Világok

Néha érdemes elgondolkozni azon, hogy a világon belüli világok milyen távolinak tűnnek, mégis milyen közel vannak egymáshoz. Ezt a legkönnyebben szerintem úgy lehet megérteni, ha az ember egy kicsit elszakad a civilizációtól, akár csak egy órára, és elmegy valahova, olyan helyre, ahol előtte még nem járt. Lehet az egy mező széle, vagy az erdő közepe. Ha többre vágyik, csak gondoljon az álmaira. Én akkor mindig olyan helyeken járok, amik oly ismerősek, mintha életem egy részét töltöttem volna ott, és minden más is: a repedezett betonjárda, a fehérre meszelt falra felfutó sokéves borostyán, a pók ami elszalad, és az a rengeteg öreg arc... vonz a külváros, még mindig.

Az olyan helyek, ahol valamiért már megszűnnek az értelem törvényei, ahol az ember valamilyen szinten magára van utalva, ahol ódon házak omlanak le, miközben udvaraikat benövi a gaz és a régi fák ágai takarják el a napfényt felőle... ahova korhadó kerítésdeszkák között belesve látjuk a ciripelő tücsköket, kopott makadámútra rézsútosan esnek a Hold sugarai, ahol talán már közvilágítás sincs. Ott megérinti az embert a tiszta szellő, a levelek kísérteties susogása, a távolban ugató kutya hangja, és rájön, hogy alig pár kilométerre az iparteleptől és az autós negyedtől, a bevásárlóközponttól, magától a nyüzsgő várostól mennyire más a világ. Ahogy ma kora este is szépen lassan baktattam hazafelé, még zenét hallgatni sem mertem. Tudtam, hogy egy-két nap múlva már koboldok tömkelege fog körülvenni, és valószínűleg nem lesz egy nyugodt percem, elkeveredek a mámoros forgatagban, hogy a saját gondolataimat se halljam, és közben azon leszek a legjobban elfoglalva, hogy senki ne tegyen kárt a szárnyaimban.

Azt hiszem, a legjobb megoldás az lesz, amit mindig szoktam tenni ilyenkor: felhúzom magam köré a falaimat, bemenekülök a világomba, ahonnét kilátok, és tudok kapcsolatot teremteni a kint lévőkkel, de én bent maradok, mindaddig, míg a zene el nem halkul, és nyugovóra nem térünk Gyógyítóval. Tudom, hogy képzelt bajaim enyhítésére is inni fogok a gyógyszerből, hogy tompítsa az agyam, és ne lássam folyton azokat a dolgokat, amikről tudom hogy csak az én kis világomban léteznek, és amikor kezeimet tördelem, egynéhány kobold gyógyszert nyújt felém, és megkérdezi, hogy mi a baj? Semmi, ha kérdeznie kell, akkor kár elmagyarázni, úgysem értené.

Ők az Épszárnyúak. Akiknek már valaha volt eltörve, megtépázva, besarazva a szárnyuk, azoknak nem kell semmit csinálni, csak a szemembe nézni, és rájönnek maguktól, hogy a világom mégsem olyan tiszta és érintetlen, mint ahogy szeretném. Állandóan ott kering fölöttem Féltékenység és Aggodalom szelleme, bár tudom hogy a Gyógyító sosem fogja hagyni, hogy magukkal rántsanak. Talán, mert maga is Sérült volt valamikor régen. Nem tudom.

Utamon lassan elértem a város szélét, és ahogy haladtam egyre beljebb, már éreztem, ahogy távolodik tőlem az a misztikus légkör, ahogy beérek a lámpák alá, már nem látszanak olyan tisztán a csillagok, ilyenkor néha létrát támasztanék a legelső felhőnek és felmásznék rá, mert én még nem akarok visszamenni az emberek közönséges világába, én még élvezni akarom a tisztaságot, a magányt, még meg akarom érteni hogy mit keresek itt... De az első mellettem elzúgó autó, amiből dübörög a diszkózene, már tudtomra hozza, hogy haza kell érnem, ha nem akarok megázni.

Már közelről hallom a kutyák vonyítását, néhány macska néz rám ijedten innen-onnan, és tudom hogy amint megkerülöm a hegyet, amin a Kilátó áll, már visszazökkenek a nyers valóságba, lámpafény, autók, emberek, és csábít a gondolat, hogy azért lenézzek a parkba a koboldokhoz, hátha van valami orvosságuk aggódó magamnak, mert egy hét nagy idő, és annyi csinos lány lesz ott, és én nem tartozom közéjük... behunyom a szemem és látom, ahogy sáros, hosszú hajú koboldok kiabálnak néhány zenélő másiknak, és elszédülök, mert a belém került gyógyszer már-már méreggé sűrűsödött, és bevetem magam az elöl lökdösődőek közé, hogy aztán kék-zöld foltokkal, de nyugodtabban szaladjak el valahova, hogy megszabaduljak az émelygéstől. Nem tagadom, hogy ettől félek, és nini, mindjárt otthon is vagyok! Beszállok a szürke mókuskerékbe, beülök a számítógép elő, hogy megbeszéljem Gyógyítóval, hogyan jutunk ki a fesztiválra, de ő nincs itt, és ilyenkor hallom a két szellem gúnyos kuncogását.

Miért nem lehet egyszerűen egy álomban élni? Álmában mindenki sokkal jobban tudja irányítani a sorsát, mint az életben, az álom egy olyan csodálatos párhuzamos világ, amit azért láthatunk, hogy tudjuk: mi lett volna, ha máshogy csinálunk ezt-azt, ha a bal helyett inkább jobbra fordulunk... Hányszor néztem álmomban le egy dombról, amikor a naplemente a kopasz őszi ágakon átvilágította meg a szántóföldeket, és ébredtem arra, ahogy a szél fúj a nyitott ablakon át az arcomba... a szél, ami a Sió menti falu felől fúj, de azok az idők már elmúltak, mégis minden naplementekor eszembe jut. Hányszor tud egy ember igazán szeretni életében? És hányféleképpen? Az biztos, hogy nem egyszer, és nem egyféleképpen. Néha Gyógyító szemében is látom csillogni az ismeretlen fényt, ahogy nyugati irányba néz néha, amikor azt hiszi, hogy nem figyelek...

Mi lakik az ő világában? Ő is fél, neki is megvannak a maga szellemei? Szerintem tudom a választ, csak magamnak sem merem bevallani. Nem. Inkább menekülök, vissza a falak mögé, vissza a lombok alá, a felhők fölé, hogy addig nézzek szembe a Napnak, amíg meg nem vakulok, addig üvöltsek, amíg meg nem süketülök, és addig essek, amíg le nem zuhanok, hogy elkotródjanak a szellemeim, és végleg ott tudjak maradni a világomban, ahol sebezhetetlen vagyok... ahol Gyógyító nyakában nem lóg mástól kapott amulett, ahol nem kell gyógyszert innom, ahol végre megnyugodhatok, és csak én léteznék drága Gyógyító angyalommal.