A tavi tündér IIII. (A barátság)

Matthias közönyösen, ajkán halovány mosollyal állt az osztálya előtt. Szokásos délelőtt volt ez is, kint a szürke felhőkből lomhán, de egyenletesen esett az eső. Ilyenkor általában hidegebb szokott lenni. Hiába, közeledett a tavasz: a hó elolvadt, ahogy a tó és a patakocskák jege is. Matthias titkon örült ennek: ez azt jelentette számára, hogy hamarosan újra láthatja Ülaia-t. Vak szerelmében eszébe sem jutott, hogy Ülaia talán szándékosan tartotta őt távol magától: ha akarta volna, egy szempillantás alatt megtörhette volna a tó jegét, sőt, azt is megakadályozhatta volna, hogy az befagyjon. Ha a szárazföldön nem is, a vízben kétségkívül óriási ereje volt.

A telet nyugodtan végigpihenhette, nem zavarta senki és semmi. Ő boldog volt mindig is abban a víz alatti világban, ahol nem volt rohanás, nem volt hangzavar, nem voltak hívatlan látogatók, egyszóval békés helynek bizonyult, főleg az olyan lélektelen tündérek számára, mint amilyen Ülaia volt. Számított rá, hogy Matthias az első napsugárral együtt fogja őt meglátogatni, és megint ontani fogja magából az üres bókokat és demagóg dicséreteket… legalábbis Ülaia annak hallotta Matthias szavait, hiába voltak azok egy költő rafináltságával megfogalmazva úgy, hogy valaki, akiben lélek lakott, könnyekre fakadt volna tőle. Ülaia-nak a szavak már csak szavak maradtak. Értelem nélküli fecsegés. Most azonban, hogy esett, úgy vélte, Matthias nem keresi föl. Kiváltképp nem délelőtt. Nem, Matthias akkor éppen az osztályával volt, ajkán halovány mosollyal, szemében közönnyel nézett a lányokra. Ők izegtek-mozogtak, unták már a rossz időt.

- Lányok, szeretnék egy kis csöndet kérni. Így. Kértem egy napot az igazgatótól, amikor végre kicsit kimozdulhatnánk ebből a dohos épületből. Közeledik a tavasz, nyilván ti is szeretnétek egy kicsit kimenni végre. Arra gondoltam, hogy meglátogathatnánk és tanulmányozhatnánk az erdőt, amikor elkezdenek rügyezni a fák. Sok érdekességet lehet látni olyankor. Majd beszélek a szülőkkel is, de szerintem senkinek nem lesz kifogása ellene. Nos, mit szóltok?

A lányok megörültek a hír hallatán, hiszen ki ne akarna a jó időben az erdőben szaladgálni és mindenfélét fölfedezni? Hiába játszotta egyik-másik társuk a komoly, érett nőt – kislányok voltak még mind úgy testileg, mint lelkileg is. Ezt Ülaia is kiderítette, és már előre készült a friss, tiszta gyermeki lélek befogadására. De ezt ők még nem tudták. Nem, ők csak azzal voltak tisztában, hogy kimennek a tóhoz, bejárják a lápot, és mindenféle érdekességet látnak és tanulnak majd. Tanítás után persze az egész osztály erről beszélt, és megvitatták, ki milyen hasznos vagy fölösleges holmit vigyen magával. Zoe megkérdezte Olle-t, hogy akar-e majd a párja lenni, hogy együtt fölfedezzék az erdőt és a tó környékét, de Olle nem igazán akart kötélnek állni.
- Tudod Zoe… jó lenne… de Matthias tanár úr a tanóra után megkért, hogy majd segítsek neki.

