A tavi tündér III. (A titok)

Az élet ment tovább, mint mindig. Zoe hiába próbált egyre többet tanulni, főleg Matthias óráira, amikor az felszólította, hogy mondja fel a leckét, előfordult, hogy egy kukkot sem tudott kimondani. Matthias teljesen megbabonázta. Olle is kerülte egy ideje, valahogy jobban elszórakozott Almirával és Helmával. Zoe már egyedül indult el reggel, és iskola után is egyedül ment haza. Az étvágya sem volt már a régi, füzetlapjai nagy részét rajzok borították be… rajzok, amiket ő készített Matthiasról, illetve kettejükről. Némelyik mellett rövidke írás is volt, hogy mennyire hiányzik neki, vagy hogy milyen jó lenne, ha már észrevenné, hogy pici szíve minden rajongásával imádja, amennyire csak lehet. Próbált ő az iskolára összpontosítani, de sokszor érezte úgy, hogy megfojtja a Szent Johanna szigora és puritánsága, a többi tanár egykedvűsége, és szerinte ők a többi lányt is olyanra akarták nevelni, amilyenek ők voltak: büszkének tetszettek, de igazából mind alá voltak rendelve valami felsőbb erőnek, akármi is volt az, és ennek a felsőbb erőnek senki nem mert ellentmondani. Zoe tudta, hogy nem akar ilyen lenni, meg akarta őrizni egyéniségét. Ha Matthias nem lett volna ott, már rég rávette volna szüleit, hogy írassák be egy másik iskolába. Néha látni vélte, ahogy Matthias a szeme sarkából lopva rá-rápillant, vagy hogy elmosolyodik, amikor őt nézi.

- Teljesen megváltoztál – ment oda hozzá egy szünetben Olle.
- Mire gondolsz?
- Már alig vagy velem! Mindig csak Matthiast figyeled, rosszul felelsz órán, lefogytál, sápadt vagy, a szemeid karikásak…
- Még valami, hogy kicsit építgesd az önbizalmam?
- Nem lesz ennek jó vége, Zoe. Matthias egy igazi ragadozó.
Zoe ideges lett. Legszívesebben arcon ütötte volna Olle-t.
- Mégis mit képzelsz magadról? Én változtam meg? Nem én kezdtem el Helmáékkal barátkozni, hanem te! Te kezdtél el kerülni engem, te nem vártál meg engem reggelente, és te döntöttél úgy, hogy most már az új barátnőiddel jársz haza. Mindezért én lennék a hibás? Tudod mit, Olle? Te soha az életben nem fogod megtapasztalni, hogy milyen érzés őszintén szeretni valakit, még ha az örökké viszonzatlan is marad! Nem fogod megtudni, és kíváncsi vagy, hogy miért nem? Mert belőled is jégszívű, zord nőszemélyt nevelnek majd, aki csak mások véleményének él! Hát én nem leszek ilyen, tudd meg, és nem tűröm el, hogy szidalmazd Matthiast, főleg nem nekem vagy előttem!
Olle teljesen meg volt döbbenve. Látta már Zoe-t idegesnek, de ennyire még soha.
- Csak figyelmeztetni akartalak, hogy vigyázz vele.
Azzal Olle otthagyta a magányosan dühöngő Zoe-t. Fájt neki, hogy barátnője ilyen csúnyán kiabált vele, de hagyta, hadd menjen a saját feje után, ha már segíteni nem tudott rajta. Ő sejtette, hogy Matthias korántsem olyan ártatlan, mint ahogy azt hinnék.

