Szegény vándor

Űzött vad az éjszakában
Lohol, fut magányosan.
Ereje fogytán, lába sem bírja,
Nincsen mása, csak egy célja.
Szegény vándor félig halott,
Mire egy bezárt ajtóhoz jut.
Tudja: hazaért. Újra itthon!
És bekopog a bezárt ajtón.
Nem nyílik. Zörget.
Bentről hall valami zörejt.
A Kedves hangja.
Kiáltja: "Menj a pokolba!
Már nincsen rád szükségem!
Megadtad, mit tőled kértem!"
Szegény vándor zokogni kezd:
"Mondd, miért csinálod ezt?
Hát nem leltél nálam oltalmat,
Sajgó sebeidre orvosságokat?
Nem volt elég a sok szerelmes szó,
Mint az anya meséje, oly ringató?
Eressz be, kérlek! Hadd öleljelek meg!
Hadd érezzem szíved dobogását, s a két erős kezed!"
Semmi válasz nem jön bentről,
A Kedves hallgat. A vándor kitör:
"Ha felvittél a Mennyországba,
Most miért száműzöl a Pokolba?"
Szegény vándor elfárad,
Már hagyja, nem tépi a zárat.
Tudja, mi történt, míg ő messze járt:
A Kedves szebbet, jobban talált.
Hát ezért küldte el! Emiatt
Kellett elhagynia a békés, boldog házat!
Összeomlik a küszöbön, tudja, hogy mennie kell...
Hiába. Túl fáradt. Soha többé nem kel már fel.