A tavi tündér V. (A vadonban)

A várva várt nap végre elérkezett: a nap, amit elejétől a végéig az erdőben fognak tölteni a lányok! a reggel kellemesen hűvös volt, mindenki minden hasznos és fölösleges csomaggal felszerelve várt az iskola előtt a még érkezőkre, vagy az indulásra. Zoe úgy érezte, ha akart volna, akkor se tudott volna többet olvasni és megjegyezni a tóról, az erdőről, és a mocsárról. Rengeteget gyakorolt: úgy vélte, már felismeri a legtöbb növényt, és a felükről tudja, hogy milyen nyavalyákra jók, még ha nem is tanulták előtte. Matthias biztosan örülni fog neki. Abban a pillanatban romlott el a jókedve, amikor megpillantotta Olle-t közeledni lehajtott fejjel, kis táskáját kezeiben szorongatva. Nem úgy volt, hogy beteget játszik majd? – gondolta Zoe – teljesen úgy emlékszem, hogy azt mondta, nem jön el, hogy én kísérhessem Matthiast… na persze, miért pont engem választott volna? Naivak voltunk… nyilvánvalóan jobban tetszik neki Olle aranyszőke haja, mint az én fakóbarna szőröm a fejem tetején…
- Szia, Zoe!
- Szerbusz, Olle! Te hogyhogy…
- Ne is kérdezd! Édesanyám nem hitte el, hogy beteg vagyok. Szerinte csak úgy csinálok, mert lusta vagyok elmenni az erdőbe. Tudhatná jól, hogy ez egyáltalán nem igaz! Mostmár tényleg nem érzem jól magam.
- Ugyan már, fel a fejjel! Majd én is ott leszek körülötted, ha netán unatkoznál!
- És ennek semmi köze nem lesz Matthiashoz, igaz? – nevetett Olle.
- Dehogyis, hova gondolsz! Azért kíváncsi vagyok, hogy mi lesz majd… izgulok.
- Igen, én is. Lassacskán indulhatnánk végre, kezdek fázni így egy helyben.
- Akkor ugrálj! Egyébként az erdőben sem lesz valami meleg, a tó mellett meg aztán…!
Hirtelen Matthias hangja törte meg a lányok fecsegését, amint felszólított mindenkit az indulásra, elmagyarázta, hogy párt alkotnak majd, és libasorban követik őt. Ezt a csapat fele gyerekesnek, a másik fele pedig megfelelő fegyelmezési megoldásnak tartotta. Olle és Zoe a sor elején meneteltek, és bár közben egy szót se szóltak, tökéletesen tudták, hogy mit gondol éppen a másik. Zoe azt hitte, hogy azon az úton fognak az erdőbe bemenni, amerre Matthias háza is van, de még korábban lekanyarodtak egy ösvényre, a tanár szerint ugyanis onnan sokkal könnyebb megközelíteni a mocsarat, majd onnét a tavat. Egyik lány sem tudta, hogy Matthias igazából fütyül a mocsárra, a lápra, az erdőre, a tisztásokra… nem, őt csak a tó érdekelte és Ülaia. Rengeteget gondolkodott azon is, hogy miként csalja Olle-t úgy a tóhoz, hogyan fojtsa bele, majd végül hogyan tüntesse el a testét úgy, hogy senki ne lássa meg, és soha ne derüljön ki, hogy az ő keze volt a dologban. Végül úgy érezte, megtalálta a megoldást: vihart kelt. Ez egy kissé bonyolult varázslat, de Matthias már gyakorolta évek óta a tudományát, így ez nem okozott nehézséget. Tudta, hogy a többi lány majd bemenekül valami fedezék alá, méghozzá egy régi faviskóba, amit egy tölgyfa alatt találnak majd, mindnyájan fognak futni, és akkor szegény, szegény Olle a vihartól való félelmében nem is fogja sejteni, hogy merre rohan, bepánikol, míg egy óvatlan pillanatban beleesik a tóba… úszni nem tud, belegabalyodik a hínárba, az égzengés elnyomja a kiáltásait… szegény, szegény Olle. Előtte egy picivel még félrecsalja a többiektől, igyekezvén, hogy senki ne figyeljen rá. Nem hibázhat. A mai az ő napja, minden azon áll vagy bukik, mennyire lesz ügyes, mekkora vihart tud gerjeszteni. Amint az égen gyülekezni fognak a felhők, hívni fogja a tavi tündért. Persze kérhetne segítséget a szelek úrnőjétől, de az úgyis csak a saját útját járja, nyargal a Hold után, fittyet hány a Matthias-féle varázslók