Történetek - 69.oldal

Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni...

Most ha csak egy pillanatra is, de felrémlett előtte a régi társ képe, az enyhén szőke nagyon rövid, szinte egy-két milliméteres haj, a halványkék szemek, és az az idióta terepszínű katona nadrág, amit mindig viselt a fiú. Még csak hozzá sem lehet mérni Őt a mostani barátjához. Egy lapon sem lehet őket említeni, sőt a mostani párjának még a bokájáig sem érne fel...

- Elnézést, kisasszony.
Ekkor találkozott a tekintetünk.
- Igen?
- Megkérdezhetem: miért ül itt?
- Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta.
- Az meglehet.
- Akkor hát igazam van? Vár valakit? ...

Hivatalosan felszámoltuk a Csoportot és rákényszerültünk arra, hogy a háttérben folytassuk tovább a munkát. Bevallom, néha olyan módszerekhez kell folyamodnunk, amelyek nem mindig elfogadhatóak a számunkra. De nincs mit tenni. A cél bizony szentesíti az eszközt, még akkor is, ha ez közhelyesen hangzik...

- Maga szemét! Azt mondtam, húzzon innen! –üvöltöttem és jól pofon vágtam. Nem nagyon érdekelte a dolog, mert egészen közel húzódott és fogdosni kezdte a combom. Ahhoz képest, hogy ivott elég jól tudta kontrollálni az erejét. Kezdtem komolyan megijedni. Bárhogy ellenálltam, sokkalta erősebbnek bizonyult nálam. Egy hírtelen mozdulattal letépte a bugyimat és benyomult a lábam közé. Hatalmába kerített a pánik és sírni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem...

Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház, abban lakott hét süntestvér.. – kezdte a nagy mesemondó, de én nem tehetem, mert ebben a mesében nemhogy erdő, de még kornyadozó suhanc sincsen, csak hatalmas, kopasz szikla tör a fellegek fölé. Ormai között vad szelek kergetőznek, s olyan rossz a híre, hogy nincs ember, aki önszántából odaköltözne. Talán az egyetlen hely a világon, ahová tényleg még a madár se jár. Én is csak egy kósza szellőcskétől hallottam róla, aki a tavasz leheletét...

Komótosan, kérdezés nélkül letelepedett a padom végébe. Helyezkedett egy kicsit, felvett egy testhelyzetet és nem mocorgott többet. Figyelemre sem méltattam, igyekeztem tudomást sem venni róla. Bár kicsit zavart, hogy társaságot kaptam, mert szerettem volna egyedül élvezni a délután hangulatát, de nem fogok én arrébb ülni, mikor ő a betolakodó! ...

- Foglaljon helyet, William. Hamarosan együtt leszünk mindannyian. - bárcsak értette volna miről is beszél az alak, ám ebben a pillanatban a szoba egyik fala szinte magától ketté vált és a férfi számára tökéletesen ismeretlen emberek sétáltak be rajta. Sokan voltak, legalább még hatan. Mindannyian leültek az asztalhoz és szinte egyazon mozdulattal kulcsolták össze kezüket annak lapján...

Haragszom. Magamra és rád. Dacos kölykökként viselkedünk csak azért, mert ismét lekerült a szemellenzőnk. Nem ez az első alkalom. Mégis jobban fáj mindennél…
Sosem beszélünk komoly dolgokról. Fájdalmakról, igazi örömökről… Rólunk.
Csak szavakat ejtünk ki a szánkon. Hagyjuk gyülekezni a feszültség erőit, hogy aztán gigantikus robbanásban valamit leromboljanak. Majd felépítjük újra… Ugyanazokkal a hibákkal...

A tábornok kaján mosollyal nyugtázta a látottakat, s leheveredett Itauré mellé az ágyba. A hercegnő tudta mi a "dolga" s magának se merte bevallani, de legalább akkora vágyat érzett, hogy szájába vehesse az ágaskodó péniszt, mint az imént, amikor a teste legszentebb helyén tudta kedvese arcát. Egy ügyes mozdulattal a férfi fölé kerekedett, s már el is indult a nyelve körbejárni a nemes falloszt...