Aznap Matthias tanítás után sokáig bent maradt, hogy dolgozatokat javítson. Teljesen sötét volt már kint, amikor elindult hazafelé. Gyalog ment, mint mindig… útközben szeretett gondolkodni. Magába szívta a jéghideg, tiszta esti levegőt, érezte ahogy a szelek úrnője elébe viszi a láp illatát… igen, a láp… ilyenkor mindig eszébe jutott, hogy vajon honnan is származhat? Mert bár nagy tudománya volt, ezt sosem volt képes kideríteni. Annyival volt mindössze tisztában, hogy csecsemőkorában ott találták meg anyaszült meztelenül, nem lehetett idősebb pár órásnál. Lidércek vették körül, akik lángjukkal melegen tartották. Sírására egy parasztasszony figyelt föl, aki hazavitte őt a saját gyermekei közé, és ugyanúgy nevelte föl, mint a többit. Ő adott neki nevet, meleg ágyat, ételt, szeretet… férjét nem sok évvel később a lápi ingovány rántotta a mélybe, bár sokan állították, hogy megszökött egy szemrevaló fiatal lánnyal. Sosem derült ki az igazság, bár onnantól kezdve a kis Matthias minden szabadidejét a láp körül őgyelegve töltötte, várva, hogy nevelőapja ismét felbukkanjon, akár élve, akár holtan. Valamiért mégis érezte, hogy nem halt meg. Egy ilyen várakozás közben találkozott először a lápi tündérekkel. Velük játszott, ők tanították meg először, hogy mire kell figyelni ha lápon jár az ember… és igen, tőlük tanulta meg a mágiát, a varázslást, a védelmet, az átkozást, a rontást, és még annyi minden mást is… az ő révükön kiismerte a lidérceket, megértette a szelek úrnőjének panaszát, és onnan már csak egy lépés volt, hogy észrevegye az erdő mélyén rejtőzködő koboldokat, akik elvezették a tóhoz. Ahhoz a tóhoz, ami később a végzete lett, ahol először megpillantotta a tavi tündért. Tudta jól, hogy a lápi tündérek az ő gyermekei, akiket eltaszított magától.

A lápi tündérek pedig a rét tündéreinek szülői. Matthiast teljesen elbűvölte a tavi tündér, és elhatározta, hogy így vagy úgy, de eggyé válik vele. Nem a testét akarta, dehogyis csak azt… a lelkét, az elméjét, minden kis rezdülését, egy test, egy lélek akart lenni vele. Tudta persze, hogy ez lehetetlen. Ő halandó, Ülaia pedig olyan lény, aki örökké él, csak lelke nincs. Matthias mindig a tó környékén bóklászott ezután, reménykedve, hogy újra megpillanthatja a csodálatos lényt. Legtöbbször ugyan hiábavaló volt minden várakozása, minden hosszú sétája, hiába kacsázott lapos kövekkel, hiába bámulta a víz nyugodt tükrét... a tavi tündér nagyon ritkán jött fel a felszínre. Közben azonban a többiek mindenre megtanították, amit ők tudtak: a tűzcsiholástól kezdve az alakváltozásig. Matthias úgy hitte, ha ezeket megtanulja, lesz akkora hatalma és tudása, hogy lenyűgözze vele a tündért. Honnan is sejthette volna még akkor, hogy akinek nincs lelke, az képtelen akármilyen érzelmekre is? Végiggondolt mindent: anyja halálát, majd azt is, ahogy testvérei szépen lassan elmentek otthonról, ki-ki a maga életét élte, a saját útját járta. Egyedül ő maradt a régi kis házban, és minden erejével azon volt, hogy boldoguljon. Tehetséges fiatalembernek bizonyult, tudásszomja és akaratereje még megnyerőbbé tette, így végezhetett jó iskolákban, és így került be a Szent Johanna tanítói közé. Tényleg, már évek óta ott vagyok – jutott eszébe abban a pillanatban, amikor hazaért. Az ajtót bezárta maga mögött, és nekilátott, hogy tüzet rakjon a kandallóban, majd teát főzött. Nem találta a helyét, hiába mocorgott, hiába szórakoztatta magát apró trükkjeivel, melyek közül a tárgyak színének megváltoztatása volt a kedvence.

