Akit csak egyszer láttam...

Még sosem jártam ilyen gyönyörű helyen… És most, hogy végre egyedül voltam, mindez sokkal szebbnek hatott.
A lábam minden lépésnél a nedves, iszapos homokba süppedt, s a tenger hűs hullámai mosták. Nagyon jól esett az esti szellő, ami szokatlanul hideget hozott a víz felől. A nap vörös sugarai véresre festették a látóhatárt. Messzebbről, a kikötőből sirályokat és halászok kiáltásait hallottam. Nagyon furcsa hangulat lett rajtam úrrá, és nem akartam hazamenni. Az ember azt hinné egy ilyen nyaralás, amikor a kollégiummal kell jönnie, csakis átok és szenvedés lehet. De nekem már az első pillanattól nem volt az.
Szabadok voltunk, a tanárok semmilyen kötelező programot nem írtak ki nekünk, és egészen este 10 –ig járkálhattunk. És mivel tiszta lánykolesz voltunk nem fenyegetett minket a tanárok által „bűnbe esésnek” nevezett kísértés.
Most voltam életemben másodszor a tengernél. És most voltam először ennyire hipnotikus állapotban.

Csak megálltam egy pillanatra és behunytam a szememet. Hagytam, hogy a sós levegő az arcomba fújjon és felborzolja a hajam. Ez a súlyos szellő úgy ölelt át, mint amikor az ember egy puha ágyban fekve álmodik, és végig érzi, hogy valami kellemes veszi körül. Nem akartam kinyitni a szememet, mert most valami egészen mást képzeletem a lélektelen homokos part helyére: teljes sötétséget, amiben csak az érzéseimre hagyatkozhatom. Ahol érzem, hogy emberek vannak körülöttem, és bármelyik pillanatban a vállamra teheti valaki a kezét… Talán éppen az a valaki, akire, annyira várok…

Olyan nagyon beleéltem magam ebbe, hogy szinte már érzetem a meleg kezet. Aztán valami mást is: valakinek a leheletét a nyakamon. Olyan őrült ijedtség cikázott végig rajtam, hogy nem mertem levegőt venni. Kinyitottam a szemeimet és lassan megfordultam. És tényleg volt ott valaki!
A szürkületben két éjfekete szempár nézett rám, egy hihetetlenül vonzó arcról, amit fekete haj keretezett. Magas fiú volt, nálam legalább 10 cm-rel magasabb. Fekete hajszálcsíkos ing és farmer volt rajta. Aztán amin rögtön megakadt a szemem az egy sebhely volt: a szája bal oldalán. A felső ajka felől indult és az alsó alatt végződött. Régebbi seb lehetett, mert fehérek hatott a gyenge fényben. Fogalmam sem volt, ki lehet, de úgy érzetem ismerem.
- Ki vagy? – szólaltam meg rekedten. Hátra simítottam a hajam, mert csupa kóc volt, s a szél most hátulról fújta.
- Nem kell tudnod – mondta bujkáló mosollyal. Nagyon furcsa volt, s egyszersmind hihetetlenül vonzó. Nem lehetett több 20 vagy 21 évesnél. Én meg alig voltam 16…
Eltűrte a hajamat és megsimogatta az arcomat. Rettenetes érzés rohangált fel és alá bennem. Nem tudom leírni, de ahhoz volt hasonló, amikor a körhintán ülsz, ami nagyon gyorsan pörög, és te hátranézel: a torkodba ugrik a szíved, és muszáj erősebben kapaszkodnod.

Aztán szájon csókolt. És hátra lépett. Utána akartam menni, de egyszerűen már nem láttam. Nem csak akkor, hanem soha többet. Nem tudom ki volt, de nem fogom elfelejteni. Az is lehet, hogy csak elképzeltem ezt az egészet, bár ahhoz túl valóságos volt.