A tavi tündér II. (A látogatás)

Teltek-múltak a napok, a napokból hetek lettek, a szikrázó napsütés derengésre váltott, a szellő csípős, vad, hideg széllé alakult át. November közepe volt, és minden ment a maga rendje-módja szerint. Zoe és Olle ugyan már nem beszéltek olyan sokat egymással, de még mindig együtt mentek reggel iskolába, és együtt is mentek haza. Valami azért mindig akadt, amit át lehetett, vagy talán át kellett rágni. Zoe közben azon vette észre magát, hogy tényleg, komolyan szerelmes lett Matthias tanár úrba. Minden vele töltött órán nőtt az iránta érzett csodálata, tisztelete, és rajongása. Sokat gondolkodott azon is, hogy talán ez nem is szerelem, csak rajongás… vagy ez az érzés csupán csak menekülés a gondolattól, hogy néhány tanár, az igazgató és a gondnok kivételével csupa-csupa lány veszi körül. Minden esetre itta Matthias minden szavát. Egyik órán a füvekről olyan érdekes előadást tartott, hogy hazafelé magában megköszönte a természetnek, amiért ennyi szép és gyógyító, vagy épp védő növényt adott a világnak.

Matthias azt magyarázta, hogy egyes növénynek és állatnak jobb a logikája, és még számtalan más képessége, mint az embernek. Máskülönben hogyan repülnének északra majd délre a vándormadarak? Miért tudja a beteg macska, hogy melyik fű gyógyítja meg? A természet gyermekei mind megértik egymást, csak az ember előtt érthetetlen a nyelvük, csak az ember hallja a szélben hajlongó fák beszédét értelmetlen recsegésnek, nem érti, hogy vall szerelmet párjának a kuvik sötét éjfélen, és ha beteg, orvoshoz fordul, ahelyett, hogy ahhoz a dologhoz folyamodna, ami vele majdnem azonos: a természethez. Zoe teljesen egyetértett vele. Egyre inkább kezdte elhinni, hogy Matthias tanár úr sokkal több, mint aminek mutatja magát. Amikor őt feleltette, igyekezett kihozni magából a legjobbat, mindent megtett, hogy imponáljon ennek a különleges férfinek. Ilyenkor Matthias gyakran megdicsérte, és olyan elbűvölően mosolygott rá, mintha szemüvege csillogása azt mondta volna Zoe-nak: gyere ide, ne félj tőlem, tudom, mire gondolsz! Olle szerint Zoe begolyózott, emiatt gyakran ugratta, de igyekezett, hogy ne sértse meg. Zoe-nak nem kellett kimondania, Olle mégis tudta, hogy olyan, de olyan szerelmes az osztályfőnökbe, hogy az csak na! Egy nap azonban, amikor órák után bandukoltak a folyosón, azért mégis megkérdezte:

- Zoe, de most őszintén! Szerelmes vagy te Matthias tanár úrba?
- Hát… Olle, én megbízok benned… igen. Teljesen elvarázsolt. Az első pillanattól fogva. De miért kérded?
- Csak sejtettem, de nem voltam biztos benne. Tőlem senki nem fogja megtudni, megígérem.
Ahogy mentek tovább, Olle észrevett valamit a földön. Odaszaladt, hogy felvegye. Egy gyönyörűen megmunkált ezüstkulcs volt egy vékony ezüstláncon.
- Húúú, Zoe, ezt nézd, mit találtam! Vajon kié lehet?
Zoe is szemügyre vette, majd eltűnődött.
- Hát nem tudom. Ekkora ékszert itt biztosan nem lehet viselni. Meg aztán, szerintem ez nem egy szokványos kulcs. Valami jel van rajta.
- Hadd nézzem csak! – Olle felkiáltott. – De hiszen ez a te Matthiasodé! Itt van benne egy M betű!
- És miből gondolod, hogy az övé? – kérdezte Zoe, miközben reszketni kezdett az izgalomtól.
- Először is! Diák ekkora ékszert nem hordhat! Másodszor: egy kifinomult ízlésű tanárnő sem viselne ilyet. A gondnok neve nem M betűvel kezdődik, az igazgatóé sem. Szóval egy férfi tanárt keresünk, akinek az a neve, hogy M… na Micsoda?
- Matthias – ismerte el Zoe mosolyogva – majd én elviszem hozzá!
- Ugyan már, fogalmad sincs, hogy hol lakik!
- Hát majd kiderítem!
- Na ne mondd! És mégis hogyan?
Zoe egy darabig gondolkodóba esett… tényleg, elvégre elképzelése sincs, merre élhet Matthias… megkérdezni egy másik tanárt? Áh, akkor az elvenné tőle a kulcsot, hogy saját kezűleg adja át neki… akkor hát mit tegyen?
- Megkérdezem a gondnokot. Ő biztosan tudja…
- Szerinted el is árulja neked?
- Miért ne tenné?