Érezte, hogy nem maradhat nyugton addig, amíg nem látja újra szerelmét, bár lehet, hogy őt most jégpáncél választja el tőle. Na és, mit neki egy kis jég? Pillanatok alatt fel tudja olvasztani az egészet, ha akarja! Meg se itta a teáját, hanem úgy ahogy volt, elindult a tó felé. Hetek óta nem találkozott a tavi tündérrel, eszébe se jutott, hogy talán most rossz kedve lesz, amiért ilyen hidegben a felszínre hívja. Egy idő után, amikor a tóhoz ért, zihálva, kimelegedve, csak a csönd fogadta, annak viszont örült, hogy a tó mégsincs befagyva. Hívni kezdte hát Ülaia-t, szép halkan, közben mindkét tenyerével a víztükörre rajzolt mágikus jeleket. Tudta, hogy ha esetleg a tündér mégse hallaná meg hívását, ezekre a jelekre azonnal feljönne. Pár perc sem kellett, és fel is bukkant. A sötétzöld hínár alól mérgesen villogtak szemei. Még nyakig se dugta ki fejét a vízből, Matthias nyilván álmában zavarta meg. Kis idő múlva is épp csak a fejét emelte a vízfelszín fölé.

- Matthias, öröm téged újra látni. Remélem, jó okod van rá, amiért ilyenkor zavarsz. Pihenni akartam.
- Csak látni akartalak.
- Hah, ilyenkor? – a tavi tündéren látszott, hogy egyre idegesebb. – nem ért volna rá vagy korábban, vagy holnap?
- Sokáig bent kellett maradnom az iskolában. Azt hiszem, megtaláltam a nekünk kellő lényt.
- Csakugyan? Na, ez már kezd érdekes lenni. Milyen?
- Fiatal, még egészen fiatal. Tartózkodó, kicsit harapós, magabiztosnak tűnik, de annyira még nem láttam.
- Hogy érted azt, hogy nem láttad?
- Ritkán néz a szemembe… ritkán kapom el a pillantását, így azért elég nehéz látnom a lelkét! – Matthias lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd folytatta, igyekezvén, hogy minél hitelesebben le tudja írni a szóban forgót – de abban biztos vagyok, teljesen biztos, hogy tiszta és ártatlan.
- Úgy legyen. És mégis hogyan akarod idehozni?
- A tanára vagyok, sőt, az osztályát vezetem. Ide fog jönni! – mosolygott Matthias.
- És ha jól sejtem, majd a kedvedért bele is gyalogol a jéghideg vízbe, hogy belefulladhasson. Ha pedig be fog fagyni a tó, akkor nem lesz semmi az egészből.
Matthias úgy érezte, kezd megtörni. Akármilyen nagy hatalma volt, a szerelem és a hőn imádott lény mindig el tudták venni a józan eszét, és a türelmét is. Úgy érezte, hogy Ülaia szórakozik vele, szánt szándékkal bosszantja.
- Értsd már meg – fakadt ki végül – lelket akarok adni neked! Soha nem fogod tudni, mennyire szeretlek, ahogy a fagyos tél sem tudja, hogy milyen a nyári hőség! A jégcsapok nem ismerik a pillangókat, Ülaia, ahogyan te se ismered a szerelem érzését! Én meg akarom veled osztani ezt a csodálatos érzést, de amíg nincs lelked, addig lehetetlen!
A tavi tündér megvetéssel mérte végig Matthias-t.
- Önző vagy, tudod? Lehet, hogy nem érzem át, amit te, de látom, ahogy szenvedsz, és a keserűség tölti meg szívedet és egész testedet. Nekem kívánod ezt? Ez lenne a szerelem?
- Nem értheted! Ha te is így éreznél irántam, más lenne… boldogok lennénk, mindörökké boldogok!
- Én most is boldog vagyok, semmi gondom nincs a világgal. Nem lehetek sokáig a szárazföldön, ennyi minden bajom, de hát amennyit fent vagyok, az nekem még sok is. Túl száraz nekem ez a környezet. De kíváncsi vagyok… ha ennél is több örömöt tudsz nekem nyújtani, hát egye fene, hozd azt a lelket! Ha máshogy nem fog menni, lenyomod a víz alá, és amikor kibújik belőle a lelke, abban a pillanatban elkapom! Csak jelezz előtte!
- Megígérem, hogy az egész lét legboldogabb lényévé foglak tenni! Szeretni fogjuk egymást az idők végezetéig.
- Bizonyára. Csak egyet felejtesz el, kedves Matthias. Te szárazföldi vagy, én viszont nem. Persze el tudnám intézni, hogy csatlakozz hozzám, mert akárhogy is, azt ne várd el tőlem, hogy lecseréljem kristálytiszta gyöngyházpalotámat egy poros kőrakásra, amit ti háznak hívtok.
- Mondd csak, hogyan tudnád ezt orvosolni? Ha kell, meg is halok érte!
- Hm, nyugodt vagyok, amiért ezt mondod, mert tényleg meg kell halnod érte. Itt, ebben a tóban. A te lelked is elhagyja majd testedet, ugyanúgy, ahogy azé a valakié, akiét majd nekem adod. Bár az övéből ami nem kell, azt elhajítom. Nekem csak az érzéseire van szükségem, illetve nekem nem is, hanem neked. A többi jellemvonását megsemmisítem. A testét pedig utána azonnal hajítsd a mocsárba. Onnan az életben nem fog előkerülni.

