A tavi tündér I. (A kezdés)

Ki ne érezte volna már azt, hogy az életben néha történik csoda, hogy van valami felsőbb mozgatóerő, valami, ami emberéleteket képes megváltoztatni, birodalmakat dönt meg, talán élet és halál ura? Vannak, akik buzgón imádkoznak az égi istenségekhez, vagy titkon sámánokhoz lopóznak az éjszaka leple alatt... akik hiszik, hogy a puszta emberi erőn és tudományon kívül létezik valami megfoghatatlan, valami felettünk álló. Néha az ilyenek közöttünk járnak.


Szeptemberi szellő fújdogált, amikor Zoe, és barátnője, Olle visszatértek a hosszú szünet után az iskolába. Régimódi leánynevelő intézet volt, nevét Szent Johannáról kapta. Hat évfolyam hölgyei tanultak ott minden szépet és hasznosat, a csintalan kiskamaszoktól a komolyra érett fiatal nőkig. Zoe és Olle sietve szedték a lábukat a macskakövön, hogy le ne késsenek a megnyitó ünnepségről. Első napjuk volt ez, tele izgalommal, várakozással, és egy kis félelemmel.
- Szerinted tényleg olyan szigorúak, ahogy mondják? - kérdezte Zoe.
- Hát nem tudom. A nagynéném is itt tanult, és belőle kifinomult társasági dámát faragtak itt... ő legalábbis ezt mondta nekem mindig.
- De ő vénlány maradt, és én nem akarok az lenni!
Olle hallgatott. Kiskori álma jutott eszébe, hogy papnő lesz, és amikor végignézett térd alá érő, sötétkék uniformisán, valahogy egy picit úgy érezte, most közel van hozzá. Segíteni akart másokon, naiv kis szíve vágya volt, hogy tiszta lélekkel kerüljön majd át a túlvilágra. Attól még lehet boldog, hogy nem kötelezi el magát egy férfi oldalán, még ha maga a császár is lenne az a férfi! A pocakos, nagyszakállú, öregecske császár... a gondolattól kirázta a hideg.
- Mindjárt ott vagyunk. - szólalt meg végül halkan.

Pár perccel később mind a ketten ott álltak a hatalmas, barna kapu előtt, amit százévesnél is idősebb faragások díszítettek. Maga az épület fehérre volt meszelve, egy részére borostyán futott fel. Az ablakokat szigorú, fekete, rombuszokat formázó rács védte az utcai huligánoktól. Mindenféle lány ment be, beszélgetett kicsit odébb, búcsúzott el szüleitől, vagy egyszerűen csak ácsorgott. Zoe és Olle némán néztek fel a kétemeletes iskolára, ami az elkövetkező hat évben életük része lesz majd. Az itt szerzett végzettség biztos belépő a legjobb intézményekbe, legyen szó munkáról vagy tanulásról.
- Ideengednétek, hogy be tudjak menni?!
A lányok hátranéztek. Mögöttük egy tizenhét év körüli, magas hajadon állt, barna bőrtáskáját a kezében tartotta maga előtt, szeme villámokat szórt a másik kettőre, akik ijedten odébb ugrottak.
- Hát én azt hittem, hogy itt a jómodorra is megtanítják azt, akit máshol nem! - súgta Zoe a barátnője fülébe - De nem akarok feleselni neki.
Olle tudta, hogy csak azért nem, mert nem volt hozzá bátorsága. Ismerte Zoe-t évek óta, teljesen tisztában volt minden apró jellemvonásával, de nem akart beleszólni a dolgaiba.
- Mindegy. Inkább menjünk, mert lekéssük az ünnepélyt!