kéréseire. Nem, a szelek úrnője önző. Viszont szeretni azt tud. Önzőbb, mint Ülaia, de képes szeretni. Matthias ezt soha az életben nem volt képes megérteni, ráfogta a női lélek szeszélyeire. Bár a szerelem vak. Szégyellte magát, amiért a szelek úrnőjét tartotta önzőnek, amikor ő éppen egy tizenkét éves kislányt készült a tóba ölni, pusztán azért, hogy szívének egyetlen választottja viszonozhassa azt a múló derűt, amit szerelemnek hívnak. Hirtelen érezte, hogy lába alatt ingoványosodik a talaj, ezért gyorsan figyelmeztette az osztályt, hogy óvatosan lépkedjenek, senki ne szaladgáljon, mert közelednek a mocsár felé, és nem lenne jó, ha bárki elmerülne benne, egyébként hamarosan elkanyarodnak, és mindjárt célba érnek. Mögötte a lányok hangja hallhatóan izgatottabb lett, és Matthias keserű mosollyal nyugtázta, hogy Olle ott van a közelében. Sajnálta szegény gyermeket, de emberi gyarlósága már visszavonhatatlanul elhatalmasodott fölötte, és semmi nem tántoríthatta el szándékától. Egy ponton megállt, és intett a többieknek, hogy immár odaértek a mocsárhoz. A lányok megálltak, és várták Matthias utasításait. Ő megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett:
- Nos, hölgyeim, megérkeztünk, íme a mocsár. Először is szeretnék mindenkit megkérni, hogy ne szemeteljen, ne rongáljon, és ne menjen messzire, sőt, sehova se menjen anélkül, hogy előtte nekem szólna. Mindenki a párjával fog dolgozni, de több pár alkothat csoportokat is, sőt, ha az osztály úgy dönt, hogy egységben az erő elven teljesen együttműködik, annak külön örülök! – Matthias tudta jól, hogy az ilyen korú lányokra nem jellemző, hogy ezt teszik, inkább kis csapatokba verődve fogják felverni a környék csendjét. Körülnézett, majd folytatta: – továbbá én itt leszek látótávolságon belül, ha bármi kérdésetek még van, nyugodtan tegyétek föl! Nos? Igen, Almira?
- Én azt szeretném kérdezni, hogy mit tegyünk majd, ha esni kezd?
Matthias egy pillanatra kutyaszorítóban érezte magát, mintha a tanítványa megsejtett volna valamit.
- Nem hiszem, hogy lesz eső, teljesen tiszta az ég, ne aggódj, ez így is fog maradni. Ha mégis, akkor hazamegyünk.
Almira beleegyezően bólintott, bár nem igazán győzte meg tanára válasza arról, hogy nem fog esni. De nem foglalkozott vele többet. Matthias figyelte a lányokat, amint azok lassan szétszéledtek, hogy tanulmányozzák a mocsarat. Hallotta a nevetgélésüket és pusmogásukat, látta ahogy szaladgálnak, ahogy minden kis fölfedezést szenzációnak kijáró hévvel akarnak megosztani szinte egyszerre mindenkivel… igen, Matthias érezte, hogy őket itt lehetetlen féken tartani. Nem zavarta, bóklásszanak el amerre csak akarnak, hogy ő nyugodtan és feltűnésmentesen vihart csinálhasson.
A Nap már magasan járt, amikor eszébe jutott, hogy ideje lenne összehívni a lányokat valami ebédfélére, hogy együtt megvitassák, ki mit talált, mit tartott érdekesnek, újnak, ki mit figyelt meg. Ekkor tűnt fel neki, hogy egész délelőtt senki nem ment oda hozzá hogy segítséget kérjen akármihez, ami megerősítette abban, hogy nem érdekli most a lányokat. Olle és Zoe jó száz lépéssel odébb éppen egy levelibékát csodált.
- Szerintem pedig nem bánt – próbálta Zoe nyugtatni Olle-t.
- Tudom hogy nem bánt, de akkor is undorító. Én ugyan hozzá nem nyúlok!
- Ugyan már, semmi bajod nem lesz tőle! Miért nem mered megfogni?
- Mert hideg és nyálkás! És rá fog ugrani az orromra!
Zoe nevetett. Fél szemével végig Matthias-t figyelte, őszintén kíváncsi volt arra, hogy miért pont Olle-t kérte meg, hogy tartson vele. De miért kérte meg rá, ha felé se szagol? Na, kellett erre gondolnia, Matthias már el is indult feléjük.