Matthiasnak eszébe jutott nevelőapja… talán ő még most is odalent, abban a sötét, sűrű mélységben várja, hogy földi maradványait felvesse a mocsár? Vajon hány növény kapaszkodott belé odalent, hogy ott tartsák – ha ugyan tényleg ott van?
- Mondd, Ülaia, miből gondolod, hogy a mocsárban soha nem találják majd meg a tetemét?
Ülaia fölkacagott.
- Ugyan, kiét találták meg ott eddig? Elárulom, drága Matthias, hogy a mocsár még mélyebb, mint ez a tó, a vize pedig olyan sötét, hogy még a buborékok sem érnek a felszínére. Aki ott elmerül, az a világ végéig ott is marad. Aljas környék az, sosem lehet tudni, mikor lépsz a zöld növények között a zöld békalencsére, ami alatt vár a feneketlen mélység. Majd azt fogják hinni, a kislány bizonyára elveszett, és a saját hibájából nyelte el a mocsár.
- Igazad van. De mi lesz velem?
- Vártam már ezt a kérdést. Te, miután eltűntetted a testet, szépen belegyalogolsz a tóba, hogy az egész lényed víz alatt legyen. Előtte majd hívj engem, és én ezernyi hínárral kötözöm majd le tested, amíg lelked elszáll belőle. Amint az meglesz, elkapom, és egy elég körülményes, de megbízható varázsigével elintézem, hogy ne kelljen lélegezned az életben maradáshoz. Ha azzal is végeztem, már vissza is kapod a lelked. A hideget majd megszokod, idővel érzékeid alkalmazkodni fognak mind ahhoz, mind a sötétebb világhoz. Ám ne feledd, hogy amit adtam, könnyűszerrel vissza is vehetem, és te visszatérsz majd a földre… persze csak ha én akarom.

Matthias nyelt egyet. Mivel már évek óta erre vár, megfogadta, hogy bármi áron együtt lesz a tavi tündérrel. Szentül hitte, hogy ha lenne neki is igazi lelke, nem lenne olyan kegyetlen.
- Nos, Matthias, nekem ideje visszatérnem. Nem tesz jót se a hajamnak, se az arcomnak a szárazság. Mellesleg… hogy hívják a kislányt?
- Az ő neve Olle. Minden jót, Ülaia.
- Neked is, Matthias.
Matthias némi csalódottsággal és keserűen hátat fordított a tónak, melybe a tündér éppen csak alámerült; majd elindult hazafelé. Olle járt az eszében, az ártatlansága, és hogy milyen fiatal, de túl önző volt ahhoz, hogy lemondjon Ülaia-ról. Mindazonáltal soha nem fog kiderülni az igazság, mindenki azt fogja hinni, hogy a kislány beleesett a tóba, és azért fulladt meg. Az emberek félnek a haláltól – gondolta Matthias – és nem bolygatják túlzottan, ha nem muszáj. Olle-t majd szépen eltemetik, én pedig örökkön örökké együtt leszek Ülaia-val, amíg csak világ a világ! Majdcsak megszokom majd a víz alatti létet, ekkora áldozatra hajlandó vagyok.