Egy hatalmas csarnokban gyűltek össze a tanulók, tanárok, nevelők, és minden más dolgozó. Izgatottan mocorogtak, csak a hátul ülő végzősök maradtak nyugton: egyenes háttal ültek, csendben, kezük az ölükbe ejtve. Ők ott már felnőtt nőknek számítottak, némelyiknek vőlegénye is akadt. Legelöl az újak még csiviteltek, viccelődtek, egymás haját húzták, ismerkedtek. Hirtelen megszólalt a nemzeti himnusz, amit viszont mindenki vigyázzállásban, egy szó nélkül köteles volt meghallgatni - ezt ők is tudták. Zoe idegesen tördelte kezeit a háta mögött, száját harapdálta... nem volt nyugodt. Ő szíve szerint egy olyan iskolába akart járni, ahol fiúk is vannak... csupa lány... az nagyon unalmas. A himnusz után mindenki elfoglalta a helyét, és színre lépett az igazgató úr. Összevont szemöldökkel, de mégis elégedetten nézett végig a tanulókon, bajsza alatt halványan mosolygott. Szerette ezt az iskolát, harminchat éve dolgozott itt, és az elmúlt huszonegy évben már igazgatóként.
- Tisztelt tanulók, tanítók, és dolgozók! Nagy örömömre szolgál, hogy ismét találkozhatunk. Igen, jó újra látni a régi arcokat, és jó először látni az újakat. Nekik bemutatkozom: Elman igazgató vagyok. Remélem, mindnyájan megtaláljátok önmagatokat intézményünkben, szorgalmasan és jó eredménnyel fogunk együtt dolgozni, hogy az eddigi évekhez hasonlóan kiváló eredményeket érjünk el. Iskolánk fő célja művelt, odaadó, ugyanakkor ambiciózus és dolgos hölgyeket az élet útjára bocsátani, hogy könnyen boldoguljanak, és mindig büszkék lehessünk egymásra. Mindenkinek eredményes tanulást, vidám és tanulságos éveket kívánok!
A tanulók kettes sorokban hagyták el a termet, az előzetes értesítőkből mindenki tudta, melyik osztályba kell mennie. Zoe belecsimpaszkodott Olle egyik szőke hajfonatába, nehogy elveszítsék egymást. Nem akart egyedül maradni.
- Szerinted jó lesz majd itt? – kérdezte útközben, kissé aggódva.
- Persze! Miért, mi rossz történhet?
- Épp ez az, hogy semmi! Minden lépésünket tanárok és nevelők figyelik.
- Tudhattad előre, hogy ez lesz… azt mondják, ide időnként még maga a császár is ellátogat! Gondold csak el! Mész a folyosón, és egyszerre csak az uralkodóba botlasz!
- Hátraesnék a hatalmas hasától! – duzzogott Zoe.
- Csss, itt vagyunk!

Ahogy beléptek az osztályterembe, huszonhat szempár egyszerre nézett rájuk, amitől mind a ketten zavartan érezték magukat. Szerencsére még volt szabad pad, így egymás mellett tudtak helyet foglalni. Olle a padra tette kezeit, kihúzta magát, és úgy nézett maga elé, mintha már kész tudós lenne, ezen Zoe hangosan felnevetett.
- Itt nem illik ilyen hangosan nevetni! – szólalt meg mögöttük egy durcás hang. A lányok hátranéztek a szeplős, vörös hajú társukra, aki rosszallóan nézett vissza rájuk. – Nem finom dámákhoz való.
- Mi nem dámák vagyunk, hanem még csak gyerekek! – vágott vissza Zoe. – Egyébként szia, az én nevem Zoe, ő pedig itt mellettem Olle.
- Almira vagyok, szerbusz. A padtársam Helma.
