Mert van, amit nem felejtek el

Elpöckölöm a mentolos cigim csikkjét a szemetes irányába. Nem talált. Üveges tekintettel bámulok tovább magam elé.
Mikor végre rájövök, hogy indulnom kellene már hallom is, hogy lassan pezsegni kezd az épület mögöttem.
Még három perc. Vagy annyi sem.
Elindulok a betonozott focipályán keresztül a suli felé. Két elsős ront ki a megfakult és agyoncsiszolt lengőajtón. Egy fiú és egy lány.... egy fiú... egy lány...

- Hogyne! - nevettem fel, miközben kirontottunk a frissen felszerelt, lakkszagot árasztó lengőajtón. Ő mellettem lépkedett, de most nem szólt semmit. Ránéztem és láttam, hogy a fejét csóválva mosolyog. Hátramentünk. Csak elszívtunk egy cigit. Mentolos. Az örök szerelem. Én valahogy gyorsabban elszívtam, mint ő. Amíg vártam rá, egy - a téglák közé szorult - kavicsot piszkáltam a lábammal.
- Jársz még azzal a fiúval? - kérdezte ő. Nem esett jól a kérdés, de jókislány módjára - ami sajna sosem voltam - válaszoltam:
- Persze. És veled meg azzal a lánnyal mi van? - érdeklődtem "mindenféle érzelemtől menetesen".
- Megvagyunk.
- Örülök - hazudtam mosolyogva, miközben a kavics megunva az egyre hevesebb és ingerültebb piszkálást megadta magát és koppanva a földre esett.

Csípni kezd a szemem, szorít a torkom... Rájövök, hogy a két elsős már rég eltűnt, és már csak egy percem maradt. Összeszedem magam és belépek a sötét, hűvös alagsorba. Az első lépcsőfordulónál szembejön velem. Semmi másra nem tudok gondolni, minthogy vajon tudja-e, hogy mennyire szeretem?