Estéről napra

Reggel... mi egy újabb nap?
Ébredés az álomból, a forgatag elkap,
Hajtás... félelmetes a világ ott kint,
Az emberek táskákban hordják a kínt,
Semmi értelme. Nem szeretem.
Várom, hogy fejemet a párnára tehessem.
Bámulom a plafonon a titkos képeket,
Amik csak a képzeletemben léteznek,
Aludni nem tudok, nem is próbálok.
Rettegek... mi lesz, ha jönnek az álmok?
Hallom: lelkem a Te hangodon szól,
Hogy elragadjon a külvilágtól,
A fekete csend üvölt a fülembe,
Behunyom a szemem... és máris ott vagy Te.
Hát miért szenderüljek el? Mi értelme?
Inkább csendben fekszem szenvedve.
Látom az arcod... érzem ahogy ölelsz, ahogy élsz,
Ahogy csókolsz, ahogy nevetsz, ahogy Te is félsz.
Magamhoz húzlak, ugyanúgy mint régen,
Most megint csak mi vagyunk, túl a messzeségen.
Dobban a szíved, újra, újra meg újra,
Összesimulva az enyém visszhangozza.
Folynak a könnyeim: megint velem leszel?
Már nem szólsz semmit, csak a szemembe nézel.
Táncolunk, én szédülök, mi vagyunk a dalban...
Míg el nem jön egy olcsó, elnyűtt dallam.
Újabb reggel. Szemem kipattan.
Ezek szerint mégis elaludtam.
Te mész, el sem köszönsz, mintha ott se lettél volna,
Nem tudok mit tenni, mész a saját utadra.
A nappalod másé... akiről tudsz, de én nem,
Szerencsés lány... meghasad a szívem!
Gyere vissza, kérlek, gyere vissza!
Otthonod itt volt, könyörgöm gyere haza!