Matthiasnak csak ekkor tűnt föl, hogy mennyire fázik. Ezen könnyen segített, ismerte a módját, hogy maga köré hívja a lidérceket, hogy ők aztán rengeteg kis kék lángocskával melegítsék és világítsanak neki. A szelek úrnője most békés volt, talán azért, mert nem látszott a Hold. Nagyjából félúton járhatott, amikor valami oknál fogva nyugat felé nézett, a láp irányába. Egy pillanatra megállt, és azon mélázott el, hogy apja vajon tényleg ott fekszik-e örök láncaiba bogozódva a sűrű és zavaros víz alján, vagy boldogan él valahol valaki mással? A tündérek nem tudtak neki semmi használhatót mondani, és az ő hatalmuk sajnos korántsem volt akkora, hogy fenekestül felforgassák érte azt a hatalmas ingoványt. Matthiasnak muszáj volt észbe kapnia, mert a lidércek már nem bírták sokáig a repülést. Nem szoktak hiába röpködni. Folytatták hát az utat, és rövidesen Matthias haza is ért. Fáradt volt, kedvtelen, de valami belső erő mégis vidította: a remény, hogy Ülaia hamarosan az övé lesz. Csak azt nem tudta még, hogy hogyan fogja Olle-t úgy elcsalni a tóhoz, hogy ne derüljön ki később, hogy az ő keze van a kislány eltűnésének ügyében?

Mindeközben Ülaia már réges rég tavi palotájába vonult vissza. Utasította a vízipókokat, hogy szőjenek az ágyára új és puha hálót, majd magához hívatta bizalmasát, akit valaha ő változtatott át varázslómesterből varanggyá. Tudta jól, hogy aki tőle függ, az mind hűségesen és odaadón szolgálja őt, és nem merészel neki ellentmondani. Ülaia semmit nem akart a véletlenre bízni.
- Halljam, Kale, mire jutottál?
A vén és óriási béka odaevickélt a tündérhez.
- Fenséges Ülaia, Matthiasnak tiszták a szándékai, és ha tényleg azt akarod, ő vízbe fojtja azt a szerencsétlen kislányt… kérlek, ó felség, gondold ezt át még egyszer! Biztos lenne valami más megoldás, amiért nem kéne ártatlanok lelkét feláldozni!
- Hallgass! Nem azért hívattalak, hogy jó erkölcsről és az ártatlanok védelméről oktass ki! Tudod te is nagyon jól, vén okoskodó, hogy fütyülök én Matthias érzéseire, nekem csak az a fránya lélek kell, főleg ha tényleg olyan fiatal, ahogy Matthias mondta. Nos, erről mit tudsz?

Kale bánatosan pislogott, majd alig hallhatóan végül megszólalt:
- Nagyon fiatal leány, még gyermek. Lelke és szíve tiszta, mint tavad vize. Ő biztosan kitart még legalább ötven évig.
- Csodálatos! De azért mégiscsak jobb lenne valaki, aki nem halandó. Akkor nem kéne ötven év múlva újabb bolondot rávennem arra, hogy szerezzen nekem egy lelket. De amíg őket uralja a halál, addig engem is. Senkiről nem tudok, akinek akkora varázsereje lenne, hogy ezen változtatni tudna… még Matthiasnak sincs! De sebaj… újabb ötven év lesz az enyém az örökkévalóságból, újabb ötven évem lesz arra, hogy gyönyörű legyek. A többi majd jön magától.
- És mi lesz Matthias-szal? – kérdezte óvatosan a varangy. Ülaia felkacagott.
- Azt még érdemes lesz megnézned, Kale, érdemes lesz! De most távozz, pihenni akarok. Ha megtudsz valami újdonságot, azonnal üzenj!
- Úgy lesz, úrnőm.

Kale szomorúan hagyta el Ülaia lakosztályát. Ő nem szerette az igazságtalanságot, viszont tisztában volt vele, hogy hiába próbálna meg valahogy szólni Olle-nak, ő csak a brekegést hallaná. És Matthias? Ő pedig nem hinne neki. Visszaúszott hát a vackába, és reménykedett benne, hogy van igazság a világon.