Olle vállat vont, és elindultak megkeresni a gondnokot. Az udvaron találták meg, amint az utoljára lehullott leveleket söpörte össze egy nagy kupacba. Zoe szeretett az ilyen levélhalmokba hanyatt dőlni, hogy érezze az avar illatát és puhaságát, de úgy gondolta, ez az iskola túl komoly az efféle gyerekes viselkedéshez. Az idős férfi néha megsimította őszes bajszát, majd óriási szakértelemmel folytatta a munkát, ügyelve, hogy egy pici levélke se maradjon ki a halomból. Zoe megszólalására ijedten összerezzent, valószínűleg észre se vette, hogy két kislány közeledik felé.
- Jó napot kívánok, elnézést, hogy zavarom, de azt szeretném megkérdezni, hogy nem tudja-e véletlenül, hogy Matthias tanár úr merre lakik?
A gondnok úgy nézett a lányokra, mintha még sosem látott volna olyanokat, mint ők. Megsimította bajuszát, majd szó nélkül elindult. Ők pedig követték. Bementek az épületbe, majd a folyosó végén álló kis szobácskába, ahol a gondnok levett egy füzetet, ami egy falból kiálló szögre volt fellógatva egy vékony madzaggal. Kinyitotta, majd halkan morogni kezdett, végül megszólalt:
- Igen, itt van, Matthias tanár úr… aszongya… ejnye, elég messze lakik a fiatalúr… szinte bent az erdőben.
Zoe és Olle összenéztek. Bent az erdőben? Különös…
- De mégis… - suttogott Zoe – merre menjünk?
- Csak menjetek egyenesen végig a legutolsó utcán, tudjátok, ami az erdő mellett van. Az utolsó ház után már nincs macskakő, csak földút, azt kövessétek, át a kis patak hídján, és egy-kettőre ott lesztek. De vigyázzatok, hogy ne térjetek le róla! Azt mondják, lidércek is laknak abban az erdőben.
- Ugyan már, a lidércek nem bántanak – így Olle. Zoe oldalba bökte.
- Köszönjük a segítséget, és a viszontlátásra! – búcsúzott Zoe, és vidáman kiszökdécselt, kis kezében úgy szorongatta a kulcsot, mintha az a világ legnagyobb kincstárát nyitja, amely dugig van arannyal és drágakővel, és nem őrzik kígyók és sárkányok.

Számára talán az is volt. Olle kelletlenül ment utána, nem igazán volt ínyére, hogy kövesse Zoe-t az erdőbe, főleg nem hidegben, és hát hamar is sötétedik, édesanyja biztosan nem örülne, ha későn érne haza. Zoe észre is vette, és kérdés nélkül kijelentette, hogy nem baj, ha nem megy vele, odatalál egyedül is, egyébként is sietnie kell, úgyhogy Olle menjen csak haza nyugodtan. Olle őszintén megkönnyebbült, megígérte Zoe-nak, hogy másnap reggel találkoznak, és szélsebesen el is indult hazafelé. Olle a másik irányba indult, oda, ahol a távolban az erdő szürkés-barnás fái meredtek az ég felé, talán a sűrű, sötét felhőkbe akartak belekapaszkodni, hogy ki tudjanak szakadni a fagyos föld öleléséből. Zoe számára megszűnt az idő, és bár a kulcsot a nyakába akaszthatta volna, inkább szorongatta tovább. Szinte érezte, ahogy Matthias energiája átjárja a kulcson keresztül az ő lényét is, és már nagyon várta, hogy elérjen hozzá. Fütyült is ő a lidércekre, a tavi tündérre, bár hallotta, hogy mostanában történnek furcsa dolgok. Olle két héttel előtte mondta neki, hogy a szelek úrnője visszatért, esténként hallani fájdalmas dúdolását, amivel szerelme, a Hold után vágyakozik. Az úrnő ugyanis a világ kezdetétől fogva szerelmes a Holdba, ám ez a szerelem sosem teljesülhet be, Olle szerint azért, mert a Holdon nincs levegő, és ezért ott nem fújhat a szél. Este ezért ilyen bősz, ezért dúdol és fütyül, siet mindenfelé, mert láthatja a szerelmét, de el sosem érheti. Igazságtalan dolog – futott át Zoe agyán – de ha annyira szereti, biztosan tud valamit tenni érte. Én is teszek most valamit, elviszem Matthias tanár úrnak a kulcsát.