Zoe érezte, hogy belül megpattan benne valami. Szentül hitte, hogy Olle vele tartana, de inkább akárki mással, csak nem Matthias-szal. Agyában egymást kergették a gondolatok, mint orkánban a lehullott falevelek, hogy egyáltalán miért pont Olle-t kérte meg erre, hiszen Olle a kezdetektől fogva ellenszenvesnek találta a tanár urat, ellenben vele… nem érette ezt a helyzetet.
- Zoe… figyelsz rám?
- Ne haragudj, elgondolkodtam – szólt halkan Zoe, de érezte, ahogy szemei könnybe lábadnak, és egy pillanattal később már magából kikeltve üvöltött Olle-val – hogy tehetted, hogy fogadhattad el, hogy vele menj?! Tudtad nagyon jól, hogy a fél karomat odaadnám, hogy én kísérjem el őt akárhova is! Mondd le valahogy! Te is szerelmes vagy belé titkon, csak nem mered bevallani nekem, így van, igaz?!
Olle csak bámult maga elé, és próbálta összerakni magában mindazt, amit Zoe az imént elhadart neki. Látta, ahogy barátnője arcán a könnycseppek az esővel elvegyülve csorognak le, ahogy teljesen átázik a ruhája, ahogy remegő kis keze görcsösen szorítja összegyűrt kendőjét, amivel meg tudná magát védeni az elázástól… de szólni egy kukkot sem tudott. Aztán eszébe jutott valami:
- Zoe, nem én kértem… hidd el, hogy nem… Matthias tanár úr mondta… ez utasítás volt, nem felkérés… nem mondhattam ellent, pedig akartam, tényleg akartam. De tudod mit? Tulajdonképpen akkor megyek ki az erdőbe, amikor akarok, fütyülök a kirándulásra. Majd azt mondom a szüleimnek, hogy beteg vagyok, és akkor biztosan nem engednek majd el.
Zoe haragja alábbhagyott. Kezdte belátni, hogy Olle-nak igaza van. Már meg is bánta, hogy olyan csúnyán kiabált vele egy pár pillanattal azelőtt. Olle igazán nem ezt érdemelte, még ha mostanában el is távolodtak egymástól annak ellenére, hogy egy padon osztoztak. Már alig beszélgettek, iskolába egyedül mentek be, és egyedül mentek haza is.
- Oh, Olle… tényleg megtennéd ezt értem? Tényleg inkább lemondasz a mókáról… miattam?

Zoe bólintott. Lassan rávette Olle-t, hogy induljanak el hazafelé, közben vigasztalta, mert akárhogy is… nem szerette őt szomorúnak látni. Valahol félt ettől az érzéstől, mert Olle-n tényleg látni lehetett, hogy kicsi szíve magába szívta a kor minden fájdalmát.
- És mit mondasz majd a szüleidnek, miért vagy beteg?
- Talán azt, hogy a szelek úrnője rám fújt jeges leheletével, vagy hogy megátkozott egy kobold.
- És nem félsz, hogy akkor majd lidércek fognak egész este az ágyad körül táncolni?
- Zoe! Évek óta nem félek a lidércektől, tudod nagyon jól!
- Te nem, de én még egy picit igen… az a kék lángocska a sötétben… olyan ijesztő tud lenni!
- Majd ha a napsütéses tavaszon az erdőt járod Matthias tanár úrral, kérd meg, hogy magyarázza el neked, milyen is egy lidérc, és utána már nem fogsz félni. Ártalmatlanok, tényleg, csak kissé szeleburdik. A mocsár viszont álomszép tavasszal! Majd egyszer megint kimegyek, kijöhetnél velem, és elmondanád, amiket Matthias tanított neked!
Zoe jobb kedvre derült. Magában ezerszer is megköszönte Olle jóságát és odaadását, és megfogadta, hogy valamiért kárpótolni tudja az elmulasztott osztálykirándulásért.
- És figyelj csak! Tényleg nem bánod, hogy nem jössz el?
- Nem igazán. Matthias engem nem igazán tud lekötni, amiket ő mond, jó részüket már régóta ismerem könyvekből.
- Jó, az csak egy… és a többi lány?
- Almira végigokoskodná az egész napot, Helma pedig szokás szerint csak vigyorogna és fecsegne, és a tündéreket akarná megkeresni. A többiekben nincsen semmi kalandvágy, nem tudják, hogy ahhoz, hogy valaki jól nevelt társasági hölgy legyen, sokoldalú ismeret és tapasztalat szükséges, amibe beletartozik környezetünk és annak élővilágának részletes megismerése. Nem, ők azt hiszik, hogy akkor mindig csak nyugton kell ülni a fenekükön, és várni, hogy a sok csodálatos dolog hirtelen csak úgy magától az agyukba fészkelje magát.
- Hogy te milyen kacifántosan tudsz fogalmazni! – mosolyodott el Zoe.
- Sokat olvasok, rámragadnak a szavak. Szóval a többi lány csak ülne egész álló nap és nem merne még egy fát se megkerülni, mert félne, hogy valami baja esik, esetleg vét az illem szabályai ellen. Egyébként sem egyszer voltam már a tónál, a mocsár déli részét úgy ismerem, mint a tenyeremet, néha még a tündéreket is láttam pár pillanatra, de mindig elmenekültek, amikor ők is felfedeztek engem… kár.
- Te már láttál tündért?
- Láttam. Szerintem te is fogsz, ha a mocsárnál jártok. Imádják a tavaszi napsütést, olyankor mindig a levegőben röpködnek és cikáznak. Csuda szépek. Állítólag magának a tavi tündérnek a leszármazottai.
- Őt is láttad már?
- Nem, őt még nem. De egyszer biztosan megpillantom. Viszont most hazaértem, holnap találkozunk! És ha elfogadsz egy jó tanácsot, nézz utána a tó élőlényeinek, Matthias tanár úr bizonyára értékelni fogja!
- Meglesz, és köszönöm szépen hogy ilyen jó barátnőm vagy, Olle!

