Kárhozat

Száguldó láz, tűnő fényesség,
Sápadt arcú fekete istenség
Szeli a levegőt a hideg délután,
Búsan siet a sűrű utcán.

Mondd, ki vagy te,
Kinek szemébe nézve
Világos lesz az élet értelme,
Nem marad rejtélye?

Mondd, ki vagy te,
Hogy hajadba tépve
Megállni kényszerül a jeges szél,
És forróvá válik tőle a tél?

Mondd, ki vagy te?
Titok borul lényedre,
Elfed a valóság elől,
Idegen maradsz mindenki előtt.

Aludni nem tudok régóta már,
Furdal talányod, és az a szempár,
Amivel úgy döftél keresztük,
Hogy összeestem erőtlenül.

Ezt az egyet
Nem értheted:
Hogy mit érzek irántad...
Én sem értem magamat.

De ha egyszer adnál rá lehetőséget,
Neked odaadnám egész életemet,
Ha elfogadnád, talán meghalnék,
Mert akkor és ott nagyon boldog lennék.

Ha mégsem kell semmi,
Akkor is szeretnék a szemedbe nézni,
A világot itthagyni,
Egy kicsit meghalni.

Csoda vagy, kit Isten a Földre
Talán megváltásomért küldött le.
Vagy ha mégsem, akkor ki vagy Te?
Vagy Menny, vagy Pokol szülötte.

Akárki vagy, akárki küldött,
Lehet az Isten, vagy maga az Ördög,
Engem már örökre megigéztél,
Az érzés ezentúl mindig bennem él.

Néha feledni akarlak, de aztán mindig
Gyenge karjaidba bújni az idők végezetéig.
Nézz rám, csak még egyszer,
Még ha attól is kárhozok el!

Csend van. Nem történt semmi.
Eltűntél, és már nem foglak látni.
Egyedül állok a hideg út közepén,
De boldog vagyok, mert a szemembe néztél.