A Nap már lemenőben volt a sűrű felhők mögött, mire Zoe elért a kis hídhoz, amihez már közel volt a tanár úr háza. Látta is: kis fehér házikó volt, kéményéből hömpölygött a füst, előtte két óriási tölgyfa állt, mellette egy fenyő. Bentről hívogató világosság szűrődött ki. Zoe teljesen el tudta képzelni, ahogy az ő szeretett Matthiasa most ott ül a tűz előtt, és olvas egy érdekes könyvet, vagy talán vacsorázik. Biztos korán kell kelnie, hogy minden reggel beérjen az iskolába… csak azt nem értette, hogy hogyan jutott be, amikor a kulcsát elveszítette? Ahogy közelebb ért, egyre inkább lassított: valami megmagyarázhatatlan aggodalom kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy talán Matthias nem fog örülni neki… de hát ez badarság, elvégre ő csak elhozta neki a kulcsát… belépett hát a nyitott léckapun, és az ajtóhoz sétált. Közben olyan ideges lett, hogy hallani vélte a saját szívverését… de azért bekopogott. Bentről zaj hallatszott, majd nyílt az ajtó, és Matthias tanár úr feje jelent meg a nyílásban.
- Tessék? Nahát, üdvözöllek, Zoe! Minek köszönhetem a látogatást?
Zoe rájött, hogy minden aggodalma hiábavalónak bizonyult. Matthias olyan kedvesen mosolygott rá, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy miért is jött tulajdonképpen. Majd hirtelen észbekapott, és Matthias felé nyújtotta a láncon lógó kulcsot.
- A tanár úr elveszítette… és én megtaláltam… és nem akartam, hogy elvesszen… ezért elhoztam…
- Nahát, ez igazán kedves tőled. Kerülj beljebb, épp most főztem magamnak egy kis teát, de jut neked is, biztosan jólesne ebben a hidegben!

Matthias szélesre tárta az ajtót, Zoe belépett, és úgy érezte, hogy álmai varázskastélyában jár: a falakon képek, polcok, rengeteg könyv; a kandalló fölött egy öreg óra, és valahogy az egész hely annyira otthonos volt, hogy Zoe úgy érezte, soha többé nem akar innen elmenni. Matthias hellyel kínálta a tűz mellett, neki igazából csak akkor tűnt fel, hogy a ház sokkal nagyobbnak tűnik belülről, mint kívülről. A szeme megakadt egy kisebb képen: Matthiast ábrázolta, amint egy gyönyörű fiatal nőt karol át. A nő nevetve bújt hozzá. Zoe kis szívét a féltékenység kezdte marcangolni. Hogyan is gondolhatta, hogy egy ilyen csodálatos ember, mint Matthias tanár úr, teljesen egyedül él? Vagy hogy nem szerelmes senkibe? Minden esetre nem akart rákérdezni, elvégre tudta jól, hogy érzelmei ellenére mégse tartozik rá. Matthias ekkor tért vissza a teával. Egy üvegcsészébe töltött Zoe-nak, majd egy másikba magának.
- És mondd csak, honnét tudtad, hogy az én kulcsomat találtad meg? Úgy értem, ha megkérdezted volna valamelyik tanítót, az bizonyára elvette volna tőled, hogy ő adja vissza nekem.
Zoe nem akarta elárulni, hogy ezt akarta éppen elkerülni.
- Hát, Olle meg én rájöttünk valahogy… azt mindjárt láttuk, hogy nem nő kulcsa, és az „M” betű a tanár úr nevére utalt… és amikor megkérdeztük a gondnokot, hogy merre keressük a tanár urat, ő mondta el, hogy ide kell jönnünk, csak Olle már sietett haza, és én…
- Értem már – szólalt meg Matthias, és belekortyolt a teába – így egyedül jöttél el. Ez igazán kedves tőled.