A két kislány egy ideig még integetett egymásnak, aztán Zoe továbbment. Hazaérve édesanyja legnagyobb megdöbbenésére nem az ebédlőasztalhoz, hanem a könyvespolchoz sietett, és egymás után cibálta le róla a vízi élőlényekről, tavakról, mocsarakról szóló irományokat. Már épp indult volt velük a szobájába, amikor édesapja megállította.
- Zoe, micsoda dolog ez? Hazajössz csurom vizesen, édesanyádnak nem köszönsz, ahogy nekem sem. Nem jössz ebédelni sem, egyből a könyveket kezded el bújni. Mi folyik itt? Ennyire sosem szerettél olvasni!
Zoe elpirulva nézett körül. Apja a pipáját szorongatta, édesanyja az asztal mellett állt és tátott szájjal nézte a lányát. Harag senki arcán nem látszott, inkább meglepődöttek voltak mind. Még maga Zoe is.
- Matthias tanár úr elvisz minket a tóhoz kirándulni – kezdte mondókáját halkan –, és szeretnék felkészülni arra az esetre, ha kérdezne… ha ki akarná deríteni, mennyit tudunk… nem akarok butának tűnni.
- Ez rendben van, kislányom – simogatta meg édesapja a fejét –, de előtte szárítkozz meg, és gyere ebédelni. Mikor lesz ez a kirándulás, és hova mentek?
- Hát, amikor már elkezdődik a tavasz. Kimegyünk a tóhoz, és megnézzük a mocsarat is, meg az erdőt. Matthias tanár úr szerint sokkal gyorsabban és könnyebben megtanulunk mindent, ha látjuk és tapasztaljuk őket. Ugye elmehetek, apa?
- El. De vigyázz magadra nagyon, főleg a mocsárnál és a lápon! Mély és sűrű vize van.
- Ne ijeszd már meg a gyereket! – szólt rá édesanya – tessék Zoe, forró leves, jót fog tenni.

Ebéd után Zoe sietősen berohant a szobájába az összegyűjtött könyvekkel, és a legfölsőt fölcsapva hason feküdt az ágyán. A könyv valahol a közepénél nyílt ki, ahol egy ábra éppen azt mutatta, hogy milyen is egy béka belülről. Zoe a nyelvét kiöltve fintorgott, és elhatározta, hogy egyelőre inkább egy másik könyvet fog olvasni, és keres valami érdekes leírást a szitakötőkről vagy a hínárról.
Eközben Matthias a tó mellett állt, és Ülaia-t hívta. Az végül felbukkant, majd megvetően végignézett az izgalomtól kipirult Matthiason.
- Mit akarsz már megint? Remélem hamarosan hozod azt a lelket!
- Hozom! Három nap múlva telihold lesz, utána elkezd fogyni. Az azt követő fogyáskor eljövök ide a lánnyal, és neked adományozom a lelkét!
- Úgy legyen! Nem szeretek hiába várakozni. Van más is?
- Nem, nincs… majd még… jövök…
- Inkább ne, ha nem muszáj. Viszlát! – azzal Ülaia már alá is bukott. Matthias keserédes szájízzel indult haza, mint már oly sokszor előtte is. Bandukolás közben elgondolkozva nézte, ahogy lábfejei váltják egymást, ritmikusan, monotonon… rend, fegyelem, Szent Johanna. Gyűlölte azt a helyet. Őt nem babonázták meg a végzős lányok, nem bosszantották fel a kicsit, nem érdekelték a tanárok, sem az igazgató. Úgy vélte, ott soha semmi említésre méltó nem történik. Talán kicsi majd mégiscsak megbolydul az iskola, ha az egyik lány vízbe fúl… de utána már őt sem fogják soha többé megtalálni, örökkön örökké boldog lesz, együtt az ő Ülaia-jával. Mire hazaért, jobb kedve lett, főzött hát magának egy teát, és leült a tűz mellé.