Barna hajú, szélesen vigyorgó kislány integetett neki. Zoe-nak valamiért természetellenesnek tűntek mind a ketten: Almira a vörös haja, Helma pedig a mosolya miatt. Mintha egy mesekönyv rajzai lettek volna. El akart szaladni, de tudta, hogy az valóban gyerekes viselkedésre vallana, meg aztán szülei is mérgesek lennének rá, ha már egyszer sikerült egy ilyen tanintézetbe bekerülnie. Valahogy itt minden olyan különös. Miért van az emeleti ablakokon is rács? Miért kell csöndben lenni szinte egyfolytában? És miért vannak olyan óráik is, amiket más iskolában nem tanítanak? Eddig sosem tanult filozófiát, kultúrát, teológiát… és az illemóra?! Nevetséges. Azt hitte, ide eleve csak azok jönnek, akik kívülről fújják az összes létező illemszabályt. Hirtelen eszébe jutott, hogy még mindig a két mögötte ülőt nézi, így hirtelen előrefordult, és várta, hogy Olle majd mond valamit, elvégre bizonyára neki is van valami véleménye. A többiekkel rá se hederítettek egymásra. Majd nyílt az ajtó, és belépett rajta a legkülönösebb férfi, akit életében látott: magas volt, majdnem két méter, fiatal, fekete nadrágot és kötött, mohazöld pulóvert viselt. Fekete szeme hipnotizálón csillogott vékony szemüvege mögül, halvány bőrén szája olyan volt, mintha kissé ki lett volna festve pirossal. A legfurcsább mégis vállig érő, kusza, hófehér haja volt. Zoe nem tudta róla levenni a szemét. Megbabonázta a férfi személye, mintha varázslat lengte volna körül. Ha tényleg létezik olyan, amit az emberek különböző neveken Istennek hívnak, ő bizonyára ilyen lehet, mert ennek a lénynek a megjelenése földöntúlian csodálatos volt. A férfi a füle mögé tűrte haját, miközben a naplót az asztalra tette. Diszkréten köhintett egyet, mire a lányok gyorsan felálltak.
- Üdvözletem, hölgyeim, örülök, hogy megismerkedhetünk. Az elkövetkezendő hat évben én leszek az osztályfőnökötök. Egy kicsit magamról: Matthias tanár úrnak szoktak szólítani, három éve tanítok itt természettant, csillagászatot, és filozófiát. Valamennyit a többihez is értek, de nektek ezeket az órákat fogom tartani.
Óvatosan elmosolyodott, végignézett az osztályon, majd leült.
- Remélem, a könyveket már mindannyian megkaptátok. Kérlek, írjátok majd ki a neveteket egy papírra, és tegyétek ki magatok elé, hogy mihamarabb megjegyezzem. De azért kezdjük el most… őőő… például te, ott…
Zoe szíve a torkában dobogott. Rá néz! Egyenesen rá! Bele a két szemébe! Zavartan magára mutatott.
- Nem, most még nem maga, kisasszony, hanem a barátnője!

Zoe csalódott. Persze, miért is akadna meg rajta akárkinek a szeme? Szürkésbarna haja csak az álláig ért, felül egy sötétkék szalaggal összekötve az, ami egyébként az arcába lógott volna. Korához képest kissé alacsony volt, nagy, szürke szemeit semmitmondónak tartotta… bár érezte, hogy gondolkodás közben fülig pirult. Addig Olle fölállt:
- Az én nevem Olle, tizenkét éves vagyok. Itt lakom a városban, erősségem a számtan. Szeretem az állatokat és a természetet, szeretek rajzolni, olvasni, sétálni…
- Köszönöm, Olle. Sajnos nincs sok időnk, ezért mi lenne, ha mindenki leírná egy papírra, amit magáról fontosnak tart? Olle mintája szerint! Azokat otthon is át tudnám nézni, nem rabolnánk egymás idejét. Biztos vagyok benne, hogy még orrotokban ott van a nyári szünidő illata, a réteké, a tavaké, az erdőé… még érzitek talán a nagymama főztjének ízét, vagy a Nap sugarait… bárcsak ebből állna az élet. De, és ez milyen kár, nem. Az igazgató úr már elmondta, hogy nagyjából mik az elvárásai, szeretném lányok, ha tényleg a legjobbat nyújtanátok, és megmutatnátok a világnak, hogy a Szent Johanna érdemelt a jó hírre! Most pedig legyen egy névsor… addig is legalább a neveket megpróbálom majd az arcokhoz csatolni.

Amíg Matthias tanár úr haladt előre, Zoe észre sem vette, hogy ugyanúgy tátott szájjal bámulja, mint ahogy eddig. Azon tűnődött, vajon mitől lehet ilyen tökéletesen fehér haja valakinek ilyen fiatalon? Ez az ember még harminc éves sincs! Festve lenne? Kizárt, a hajtöve is fehér. Ha albínó lenne, akkor a szeme vörös lenne, és nem fekete. Akármitől is van, Matthias tanár úr a testet öltött tökély.
- Zoe? Itt vagy?
- Jelen vagyok, tanár úr…
Matthias orrnyergére tolta le szemüvegét, hogy így is megvizsgálja magának a zavartan ácsorgó kislányt. Majd hátradőlt, és újból elmosolyodott.