Zoe érezte, hogy fülig pirul, így inkább szégyellősen ő is ivott egy kicsit a teából. Talán kár volt elmondani neki, hogy milyen körülményes út vezetett ahhoz, hogy ő most itt legyen, sőt talán az is eleve kár, hogy ő most itt van… nem hagyta nyugodni az a kép… akaratlanul is mindig odapillantott. Ám Matthias észrevette. Egy hosszú pillanatig együtt bámulták a képet, és mikor a tanár úr visszafordult, arcára komor kifejezés ült.
- Nem kell megkérdezned – szólalt meg hirtelen – ő egy nagyon kedves barátom volt. De megváltozott, és most már egyáltalán nem olyan aranyos és jólelkű, mint annak idején. Tudod, Zoe, a vagyon és a hatalom nagyon meg tudja változtatni az embereket, erre jobb, ha te is nagyon vigyázni fogsz mindig. Ő rájött egyszer, hogy mekkora a hatalma, és azóta nem tartjuk a kapcsolatot.

Zoe gyermeki szégyenében úgy összekuporodott, amennyire csak bírt. Szerette volna tudni a lány nevét, de nem merte megkérdezni… legalábbis nem volt biztos benne, hogy megkérdezze. Meg egyébként is, mire menne egy névvel? Úgyse ismeri, szinte egy ilyen korú hölgyet se ismer. Vagy azért mégis? Tapintatlanság lenne… jó lenne tudni, hogy hívják a titokzatos lányt. Mocorogni kezdett, kissé meg is ijedt az egész helyzettől… Matthias kifejezéstelenül nézte a földet, ő pedig Matthiast. Gyorsan felhörpintette a teáját, és felállt.
- Nagyon köszönöm a teát és a vendéglátást, tanár úr, de azt hiszem, ideje indulnom. A szüleim már biztosan aggódnak miattam.
- Persze, menj csak. Én köszönöm, hogy elhoztad a kulcsomat, bár szerencsére tartok egy titkos helyen egy pótkulcsot, pont az ilyen esetekre, mint ez is – Matthias elmosolyodott – akkor hát holnap találkozunk, Zoe, jó utat hazáig!
- A viszontlátásra, tanár úr! – integetett Zoe, és elindult hazafelé. Ekkor vette észre, hogy teljesen besötétedett.

Talán vissza kéne mennie, és kérni Matthias-tól egy lámpást vagy valamit, mert az orráig se lát… igen, ez jó ötlet… áh, fölösleges, majdcsak hazatalálok valahogy – gondolta. Ahogy szedte a lábait, hallotta, hogy a szelek úrnője rohan keresztül-kasul az erdőn, látta a felkavarodó avart és a hajladozó fákat. Felnézett az égre, fel a vékony kifliholdra… sajnálta a szelet, amiért elérhetetlen számára a szerelme… akárcsak neki. Habár Matthias kedves hozzá, és ő is mindent megtesz, hogy a kedvében járjon, szorgalmasan tanul, és igyekszik jó magaviseletet tanúsítani, azért az mégsem ugyanaz… hátratekintett még egyszer, hátha valamelyik ablakon keresztül meglátja az ő tanár urát, ahogy bent tesz-vesz a házban, de semmi… valószínűleg olvas. Azt azonban különösnek találta, hogy a ház körül állt a levegő, nem mozogtak a fák, sem a lehullott levelek. Mintha egy üvegbúra alatt lett volna az egész. Hirtelen eszébe jutott, amit Helma mondott neki: hogy rendkívüli ember, és nem árt óvatosnak lenni vele. Ki tudja – gondolta Zoe – ha létezik a tavi tündér, a szelek úrnője, ha léteznek a koboldok, és még annyi minden más, akkor ő miért ne lehetne varázsló? Ha mágiával meg tudnám magam óvni a rossz dolgoktól, én is megtenném. Lehet, hogy ő intézte el, hogy a szelek úrnője ne léphessen a kertjébe… még az is előfordulhat, hogy lefújná a házak tetejéről a cserepeket. Vagy csak bemesélem magamnak ezt az egészet? Minden esetre érdekes.

