Történetek - 69.oldal

Mert tudta, nem mindenkinek elég az, ha engedelmesen szeretve dolgozik érte valaki... az embereknek izgalom kell és változatosság. S most legnagyobb meglepetésére nem tudta betörni ezt a legutóbbi lényt, aki hozzá került, pedig tudta, sose vágyott nagy tisztelet övezné, ha meg tudná tenni, sőt eszméletlen mennyiségű ereje származna belőle...

Leveszi rólam a bugyit, végre! Elé tárul a csupasz vénuszdombom és rózsaszín, nedvtől elázott rózsám. Ujjával kezdi el simogatni a nedves ajkakat, szétválasztja őket, majd vissza. Érzem, hogy csiklómat keresi. Ahogy megtalálja a kicsit megduzzadt gyöngyszemet, nyelvével elkezdi izgatni azt. Megborzongok, és halkan felnyögök...

Bulcsú már semmit sem értett. A lány átment egy másik szobába, és a férfi nézte, hogyan távozik. Még csak most csapott belé a felismerés. A ház, a szobák, a bútorok mind-mind a megtévesztésig hasonlított a régi lakásukra. Az emlékek a felszínre törtek. A külvilág egyre szűnt körülötte. Mindenre, amire ránézett, azonnal eszébe juttatott valami elfeledetnek hitt dolgot.
Hangtalanul Bulcsú mögé osont valaki, kezét a vállára tette. A férfi megfordult a tengelye körül. Egyszerűen nem...

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy Val kezében a puska elkezdett füstöt hányni, én meg alig hallottam valamit is abból, amit felém ordít. Pedig amikor elindultunk nem volt ilyen terv még megszületőben sem. Mégis most a pult előtt állunk, Val kezében már füstöl az a rohadt puska, én meg a kis pisztolyommal hadonászok félig süketen. Persze pont a fülem mellett kellett elsütnie azt a vacakot, pedig csak vaktöltény van benne...

Kellemes érzés, ahogy hozzáérintem remegő kezemhez a rozsdás pengét, mi még mindig úgy néz rám, hogy meg tudna ölni. Körbenézek. Talán utoljára. Rajta! Végig húzom kezemen. Csuklómnál. Hosszába, keresztbe. Félve. Nagyon félve. Lehet talán mégsem kéne. De már belekezdtem. Nem tudnék így az emberek szemébe nézni...

Most ha csak egy pillanatra is, de felrémlett előtte a régi társ képe, az enyhén szőke nagyon rövid, szinte egy-két milliméteres haj, a halványkék szemek, és az az idióta terepszínű katona nadrág, amit mindig viselt a fiú. Még csak hozzá sem lehet mérni Őt a mostani barátjához. Egy lapon sem lehet őket említeni, sőt a mostani párjának még a bokájáig sem érne fel...

- Elnézést, kisasszony.
Ekkor találkozott a tekintetünk.
- Igen?
- Megkérdezhetem: miért ül itt?
- Nem értem... csak nem baj, hogy itt vagyok?
- Nem, félre ne értsen. A legkevésbé sem. Mindössze annyiról van szó, hogy nekem úgy tűnt: vár valakit. Igen régóta.
- Az meglehet.
- Akkor hát igazam van? Vár valakit? ...

Hivatalosan felszámoltuk a Csoportot és rákényszerültünk arra, hogy a háttérben folytassuk tovább a munkát. Bevallom, néha olyan módszerekhez kell folyamodnunk, amelyek nem mindig elfogadhatóak a számunkra. De nincs mit tenni. A cél bizony szentesíti az eszközt, még akkor is, ha ez közhelyesen hangzik...

- Maga szemét! Azt mondtam, húzzon innen! –üvöltöttem és jól pofon vágtam. Nem nagyon érdekelte a dolog, mert egészen közel húzódott és fogdosni kezdte a combom. Ahhoz képest, hogy ivott elég jól tudta kontrollálni az erejét. Kezdtem komolyan megijedni. Bárhogy ellenálltam, sokkalta erősebbnek bizonyult nálam. Egy hírtelen mozdulattal letépte a bugyimat és benyomult a lábam közé. Hatalmába kerített a pánik és sírni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörténhet velem...

Erdőszélen, erdőszéli tölgy tövében volt egy ház, abban lakott hét süntestvér.. – kezdte a nagy mesemondó, de én nem tehetem, mert ebben a mesében nemhogy erdő, de még kornyadozó suhanc sincsen, csak hatalmas, kopasz szikla tör a fellegek fölé. Ormai között vad szelek kergetőznek, s olyan rossz a híre, hogy nincs ember, aki önszántából odaköltözne. Talán az egyetlen hely a világon, ahová tényleg még a madár se jár. Én is csak egy kósza szellőcskétől hallottam róla, aki a tavasz leheletét...