- Tehát, Zoe kisasszony, most itt volt az alkalom, hogy bemutatkozzék. Köszönöm.
Zoe leült, és úgy érezte, a tanár úr gúnyt űzött belőle. Lehajtott fejjel sandított a többiekre, némelyek kuncogtak, mások ugyanolyan fegyelmezetten ültek, mint addig. Alig várta már, hogy legyen egy kis óraközi szünet, hogy félrehívja Olle-t, és megbeszéljen vele mindent. Az idő ólomlábakon járt, közben Matthias tanár úr végzett a névsorolvasással, és elmondta, hogy a mai napot még vele töltik, aztán másnap megismerhetik a többi oktatót is. Nemsokára szünetet jelzett a csengés a folyosón, mire a tanár úr felvette a naplót az asztalról, és elindult kifelé.
- Ja igen, szabály: a diákok a tanár után hagyhatják el a tantermet. Én kint megvárom, amíg mindenki kijön, aztán bezárom. Ez nem az én bogaram, én megbízok bennetek… ez házirend. Na, tíz perc múlva ugyanitt!
Zoe egy kukk nélkül nézte, amíg ez az emberi csoda végigmegy a többi lány között, ahol nem egy nézett rá olyan vágyakozással, ahogy ő is… vajon nős? Hol élhet? És hogyan élhet? Zoe sóhajtozva nézett utána, amíg Olle oldalba nem bökte.
- Tetszik, mi?
- Neked talán nem?
Olle tágra nyitotta szemeit, és csücsörített.
- Hát nem is tudom. Nekem nagyon furcsa. Hihetetlen, hogy amilyen fiatal, már itt tanít. Ide a járás legjobbjait válogatják ki, nézd csak meg a többi tanárt! – Olle egy csoport felnőttre mutatott tőlük húsz méterre. – Mind elmúlt már harminc. Ő meg még szerintem annyi sincs. Meg ez a fehér haj… valami nincs rendben vele.
- Veled nincs rendben! – vágott vissza Zoe. – Tudod, hogy nem lehet a tiéd, csak azért mondod!
- Egyáltalán nem! Nem lehet az enyém, na és? Nekem nem is kell.
- Kiről beszéltek? – Helma libbent közéjük, ugyanúgy mosolyogva, mint az órán. – Várjatok, kitalálom! Csak nem Matthias tanár úrról?
A másik kettő összenézett.
- Tulajdonképpen igen – válaszolt Olle. – Zoe beleesett. Egy óra alatt! Te érted ezt?
- Nem estem belé! Tény, hogy tetszik, mert szép, fiatal, és kedves… na jó, kicsit ironikusan viselkedett velem az előbb, de lehet hogy csak ő is zavarban volt. Minden esetre…

- Én úgy hallottam, hogy nem árt vigyázni vele – vágott közbe Helma, arcáról már lelohadt a vigyor. – Az unokatestvérem most végzős itt, és nekem ő azt mondta, hogy nagyon különös ember, óvatosnak kell lenni!
- Ugyan már, miért? Szigorúan osztályoz? Értesíti a szülőket, ha szaladgálunk a folyosón? Nem hinném, hogy…
- Mert még nem láttál semmit! – szólt közbe újra Helma, majd lopva körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki kihallgatja őket. – Eleve a tanár úr az erdőben él, teljesen egyedül! Néha hallják az arra járók, amikor beszélget valakivel, amikor senki nincs nála. A kéménye nyáron is füstöl, és mindenféle növényeket gyűjt. Az unokanővérem azt mondta, hogy szerinte még az állatok nyelvén is ért!
- Ugyan már, badarság! Szereti a természetet… és ha nyáron tüzet rak? Nyilván főz, ahhoz növények is kellenek. Az állatok nyelvét pedig élő ember meg nem értheti. De most menjünk álljunk be a sorba, megszólalt a csengő, és biztos mindjárt itt lesz.
- Azért csak légy óvatos! – mondta Zoe-nak végül Helma, és előrement Almira-hoz.
- Pletykafészek! – súgta Zoe Olle-nak, aki csöndre intette.
