AniMatriX adatai

Utamon lassan elértem a város szélét, és ahogy haladtam egyre beljebb, már éreztem, ahogy távolodik tőlem az a misztikus légkör, ahogy beérek a lámpák alá, már nem látszanak olyan tisztán a csillagok, ilyenkor néha létrát támasztanék a legelső felhőnek és felmásznék rá, mert én még nem akarok visszamenni az emberek közönséges világába, én még élvezni akarom a tisztaságot, a magányt, még meg akarom érteni hogy mit keresek itt... De az első mellettem elzúgó autó, amiből dübörög a diszkózene,...

El fog jönni az az idő, amikor a gyógyító angyal majd megfogja a kezem, és megmutatja, mi van a sötétben. Ha velem lesz, akkor nem fogom érezni azt a szorongást, amit eddig, és talán ez már végleg elmúlik. Még nem sejti hogy ez fog történni, de majd elmondom neki. Illetve megmutatom nyáron, amikor kiviszem a kápolnához. Én megmutatom neki az erdőt és a szentjánosbogarakat, vagy ahogy a Hold átsüt az ágakon, és földöntúli fénnyel világítja meg a fehérre meszelt falakat...

...

Nem sokkal utána szédülni kezdtem, az alakok összefolytak előttem, minden körtáncot járt, és én megint hanyatt vágódtam. Szárnyaim még jobban összetörtek, még véresebbek és koszosabbak lettek. Arcomra torz mosoly húzódott, énekelni akartam, eldalolni, hogy nem félek a haláltól, bátran szembenézek vele. A koboldok ezt valószínűleg észrevették...

Száguldó láz, tűnő fényesség,
Sápadt arcú fekete istenség
Szeli a levegőt a hideg délután,
Búsan siet a sűrű utcán...

Egy másik dimenzióban érzem magam, nem abban a világban, ahová születtem. Megfájdul a fejem, és már megint nem látok semmit. A piros fény szinte a zenével egybeforrva lökdösi a tüdőmet és a gyomromat. Nem kapok levegőt. Hirtelen torz arcok rohannak felém, és kis híján átgázolnak rajtam. Mintha az összes vérem a fejembe tódulna, és ettől bármelyik pillanatban felrobbanhatok. Megfordulok, lassan elindulok a kijárat felé... úgy hívogat, mintha az Éden kapuja lenne...

Őrületen innen, normákon túl
Lakik a sötétben egy hosszú hajú úr.
Fekete világban tengeti napjait,
A sötétség uralja gondolatait...

Űzött vad az éjszakában
Lohol, fut magányosan.
Ereje fogytán, lába sem bírja,
Nincsen mása, csak egy célja...

Talán ugyanazt érzem, mint rég,
Talán ugyanúgy fáj még,
Talán még mindig tévedek,
De egy biztos: nagyon szerettelek.

Lehet, hogy fájna még,
De érted még...

Reggel... mi egy újabb nap?
Ébredés az álomból, a forgatag elkap,
Hajtás... félelmetes a világ ott kint,
Az emberek táskákban hordják a kínt,
Semmi értelme. Nem szeretem.

Elolvasom »