A tavi tündér VI. (A tündér lelke)

Eközben a két lány még oda sem ért a kúthoz, bár már látták messziről. Meglepte őket a hirtelen jött eső.
- Kész szerencse, hogy édesanyám erőltette, hogy hozzak kendőt az eső ellen – szólalt meg nyugodtan Olle – Gyere, Zoe, te is ideférsz!
Zoe szorosan Olle-hoz bújt, hogy ne ázzon meg, de nem érezte magát biztonságban.
- Te, Olle, nem kéne visszaindulnunk? Nagy zápor lesz itt, bőrig fogunk ázni, és nem akarok otthon feküdni betegen!
- Ugyan, már mindjárt odaérünk a kúthoz! A kendő alatt meg nem lesz semmi bajod, megígérem. Figyeld csak meg, amilyen hirtelen jött ez a vihar, olyan hirtelen el is fog múlni, és lesz majd szivárvány is! Egyébként sem akarok csalódást okozni a tanár úrnak. Inkább viszek neki egy hordónyi vizet, csak ne piszkáljon. Zavar, hogy mindig engem szúr ki magának.
Zoe hallgatott. Hirtelen szapora léptek és zihálás zaja ütötte meg a fülét. Hátranézett, és már csak Matthias nagy kezét látta, amint lesújt rá, majd elsötétült előtte a világ, és érezte, ahogy tompa puffanással a földre esik, bele a sárba.

Mire magához tért, az eső már majdnem elállt. A még majdnem csupasz fák között síri csend honolt, se egy madár nem csicsergett, se egy béka nem brekegett. Emlékezett, hogy Olle-val indult el vízért… Matthiasnak… aztán esni kezdett… és a kendő, és Matthias, és… és semmi. Nem értette az egész helyzetet. Megpróbált lábra állni, de visszaesett. Nem adta fel, biztos volt benne, hogy valami nagy baj van. Másodszorra is nekiveselkedett, és ezúttal már sikerrel járt. Ám hiába forgott mindenfelé, nem tudta eldönteni, hogy merre induljon akár Olle keresésére, akár vissza a többi lányhoz. Kétségbeesésében zokogni kezdett, félt és fázott, éhes volt, úgy érezte, megérintette a halál szele. De amikor letörölte könnyeit, hogy újakat sírhasson a helyükre, észrevett valamit a sárban: lábnyomokat. Elmosódtak, de láthatóan lábnyomok voltak, márpedig rajtuk kívül nem volt senki a közelben. Egy pár nagyobb és egy pár kisebb nyom volt egymás mellett, Zoe elindult mellettük. Pár lépés után a kicsi lábnyomok megszűntek. Zoe érezte, hogy akármit is akart Matthias Olle-tól, ő ellenkezett, és bárhová is vitte őt a tanár, erőszakkal cipelte oda. Zoe sietett, ahogy csak tudott, de még mindig kába volt kissé az ájulás miatt. Nem kellett azonban sokáig mennie: a csúszós talaj hirtelen lejteni kezdett, és a sárban teljes hosszában hasra esett. Felemelte a fejét, hogy körülnézzen, és még éppen volt ideje elfojtani egy sikolyt, amikor tőle néhány lépésre megpillantotta Matthiast, amint a tó előtt térdel, mellette pedig ott volt Olle, a saját kendőjével megkötözve. Matthias tenyerével körözött a vízen, amikor az bugyborékolni kezdett, majd kissé beljebb felbukkant maga a tavi tündér.
- Áh, Matthias! Már vártalak. Mit hoztál nekem?
- Lelket, és vele együtt a szerelem érzését! Elfogadod, igaz?
- Hagyjuk a formaságokat, essünk túl rajta. Csak nyomd le a lányt a víz alá. A többit bízd rám.