A nap hátralévő része szabályok ismertetésével, tananyagok felvázolásával telt el. Megbeszélték, mire lesz szükség az év közben, milyen kirándulásokat és szüneteket tervez a vezetőség, mik a kollégiumi ellátás feltételei, és Matthias tanár úr felhívta a figyelmet arra, hogy ő minden nap megtalálható az iskolában alkonyatig, ha esetleg valamelyik szülő beszélni szeretne vele. Zoe egy pillanatra se vette le róla a tekintetét, szünetben kelletlenül evett, várta, hogy ismét ott üljön a padjában, és magába szívhassa Matthias tanár úr minden egyes szavát. Fél kettő is elmúlt, mire elindultak haza, ő és Olle együtt mentek. Olle végig arról beszélt, milyen nagy tervei vannak: hogy az iskola befejezése után körbeutazza a világot, és segít az embereknek, adományozásokat szervez, fontos személyekkel tárgyal majd világpolitikai kérdésekről… észre sem vette talán, hogy Zoe számára mindez csak falra hányt borsó. Őelőtte még mindig ott lebegett az a kép, ahogy Matthias letolta a szemüvegét, és a szemébe nézett. Abban a szempárban benne volt az egész világegyetem! Az összes rejtély, az összes csillag, az összes sötétség, az összes fény! Bár még mindig serdülőkori rajongásnak fogta fel az egészet, valahogy nem tudta kiverni a fejéből ezt az embert.
- … nincs igazam?
- Tessék? De igen, persze, természetesen, mindenképp!
- Zoe, te nem is figyeltél rám! Még mindig ő jár az eszedben?
- Nekem? Ugyan kicsoda?
- Ne add az értetlent! Hát Matthias tanár úr! Reggel óta nem lehet veled beszélgetni, mert meg se mukkansz, ha pedig mégis, akkor is csak őt ajnározod, mintha… mintha… mintha szerelmes lennél belé!
- De nem vagyok az, Olle, értsd meg!
- Ám legyen. Na mindegy, holnap reggel várj meg itt. Szia!
- Szia!

Zoe egyedül bandukolt tovább a hazafelé vezető úton. Nem lakott túl messze az iskolától, egy kellemes kis házban szüleivel, akiknek egyetlen gyermeke volt, ezért bár amit tudtak, azt megadták neki, de ügyeltek rá, hogy ne kényeztessék el. Sajnos ez eleve nem volt túl valószínű a család anyagi helyzete miatt: Zoe édesapja halász volt, míg anyja a város másik felében dolgozott, mint varrónő. Voltak dúsabb hónapok, de volt, amikor szorosra kellett húzni a nadrágszíjat. Szülei ezért írtatták Zoe-t a Szent Johannába, hogy onnét kikerülve bárhova mehessen, és felnőtt éveiben ne legyenek pénzügyi gondjai. Elvégre ki szeretné végignézni, ahogy a gyermeke szűkölködik? Zoe ezt valahol megértette, és bár nem volt ínyére az intézmény, beleegyezett, hogy oda járjon. Az idő még meleg volt, ahogy egyre kijjebb haladt a városból, lassan eltünedeztek mellőle az emberek, és mire hazaért, már csak az ő cipője kopogott a macskakövön. Ahogy a kapun belépett, elgondolkodott, hogy biztosan meg fogják majd kérdezni, hogy milyen volt az első nap, milyenek a többiek, milyen az iskola… milyen, milyen, milyen! Unalmas, zárt, fakó, szigorú… ha nem lenne vele Olle, semmi jó nem lenne benne. Csak Matthias tanár úr. Mindent meg fog tenni, hogy felhívja magára a figyelmét, ez az! Persze, csak pozitív értelemben… ha valami nem oda illőt tesz vagy mond, akár ki is rúghatják érte, és akkor soha többé nem láthatja az ő Matthias-át. Kinyitotta hát az ajtót is. Édesapja az asztalnál ült, és izgatottan mosolygott, édesanyja a tűzhelynél sürgött-forgott, megnézte, hogy mikor készül el az ebéd.
- Hát Életem, még egy kis idő kell neki, de nemsokára kész! Oh, szia Zoe! Na, milyen volt? Mesélj!
