Történetek - 69.oldal

Vége... Voldemort meghalt. Harry kábultan bámul maga elé. Mi lesz ez után? Először is még többen fogják bámulni és elhalmozzák gratulációkkal,sikerült neki az,amit még Dumbledore se tudott megcsinálni: legyőzte Voldemortot. Na és kinek a segítségével? Pitonéval. Már tudta hogy miért bízott feltétlenül Dumbledore Pitonban. Piton családját megölte a Sötét Nagyúr. Nem kegyelmezett a még pár hetes csecsemőnek se: az ifjabb Peselus Pitonnak...

Ki is lettem valójában? Hogy lehettem ilyen érzéketlen? Ma azért kell ölnöm, hogy felejtsek. Esküszöm, próbáltam megváltozni. Mégsem ment. Túl nagy volt a kín, szinte elviselhetetlen.
A célpontom valamit figyel. Meredten. Azt hiszem, pontosítom a kérdésem. Kicsodákat? Két kis esőkabát közelített.
A megbízóim egy szóval sem említették, hogy ennek az embernek gyerekei is vannak. Mit csináljak? ...

Nő (egy szobában, valahol a főváros szélén, egyedül.)
„A fenébe, hogy lehet egyáltalán így szeretni valakit, amikor tudom, hogy nem is lenne szabad. Két napja nem találkoztunk, s mintha egy éve lenne, úgy hiányzik.”

Férfi (valahol nagyon messze a fővárostól, nagyjából ugyanekkor.)
„Vajon mi lehet vele… olyan régen nem láttam. Furcsa érzés.” ...

Fiatal volt, amikor megismertem. Feketén, hetykén álldogált a háztömb előtt a városközpont legnagyobb lakótelepén. Nem ártott neki se tél, se nyár, se ősz. Vidáman tűrte a szelet, ellenállt a legnagyobb viharnak is. Maximálisan teljesítette a feladatát...

Későn találkoztak. Bár évekkel azelőtt, egyikük még sokkal inkább tejbepapit evett, mint sültoldalast, hát nem volt választása az életnek. Cserébe sütött a nap. Úgy szikrázott és ragyogott, nyarat rajzolva a télbe, hogy mindenki természeti katasztrófától rettegett. S ők megnyugodtak: „biztosan az idő bolondított csak meg”...

Villanásnyi bizsergést érez. Az asztal alá pillantva világossá válik, ki érintette meg. Elmorzsol egy mosolyt, ugyanakkor fejében nagy piros transzparens villan: NE. Aztán finoman megérinti ő is a férfit. Mintha hideg szél borzongatná mindkettőjüket… Percek sem telnek el, s már nem bírják ki, hogy nem érjenek egymáshoz. A transzparens tülkölni látszik: NE...

Mert tudta, nem mindenkinek elég az, ha engedelmesen szeretve dolgozik érte valaki... az embereknek izgalom kell és változatosság. S most legnagyobb meglepetésére nem tudta betörni ezt a legutóbbi lényt, aki hozzá került, pedig tudta, sose vágyott nagy tisztelet övezné, ha meg tudná tenni, sőt eszméletlen mennyiségű ereje származna belőle...

Leveszi rólam a bugyit, végre! Elé tárul a csupasz vénuszdombom és rózsaszín, nedvtől elázott rózsám. Ujjával kezdi el simogatni a nedves ajkakat, szétválasztja őket, majd vissza. Érzem, hogy csiklómat keresi. Ahogy megtalálja a kicsit megduzzadt gyöngyszemet, nyelvével elkezdi izgatni azt. Megborzongok, és halkan felnyögök...

Bulcsú már semmit sem értett. A lány átment egy másik szobába, és a férfi nézte, hogyan távozik. Még csak most csapott belé a felismerés. A ház, a szobák, a bútorok mind-mind a megtévesztésig hasonlított a régi lakásukra. Az emlékek a felszínre törtek. A külvilág egyre szűnt körülötte. Mindenre, amire ránézett, azonnal eszébe juttatott valami elfeledetnek hitt dolgot.
Hangtalanul Bulcsú mögé osont valaki, kezét a vállára tette. A férfi megfordult a tengelye körül. Egyszerűen nem...

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy Val kezében a puska elkezdett füstöt hányni, én meg alig hallottam valamit is abból, amit felém ordít. Pedig amikor elindultunk nem volt ilyen terv még megszületőben sem. Mégis most a pult előtt állunk, Val kezében már füstöl az a rohadt puska, én meg a kis pisztolyommal hadonászok félig süketen. Persze pont a fülem mellett kellett elsütnie azt a vacakot, pedig csak vaktöltény van benne...