Debreceni Hedvig beküldött történetei

- Hogyne! - nevettem fel, miközben kirontottunk a frissen felszerelt, lakkszagot árasztó lengőajtón. Ő mellettem lépkedett, de most nem szólt semmit. Ránéztem és láttam, hogy a fejét csóválva mosolyog. Hátramentünk. Csak elszívtunk egy cigit. Mentolos. Az örök szerelem. Én valahogy gyorsabban elszívtam, mint ő. Amíg vártam rá, egy - a téglák közé szorult - kavicsot piszkáltam a lábammal.
- Jársz még azzal a fiúval? - kérdezte ő. Nem esett jól a kérdés, de jókislány módjára - ami...

- Mindenhol... mindenhol... - nyögte a lány, miközben próbálta ellökni magától a fiút. Újabb sikoly hagyta el a száját, miközben zokogva markolta meg a fiú vállát. - Vidd el innen őket! - üvöltötte.
- Jaj kicsim.... Mindjárt vége lesz. Nincs itt semmi. Nyugodj meg...! Azonnal vége lesz. Csak hallucinálsz, drága! Mindjárt vége... - ismételgette a fiú...

Halkan szólt egy cselló lágy hangja... A fekete márványkő padlón álló 2 cm -es vértócsát egy mezítelen láb érintése kavarta fel. A lábujjak kis kört rajzoltak, majd a magasba emelkedtek. A lány kecsesen mozgott a holdfényben, mozdulatai könnyedek voltak, fekete, harminc centis szoknyája meg-meglebbent, ahogy forgott, felugrott, arrébblibbent. Mélyvörös haja szálldosott sápadt arca körül és a lány csak táncolt a csellók bódító hangjára...

Rubint csillogó barna sörényét. Pici fehér csillagát simogatva mélyet sóhajtottam, aztán lecsusszantam a kerítésről és a lovam mellé álltam. Figyelt, és várta mi történik. Olyan fogékony volt az érzelmeimre, mint egy hiper érzékeny szenzor. És most végre azt érezhette, hogy boldog vagyok. Nyugodt. Érezhette, hogy tudom, most már mindennek vége, és most már minden jobb lesz...

Miközben szórakozottan lötyögtette a megmaradt, zacctól keserű kávét a bögrében, egy – a könyveivel foglalkozó oldalra tévedt, melynek fórumán lelkes rajongók azon csámcsogtak, vajon melyik szereplőjét „öli meg” a készülő, sorozatát befejező könyvében Jo...

És még most sem tudnám megmondani mi volt az… Nem olyan volt, mint a többi lány. Nem is olyan, mint egy emberi lény. Senkinek sem jutott eszébe a visszahúzódó jelzővel illetni, pedig alig szólt egy szót, ha a gimiben bárki kérdezett tőle valamit, csendesen, de nagyon jól érthetően, és egy szóval felelt. A hangja is különös volt, talán azért, mert olyan keveset hallottuk...

Mi az a kentaur? Ki találta ki? Mi ihlette rá? – ezen gondolkoztam, és eljutottam a válaszig, ami igazából teljesen egyértelmű és minden lovas szeme előtt ott van, mégsem látják meg.
Rájöttem, hogy te is lehetsz kentaur, de egyedül nem vagy képes az átváltozásra… Kell még valaki. Persze az alsó feled, a ló…

- Nem kell tudnod – mondta bujkáló mosollyal. Nagyon furcsa volt, s egyszersmind hihetetlenül vonzó. Nem lehetett több 20 vagy 21 évesnél. Én meg alig voltam 16…
Eltűrte a hajamat és megsimogatta az arcomat. Rettenetes érzés rohangált fel és alá bennem. Nem tudom leírni, de ahhoz volt hasonló, amikor a körhintán ülsz, ami nagyon gyorsan pörög, és te hátranézel: a torkodba ugrik a szíved, és muszáj erősebben kapaszkodnod...