Zoe unottan mosolygott, tudta előre…
- Nos… azt hiszem, tetszik. A többiek kedvesek, az iskola érdekes, és külön jó, hogy Olle a padtársam – bántotta, hogy hazudik, de nem akarta elszomorítani szüleit, főleg amikor ilyen jó a kedvük. Anyja elmosolyodott, miközben egy tányért törölt el.
- Tudtam, hogy megkedveled. Egy ilyen közösség jó jellemet ad az embernek. Bárcsak én is oda járhattam volna!
- Én így is szeretlek! – nevetett rá Zoe apja, majd a lányához fordult. – Képzeld csak el, mit láttam ma! Kint voltam a tónál, és reggel, amikor kivetettük a hálókat, tudod mit láttam a vízparton? A tavi tündért! Esküszöm, Ülaila ott volt! Megint láttam! Én mondtam, hogy létezik, láttam a saját két szememmel!
- És más is látta rajtad kívül? Álmodtad, Életem. A tavi tündér nem létezik. Ne is zaklasd fel ilyenekkel Zoe-t.
- Áh, tudtam, hogy nem hiszel nekem. Attól félsz, hogy szebb nálad igaz? Hát tény, ő is szép, de te sokkal szebb vagy!

Zoe boldog volt. Otthon mindig biztonságban érezte magát, és a szülei egymás és iránta érzett szeretete rengeteg erőt adott neki. Talán egyszer majd ő is élhet így… Matthias tanár úrral… Leültek ebédelni, közben édesanyja és édesapja folyamatosan faggatta, hogy ugyan már mégis, biztos van mit mesélnie!
- Vannak már barátaid? Megismerkedtetek a tanáraitokkal? Mind kedvesek veled? Milyen az osztályod?
- Hát, megismertem ma két lányt, Helma-t és Almira-t. Kicsit furcsák ugyan, de aranyosak. Szerintem Almira nagyra van magától, mert az unokanővére ott végzős. Helma pedig pletykás, és egyfolytában úgy vigyorog, mintha az övé lenne a világ összes kincse, vagy mintha valami nagy titkot tudna.
- Tudod, kislányom – mondta apja – a titkok vagy óriási kincsek, vagy fegyverek, de van olyan titok is, ami maga a halál. És a tanárok?
- Hát… még csak az osztályfőnököt ismerjük… ja, amíg el nem felejtem, azt mondta, hogy ha valaki beszélni akar vele, úgy értem, szülő, akkor ő minden nap napnyugtáig bent van az iskolában. Matthias-nak hívják, Matthias tanár úr.
- És ő milyen?
Hát most erre mit válaszoljon? Hogy álomszép? Hogy az ő szerelme olyan titok lenne, amiért megérné talán még meghalni is? Hogy hófehér haját az idők végezetéig fésülgetné? Hogy ő minden istenség képmása?
- Hát… szerintem kedves.
- Örülök, ha így látod. Biztos szeretni fogsz majd oda járni.

Az ebéd további része gyakorlatilag arról szólt, hogy édesanyának milyen ruhát kellett varrnia a polgármester felesége számára, hogy ha nem ő maga varrta volna, el sem hitte volna, hogy ilyen szép létezik! Édesapa váltig állította, hogy ez biztosan így van, hogy márpedig akkor is látta Ülaila-t a parton ülni hajnalban.
- És hogy nézett ki ez a te tavi tündéred? – kérdezte édesanya kissé csipkelődve.
- Szép volt. Ruhát talán nem viselt, de valami fehér derengés vette körül a teste egy részét… talán a ködöt gyűjtötte maga köré. Hínárzöld haja van, kagylók és csigák díszítik, a bőre olyan fehér, mint a tej, a szeme pedig… ha jól láttam, sötétkék. Körülötte siklók, békák, és mindenféle ilyen állat gyülekezett. Talán ünnepelték.
- És azt nem tudod, hogy miért ült ki a partra, hogyha egyszer ő a tó tündére?
- Fogalmam sincs. Amint meglátta, hogy észrevettem, beleugrott a vízbe, és úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Zoe is hallott már Ülaia-ról, de nem hitt benne. Furcsa egy nap ez a mai...