Történetek - 69.oldal

Alakja ring, akár egy gyönyörű nő teste, csábító hatalmat gyakorol fölöttem, nincs menekvésem, elragad, én pedig engedem. Fellobbantja bennem a kéj lángját, de távolságot tart, nem tudom megérinteni, kényszeredett mosoly ül arcomra. S teste ring közel, de elérhetetlenül. Érzem teste melegét, de nem érinthetem bőrét. Szemem elé homályt von s e homályban csak őt látom, mert csak őt vagyok képes látni...

Vége... Voldemort meghalt. Harry kábultan bámul maga elé. Mi lesz ez után? Először is még többen fogják bámulni és elhalmozzák gratulációkkal,sikerült neki az,amit még Dumbledore se tudott megcsinálni: legyőzte Voldemortot. Na és kinek a segítségével? Pitonéval. Már tudta hogy miért bízott feltétlenül Dumbledore Pitonban. Piton családját megölte a Sötét Nagyúr. Nem kegyelmezett a még pár hetes csecsemőnek se: az ifjabb Peselus Pitonnak...

Ki is lettem valójában? Hogy lehettem ilyen érzéketlen? Ma azért kell ölnöm, hogy felejtsek. Esküszöm, próbáltam megváltozni. Mégsem ment. Túl nagy volt a kín, szinte elviselhetetlen.
A célpontom valamit figyel. Meredten. Azt hiszem, pontosítom a kérdésem. Kicsodákat? Két kis esőkabát közelített.
A megbízóim egy szóval sem említették, hogy ennek az embernek gyerekei is vannak. Mit csináljak? ...

Nő (egy szobában, valahol a főváros szélén, egyedül.)
„A fenébe, hogy lehet egyáltalán így szeretni valakit, amikor tudom, hogy nem is lenne szabad. Két napja nem találkoztunk, s mintha egy éve lenne, úgy hiányzik.”

Férfi (valahol nagyon messze a fővárostól, nagyjából ugyanekkor.)
„Vajon mi lehet vele… olyan régen nem láttam. Furcsa érzés.” ...

Fiatal volt, amikor megismertem. Feketén, hetykén álldogált a háztömb előtt a városközpont legnagyobb lakótelepén. Nem ártott neki se tél, se nyár, se ősz. Vidáman tűrte a szelet, ellenállt a legnagyobb viharnak is. Maximálisan teljesítette a feladatát...

Későn találkoztak. Bár évekkel azelőtt, egyikük még sokkal inkább tejbepapit evett, mint sültoldalast, hát nem volt választása az életnek. Cserébe sütött a nap. Úgy szikrázott és ragyogott, nyarat rajzolva a télbe, hogy mindenki természeti katasztrófától rettegett. S ők megnyugodtak: „biztosan az idő bolondított csak meg”...

Villanásnyi bizsergést érez. Az asztal alá pillantva világossá válik, ki érintette meg. Elmorzsol egy mosolyt, ugyanakkor fejében nagy piros transzparens villan: NE. Aztán finoman megérinti ő is a férfit. Mintha hideg szél borzongatná mindkettőjüket… Percek sem telnek el, s már nem bírják ki, hogy nem érjenek egymáshoz. A transzparens tülkölni látszik: NE...

Mert tudta, nem mindenkinek elég az, ha engedelmesen szeretve dolgozik érte valaki... az embereknek izgalom kell és változatosság. S most legnagyobb meglepetésére nem tudta betörni ezt a legutóbbi lényt, aki hozzá került, pedig tudta, sose vágyott nagy tisztelet övezné, ha meg tudná tenni, sőt eszméletlen mennyiségű ereje származna belőle...

Leveszi rólam a bugyit, végre! Elé tárul a csupasz vénuszdombom és rózsaszín, nedvtől elázott rózsám. Ujjával kezdi el simogatni a nedves ajkakat, szétválasztja őket, majd vissza. Érzem, hogy csiklómat keresi. Ahogy megtalálja a kicsit megduzzadt gyöngyszemet, nyelvével elkezdi izgatni azt. Megborzongok, és halkan felnyögök...

Bulcsú már semmit sem értett. A lány átment egy másik szobába, és a férfi nézte, hogyan távozik. Még csak most csapott belé a felismerés. A ház, a szobák, a bútorok mind-mind a megtévesztésig hasonlított a régi lakásukra. Az emlékek a felszínre törtek. A külvilág egyre szűnt körülötte. Mindenre, amire ránézett, azonnal eszébe juttatott valami elfeledetnek hitt dolgot.
Hangtalanul Bulcsú mögé osont valaki, kezét a vállára tette. A férfi megfordult a tengelye körül. Egyszerűen nem...