Zoe hirtelen rádöbbent, hogy már tényleg későre jár, és csipkednie kéne magát, ha még vacsora előtt haza akar érni. Hosszú odáig az út… mindenféle gondolat kavargott a fejében, és hiába próbált édesanyja finom főztjére gondolni, valahogy mégse volt étvágya. Csak a teljes sötétség vette körül, a Hold világított némiképp. Zoe örült volna neki, ha lett volna mellette egy kis lidérc, hogy kékes lángjával vezesse, mert így nem látta az úttalan út kis gödreit, amikben oly könnyű volt elbotlani. Csak figyelte a város fényeit, és reménykedett benne, hogy semmi baja nem esik, amíg hazaér. A szelek úrnője ott szaladgált körülötte is, mint egy őrült, a Hold lassan vándorolt az égen… hosszú gyaloglás után végre Zoe hazaért. Szülei mindketten a konyhaasztalnál ültek, láthatóan idegesen.
- Kislányom, csakhogy hazaértél! – ugrott fel édesanyja – Apáddal már annyira aggódtunk érted! Mégis merre jártál? Már rég kész a vacsora!
Zoe tanakodott egy pillanatig, hogy az igazat mondja-e. Bár hazudni nem szokott, nem akart nevetségesnek tűnni a szülei előtt azzal, hogy szerelmesen futkos egy tanára után. De aztán rájött, hogy úgyis kiderülne, ha füllent.
- Matthias tanár úrnál voltam. Elhagyta a kulcsát az iskolában, és én utánavittem… nem akartam, hogy esetleg miattam töltse kint az éjszakát. Hideg van odakint, nagyon hideg.
- Azt én is tudom. Gyere, egyél egy kis levest! Egészen átfagyhattál… ha jól sejtem, a leckéd sincs kész…
- Nem kell holnapra tanulni… illetve csak egy kicsit. De az szerintem hamar meglesz. Apa, veled mi történt ma?
Apja felnézett az újságból, amit olvasott (Zoe mindig elcsodálkozott azon, hogy édesapja mennyi újságot tud olvasni).
- Semmi. Halásztunk, fogtunk, hazajöttünk.
- Ma akkor nem láttad a tavi tündért?
- Jaj, kislányom, nem lehet őt mindennap látni! Hiszen ha olyan csodálatos víz alatti palotám lenne nekem is, mint amilyen bizonyára neki is van, én se mozdulnék ki, ha nem lenne muszáj… rebesgetik, hogy gyöngyházas fala van, az ablakaiban pedig a leggyönyörűbb vízinövények díszlenek. A falak csigaházzal vannak díszítve, álomszép halak úszkálnak benne, ők hordják a tündérnek a híreket. Azt mondják, ő az egyetlen, aki ért a halak és az emberek nyelvén is.

Zoe-t lenyűgözte édesapja beszámolója, bár valahol sejtette, hogy az egész csak fantáziájának szüleménye.
- Látta is már valaki ezt a palotát?
- Hát, nekem egy öreg halász mesélte így, akinek a nagybátyja egyszer balesetet szenvedett a tónál. Persze ez már több, mint ötven éve történt… de a lényeg az, hogy a hideg vízben nem tudott rendesen mozogni, és elsüllyedt. Mivel már nem ez volt a legelső esete, sokáig vissza tudta tartani a lélegzetét. A víz akkoriban még hihetetlenül tiszta volt, és jól lehetett látni. Szóval ő állítólag látta azt a palotát. De az a ravasz tavi tündér valószínűleg észrevette, vagy valahogyan jelezték neki az alattvalói, mert hirtelen rengeteg hal vette körül az öreget, és elkezdték a part felé tolni. Azt mesélte, voltak legalább ezren. A következő emléke, hogy a parton feküdt csuromvizesen, és két halász szaladt felé. Többet én sem tudok.
- És a szelek úrnője?
- Szerintem eleget kérdeztél mára, ideje lenne tanulnod, utána pedig aludnod. Valami azt súgja, hogy hosszú nap áll mögötted.
Nem is sejtenéd, mennyire – gondolta Zoe.