Egy kuka tanulságos története

Fiatal volt, amikor megismertem. Feketén, hetykén álldogált a háztömb előtt a városközpont legnagyobb lakótelepén. Nem ártott neki se tél, se nyár, se ősz. Vidáman tűrte a szelet, ellenállt a legnagyobb viharnak is. Maximálisan teljesítette a feladatát. Mindent elnyelt, amit az emberek meguntak vagy tönkretettek, vagy amitől meg akartak szabadulni. Hetente kétszer jöttek egy nagy autóval és kiürítették, így mindig volt benne hely, bárki bármit beledobhatott. Az sem zavarta, ha a kóbor kutyák lepisilik, vagy ha Petike nekitámaszkodik, miközben a nyalókáért sír, amit Ottóka elvett tőle.

Mikor újra láttam, kicsit már más volt a helyzet. Petikéből Péter, Ottókából Ottó lett azalatt az idő alatt, míg nem jártam felé. Kicsit megkopott, füle letört, beleszürkült, belekarcosodott az évek forgatagába. Néha elfeledkeztek róla, s akkor felpúposodott benne a szemét.
Sokáig nem jártam a városban. Mikor újra keresztülhaladtam a lakótelepen, hült helyét találtam csak a régi ismerősnek. Ottó bácsi és Péter bácsi elmesélte, hogy egy idő után teljesen elvékonyodott a fala, kilyukadt az alja, s nem tudták már rendeltetésszerűen használni. Ugyanakkor senki sem vitte el, hát ott árválkodott hosszú ideig a telep közepén.
Aztán fiatal huligánok jártak arra egy éjjel, s ellenfélnek vélték, hát ripityára törték. Ott hányódtak még hónapokkal később is a darabjai a lakótelep különböző részein... aztán lassan eltűntek. Mintha elnyelte volna őket a föld...