- Hopp, elugrott!
Zoe zavartan nézett barátnőjére.
- Micsoda?
- Hát a béka! Beugrott a sás közé! Sebaj, legalább nem kell összefogdosnom.
Ekkor ért oda Matthias.
- Olle, kellene egy megbízható lány, aki ismeri valamennyire a járást az erdő ezen részén, úgy hallottam, te pont ilyen vagy. Van a közelben egy kút, kéne hoznod két üveg vizet. Mennék magam is, de nem hagyhatom itt a lányokat, elkóborolnának mindenfelé, én vállalok értük felelősséget. Megtennéd? Ha elbírod majd hozni az üvegeket…
Zoe tudta, hogy legalább fél óra kell neki, amíg visszaér, de volt igazság abban, amit Matthias mondott. Osztálytársnői össze-vissza futkostak, ha a tanár eltűnne fél órára, utána már senki nem tudná őket összeszedni. Meg aztán Matthias szavai inkább utasításként hatottak, mintsem egy szívesség kéréseként.
- Persze, elmegyek. Zoe velem jön, jó?
Matthiasnak nagyot dobbant a szíve. Bár mindent előre eltervezett, egy ilyen kézenfekvő kis butaság nem jutott eszébe. Persze, miért is akarna egy majdnem hosszú utat egy növendék egyedül megtenni, ha elkísérheti őt a legjobb barátnője? Hirtelen semmit sem tudott kitalálni, hogy Zoe-t maga mellett tartsa. Agyában megbolydult kishalakként cikáztak a gondolatok, hogy most mégis mitévő legyen… aztán rájött a megoldásra.
- Rendben, menjetek együtt, biztos ami biztos. Ha jól gondolom, hamarosan visszaértek. De ha fél órán belül nem jöttök, elindulunk a keresésetekre. Így tavasszal mindig megduzzad a patak, vigyázzatok majd az átkelésnél! És ha lehetséges, siessetek vissza!
Olle és Zoe bólintottak, majd vidáman elindultak a fák között. Matthias árgus tekintetten nézett utánuk, majd megfordult, és a többi lányra figyelt. Olyan közel érezte magához a boldogságot, mintha csak ki kellene nyújtania érte a kezét. Megnyalta a szája szélét, és csak úgy magának, bólintott egyet. Felnézett a derűs égre, és úgy gondolta, itt az ideje egy kis vihart kavarni. Odébb néhány bokor állt, ami teljesen benőtt egy kis területet. Nem sok takarást biztosítottak, de neki éppen elég volt. Nyugodtan elindult, tudván, hogy egyik tanítványa sem fogja keresni. Mikor odaért, zsebéből kis zacskót vett elő, ami tele volt valamiféle sárga porral. A port elhintette a földön, tenyerével elsimította, és halandók szeme számára értelmetlen jeleket rajzolt bele bal kezének gyűrűsujjával. Igen, Matthias tisztában volt vele, hogy ennek az ujjnak mekkora jelentősége van. Olvasott a test jeleiből, és bár ez az ujja valósággal jéghideg lett, nem foglalkozott vele. Máskor talán eszébe jutott volna, hogy ez a közelgő halál jele. Mikor végzett a jelekkel, hanyatt feküdt, már amennyire a bokrok engedték, és mereven bámulta az eget. Érthetetlen imát mormolt, közben ugyanazzal az ujjával ugyanazokkal a mozdulatokkal írt az égre, mint amikkel az imént a porba. Amikor ezt is befejezte, csak feküdt tovább. Idegesen lélegzett, amíg az ég el nem sötétült, és az első kövér esőcsepp a kézfejére esett. Matthias elmosolyodott. Innentől már csak rajta múlt minden, hogy megadhassa a szerelem érzését a tavi tündérnek, és vele maradhasson az idők végezetéig. Lassan felkelt hát, és tettetett idegességgel odaszaladt a lányokhoz, hogy összeterelje őket egy nagyobb fa alá. Az eső már ömlött, mintha dézsából öntötték volna. Hófehér haja csapzottan hullott a vállára, szemüvegét levette, és színlelt aggodalommal körülnézett, mintha ellenőrizné, hogy mindenki megvan-e.
- Matthias tanár úr! – kiáltott Helma – Zoe és Olle nincsenek meg!
- Rendben, ne aggódj, azonnal megkeresem őket! – és azzal Matthias berohant a viharos erdőbe.