól van? – kérdezte aggódva.

A nő nem felelt. A parancsnok már-már még egyszer megkérdezte volna, amikor amaz rá emelte félelemmel teli tekintetét, majd megszólalt.
- Semmi bajom parancsnok. Csak egy pillanatra… megfájdult a fejem. Ez a látvány… nagyon felkavaró élmény számomra. – felelte kicsit zavartan. – A válasz a kérdésére igen. Én is éreztem.
Chakotay bár fenntartással, de elfogadta beosztottja állítását.
- Furcsa dolgok történnek. – jegyezte meg sejtelmesen Paris. Előbb az a lövésnyom, most pedig ez a szag, melynek nem is szabadott volna itt lennie!
- Ezzel nincs egyedül!
- Ki tudja. Talán csak hallucináltunk. Nem valószínű, hogy négyszáz éve halott holtesteknek pont olyan szaguk lenne, mintha csak pár hete haltak volna meg!
- Ne felejtse el parancsnok, hogy ez az egész helyzet igen valószínűtlen. – szólalt meg Tuvok. – Ráadásul nagyon csekély az esélye annak, hogy mindannyian ugyan azt hallucináljuk.
- Szerintem pedig nem! Hisz éppen az előbb mondta Tuvok, hogy ez az egész helyzet igen valószínűtlen!
- Ezt elismerem parancsnok. – felelte. – Néhány vizsgálat azonban könnyen más megvilágításba helyezhetné a történteket. -– mondta színtelen hangon. Trikorderét pillanatok alatt a kezébe varázsolva a legközelebbi holttesthez lépett.

- Hallották a parancsnokhelyettest! – utasította embereit Chakotay, majd ő is követve Tuvok példáját a legközelebbi viszonylag épen maradt holtesthez lépett.
- Én inkább kihagynám! – jegyezte meg B’Elanna, egy apró fintor közepette.
- Hetes! – szólalt meg ismét a parancsnok, miközben tekintetét egy pillanatra sem vette le vizsgálata alanyáról.
- Ön vizsgálja meg, hogy mi okozhatta a robbanásokat. És azokat a lövésnyomokat ott a falon. B’Elanna, segítsen neki.
- Igen is parancsnok. – felelte mindkettőjük nevében, majd lassú kimért léptekkel, az útjába akadó holttesteket gondosan kikerülve elindult a legközelebbi lyuk felé. Torres hadnagy rövid habozás után követte. Bár B’Elanna minden idegszála tiltakozott a látvány ellen mégis Hetes után indult, gondosan kikerülve az útjába akadó holtesteket. Közeledve a holttestek felé, az a rossz érzés újra csak erőt vett rajta. Majd pillanatokkal később újra csak megszólalt az a hang! „Ne! Menjetek el innen! Mindannyian. Veszély! El… messzire!” – vízhangzott Hetes tudata legmélyén, majd hirtelen újra csend lett, mintha soha sem létezett volna. A nő nem tudta mire vélni a dolgot. Immáron negyedszerre szólalt meg a hang a fejében. Számottevő lehetőséget végiggondolt már, ám eddig mindössze egyetlen egy elfogadhatónak mondható magyarázatot talált a titokzatos hang mibenlétére. Egyszerűen hallucinál. Igen! Csak ez lehet a megoldás. Nyugtatta magát. Előbb vagy utóbb úgy is elmúlik.