Révület

A kábulat határán állok, egyetlen társam a magány és a szobám négy fala. Ablakomon kitekintve csak elrongyolódott plakátvilág fogad. Lassan hatnia kell. A méreg, mely szervezetembe került lassan de biztosan elbódítja tudatom és majdan leállítja testem működését.

Hirtelen, mint váratlan vendég, rám tör egy érzés, az elfojtott izgalom és borzongás. Csapongó gondolatok járják át elmémet, kusza hálóba fonva. Létem fonala egyetlen pillanatba, egyetlen megfoghatatlan és homályos pontba roskad össze. Szellemem kitágul, sosem látott tájakra röpít a súlytalan mámor, szívem megtelik és túlcsordul érzések kavalkádjától. Egyszerre vagyok sóvár és elégedett, vad és nyugodt, érzékeny és szenvedélyes, büszke és elfojtott, egyszerre vagyok szűk szobám ablakánál, ahol üde levegő cirógat, vagy mar éppen a húsba, mely csupán kósza érzet árnyjelét küldi felém és egy világban, mely soha nem létezett, mert az imént magam teremtettem. Az éjszaka könyörülettel elmossa a jót, hogy semlegesítse a rám törő magány átkos érzetét. Magány, oly métely, kátrányos sík, melyet szeretve gyűlölök. Gyűlölöm, ha szívembe tép sebet, mert elveszi a zsongás adrenalinos kéjét, és szeretem, ha szellemem elszenderül a mámor, kéj és bűn tengerén hánykolódva.

Illanó, álomszerű alak árnyát érzem magam mögött, s lám homlokomon érzem auráját, mintha kezével hűtené éltető láztól izzó testemet. Egy érzés alakot ölt előttem térben és időben. A vágy, minden, amit el akarok érni, minden, amitől álmaim titkossá váltak. Illata honom gyönyörű erdeit, a patakokat, a Wales-i táj szépségét engedi tüdőmbe hatolni. Könny szökik szemembe, térdre kényszerít az árny, elbűvöl, tekintetemet magához láncolja, érzéseim tengerét felkavarja, éltető erővel tölt el és végzetem felé taszít.

Alakja ring, akár egy gyönyörű nő teste, csábító hatalmat gyakorol fölöttem, nincs menekvésem, elragad, én pedig engedem. Fellobbantja bennem a kéj lángját, de távolságot tart, nem tudom megérinteni, kényszeredett mosoly ül arcomra. S teste ring közel, de elérhetetlenül. Érzem teste melegét, de nem érinthetem bőrét. Szemem elé homályt von s e homályban csak őt látom, mert csak őt vagyok képes látni. Elmémet kitépte testemből, s más, eddig ismeretlen érzékeim kelnek életre, bár még nagyon fejletlenek, átjár minden érzés mélysége. S ő táncol, az ismeretlen lépések nyomán lépdelve. Fájdalomként hasít belém az érzés, hogy elérhetetlen. A vágyálom kacéran meglibben és újra rabul ejt.

Szabadulni nem tudok, akaratom ver rabláncra. Hirtelen szárnyra kel a fantáziám világa szülte énképem s roncs testet elhagyva a vágyálom felé közelítek. Nemes bájjal fogad s ölel magához, a béklyóitól szabadult szellemet. Ím elragad, engedem neki. A természet ifjú papja, lám most test nélkül hódol a testet öltött szerelemnek, azon vonások földi manifesztációjának, amikért szenvedéllyel élt. A révület édes tragédiája ez, míg a vágy testet ölt, mi pont attól szabadulunk meg. Jól van ez így.

Puszta energiává roskadva nézem e gyönyörű angyalt, e tiszta, csábító végzet asszonyát, és elveszni érzem magam tekintete labirintusában. Átlépem a kaput, az utolsót, mely e világhoz köt, melyből életemben szabadulni vágytam. Ám a halál állomását nem értem el, ott állok testemben érezve magam, mintha mi sem történt volna. Ám szobám nem üres a vágy árnya, a révület szülte kedvesem ott áll velem szemben és látom szemében az izzást, ami engem is lázban tart. Félek, elillan, ha megérintem e szelíd szépséget. Mintha gondolataimban és szívemben olvasna lép felém s csókol meg szenvedélyesen. Tisztuló testem újra érzi az édes érzéseket, s már nem kételkedem a csodákban…