Matthias remegő kezekkel fogta meg Olle kis testét, és bár gyűlölte magát azért, amit tenni készül, elvakultságában nem volt semmi, ami megálljt tudott volna parancsolni neki. Még utoljára Olle szemébe nézett, bár nehezen állta a belőle tükröződő rettegést és gyűlöletet. Halkan, alig hallhatóan bocsánatot kért tőle, majd lassan belemerítette a tóba. Olle hiába rúgkapált, Matthias erős karjai és szorítása ellen nem tudta felvenni a küzdelmet. Ülaila pontosan tudta, mikor jön el a pillanat, látta a lány arcán, hogy mikor készül akaratlanul is az utolsó levegővételre, amikor a lelke elillan a testéből. Látta, hogy már nem bírja sokáig, mohón figyelte Olle minden mozdulatát, az orrából és szájából előtörő buborékokat, szemének minden apró rezdülését… aztán egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Olle szemei tágra nyíltak, az életért folytatott küzdelme véget ért. Ülaila rögtön ott termett, és elkapta a lány lelkét, még mielőtt az megszökött volna. Úgy ragadta meg a zöld árnyékot, mintha a világ hatalmát tartaná kezében, majd szájához emelve magába szívta azt. A tavi tündér teste megfeszült, érezte a tagjaiban szétáramló friss energiát, érezte az újonnan szerzett erőt, érezte magát az életet. Matthias addigra már a parton ült, és várta, hogy szerelme mikor jön föl a felszínre. Észre sem vette, hogy Zoe ott áll mögötte, és egy szót se szól. Szegény gyermek teljesen meg volt rettenve. Végignézte, ahogy Matthias vízbe öli Olle-t, és nem tudott tenni semmit. Ha tudott volna, akkor sem tette meg. Gyávának érezte magát, semmirekellőnek. Bosszút akart állni a tanáron, de rossz módszert választott.

- Gyilkos! – üvöltötte magából kikelve, mire Matthias úgy ugrott föl helyéből, mintha tűzbe ült volna. Amint hátranézett, Zoe sáros arcát és dühtől parázsló szemeit látta meg. A lány vicsorgott, de hallgatott.
- Zoe, mióta vagy itt?
- Te gyilkos! Mindent láttam! Igen, tudd meg, hogy nem mertem idejönni, de láttam mindent, és mindenkinek el fogom mondani az egész világon, hogy kioltottad a legjobb barátnőm életét, hidegvérrel, esélyt sem adtál neki! Mit ártott ő? Mi rosszat tett?
Zoe lábai földbe gyökereztek. Eleinte Matthias arcán bűnbánatot vélt felfedezni, de most, ahogy ott állt előtte, az orra szinte hozzáért a férfi mellkasához, fölemelte a fejét, és már nem a bűnbánatot látta. Nem, ez már az ördögi gonoszság arca volt. Matthias erős keze gyorsan ragadta meg a lány vékony nyakát.
- Semmit sem láttál, Zoe! – szólt hozzá hűvösen Matthias – Most szépen visszamész a többiekhez. Látod, már nem esik, utadon nem ér semmi bántódás. Nézz a szemembe, Olle! Így. Ha majd a lányok kérdezik, hogy hol van Olle, és hol vagyok én, mondd azt, hogy biztonságban vagyunk. Két lidérc majd visszavezet hozzájuk. Ha odaértél, induljatok el hazafelé. Megértetted?

Zoe tudta, hogy Matthias uralja a gondolatait, és egyre inkább kezdett elhomályosodni az emlékezete. Úgy érezte, egyik pillanatban még Olle kendője oltalmában siettek vízért, most pedig ott áll Matthias-szal szemben, aki biztonságban van, ahogy Olle is. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan, vagy miért, de biztonságban érezte őket. Bólintott hát, és elindult a két lidérc felé.
Matthias elhaló mosollyal nézte a tó tükörsima felszínét, és a rajta lebegő holttestet. Hirtelen megjelent Ülaila is.
- Drága, drága jó Matthias! Hamarosan életünk végéig egymáséi lehetünk! Kérlek, vidd ezt a földi förtelmet, és dobd a mocsárba! Soha nem fogják megtudni, hogy mit tettünk, és boldogan fogunk élni itt a tóban! Siess!
A varázsló fogta Olle élettelen és hófehér testét, hanyagul a vállára vetette, majd rohant vele a mocsár felé, ahogy csak tudott. Útközben hallotta, ahogy a koboldok, tündérek, lidércek, de még a szelek úrnője is suttognak róla:
- Én láttam…
- Ott voltam…
-…le a víz alá, úgy van…
- Belefojtotta, Ülaia vette rá…
- Gyilkos! Nyomorult gyilkos! Nem érdemled meg az erődet!

De Matthias nem törődött velük. Neki már csak az számított, hogy végre a tavi tündéré lehessen, ő pedig az övé. Olle földi maradványait úgy engedte át a mocsárnak, mintha egy fadarab lett volna. A test lassan elsüllyedt. A mocsár sötét vize még hullámzott egy kissé, ám pillanatokon belül belepte egész felszínét a békalencse. Matthias csak erre várt, és már loholt is vissza a tóhoz, ahol Ülaia ugyanúgy várta.
- Csakhogy itt vagy, édes jó Matthias! Már csak neked kell meghalnod, és semmi nem választhat el minket egymástól!
Matthias örömtől ittasan gázolt a vízbe, ameddig csak tudott. Ülaia egyre beljebb és beljebb hívta. A varázsló még egyszer utoljára kinyitotta a szemeit, hogy örökre az emlékezetébe véshesse a szárazföldi világ minden szépségét. Épp fejét készült lemeríteni a víz alá, amikor megpillantotta Ülaia-t éppen maga előtt. Csakhogy ez nem az az Ülaia volt, akit ő ismert… nem, a tavi tündér úgy döntött, megmutatja neki valódi alakját. Matthias borzadva nézte a hófehér szemeket, a tündér kék és ráncos bőrét, az arcot, amelyen nem volt orr, a szája is csak egy keskeny rés; a testet, ami egy elfonnyadt öregasszonyé volt, a csontos karokat és a hosszú karmokat. Menekülni akart, de már nem lehetett. Ülaia lerántotta a víz alá, ahol Matthias teljesen belegabalyodott a tündér hínárjába.
- Most láthatod, ki iránt éreztél szánalmas szerelmet, te földi fattyú! Naiv voltál, de most az enyém lesz a te lelked is, és még tovább fogok élni!
Matthias üvölteni akart, de így az utolsó kevés levegő is elhagyta a testét, és ahogyan nem sokkal előtte Olle, úgy őt is elérte a végzet. A zöldes árnyék kiszökött belőle, egyenesen bele Ülaia-ba. A tündér újra felöltötte Matthias által ismert alakját, és mosolyogva tovaúszott.



A lányok hiába próbáltak valamit kiszedni a holtsápadt Zoe-ból, ő nem mondott semmit, mindig csak ugyanazt a pár szót hajtogatta:
- Biztonságban vannak. Nem tudom. Nem tudom, de biztonságban vannak.
Estefelé a lányok szüleinek egy csoportja találta meg a rémült csapatot. Köztük volt Zoe édesapja is, aki hazakísérte a lányát, majd visszament a többieket keresni. Amikor Zoe betoppant a házba, édesanyja sírva fakadt, egy szót sem tudott szólni. Odarohant Zoe-hoz, és a nyakába borult, mintha soha nem akarná elengedni
- Drága, drága egyetlen gyermekem! Hát élsz! Halálra aggódtam magam! Azt hittem, valami bajod esett! De hiszen csupa sár és víz vagy… gyere be, vesd le ezeket a göncöket, adok egy takarót, ülj ide a tűz mellé…
- Inkább lefeküdnék, ha nem bánod.
- Persze, menj csak nyugodtan.
Hirtelen édesapja is hazaért. Felesége ránézett, ő megrázta a fejét.
- Megtaláltuk Matthias tanár urat. Vízbe fulladt. Valószínűleg Olle-t kereste. Ő valószínűleg a mocsárba csúszott bele, amikor esett az eső. Nyilván túl messzire kóborolt, nem ismerte még az erdőt, nem vette észre a veszélyt… alig vettük észre a sok békalencse alatt szegény kislány testét… tragédia… de Zoe megvan, és az a fontos. Igaz, kislányom?

Zoe kérdőn nézett a szüleire. Nem értette hogy apja miről beszél, hiszen Olle és Matthias valahol biztonságban vannak. De már ebben sem volt biztos. Nem, ő már semmiben nem volt biztos. Édesanyjára nézett, majd édesapjára.
- Engem Zoe-nak hívnak. Maguk kicsodák?