Elízium

Szokásos szombat esti kártya partik. A kerek asztal körül a négy férfi kezében öt-öt kártyalap. A cigifüst sűrűjét a levegőben még késsel sem lehetett vágni.
- Neked mid van, Peti? – kérdezte az egyik férfi
- Csak egy ász párom! – terítette le a lapjait az asztalra
- Én bedobom! – jelentette ki a harmadik pasi
A társaságból kilógott az egyikőjük. Bőrkabát volt rajta, igaz szakadt, de mégis viselte. A másik rendes hétköznapi ruházatban feszengett a székén.
- Te jössz Bulcsú! Teríts! – szólították fel a kihasadt ruhás embert
A férfi ismét megnézte a lapjait. Három egyforma királyt tartott a kezében. Teljesen biztos volt a győzelemben.
- Emelem a tétet, mondjuk… az összes pénzem felteszem – és a tölgyfa asztal közepére rakta jelképesen a pénztárcáját.
- Erre mit lépsz, Ferikém?
Ferenc arcán nyoma sem látszott érzelemnek. Tipikus póker arccal nézett vissza rá.
- Hogy mit lépek erre? – kérdezett vissza – Akkor nincs más, én is felteszem a vagyonom.
Lassan laponként letette három figurás kártyáját. Három Dáma. Bulcsú lelkében hatalmas öröm gyúlt. Végre nyert. Ráadásul ennyi pénzt egyszerre. Azonnal a póker asztalra hajította király trióját. A pénzért akart nyúlni, de megállították.
- Várj egy pillanatot! – szólt Feri – Erre varrj gombot!
És a három hölgy figura mellé telepedett a negyedik is. Ez Póker. A többiek hangosan huhogtak. Bulcsúban egy világ tört össze.
- Ez nem lehet igaz, megint elnyertem a fizetésed! – sátáni kacajjal vihogta Feri

* * *

Legalább már fél órája elhagyta a pókerező társaságot. Egyre csak felesége, és néhány éves fia járt a fejében. Mit fog mondani otthon? Egykori szerelme többször is el akart már válni tőle. Nem akar olya emberrel élni, aki minden hónapban eljátszza a pénzét. Mihez fog kezdeni?
A hosszabbik utat választotta hazafelé menet. A lépteit figyelte. Meg nem történté szerette volna tenni az eseményeket. Elmerült gondolataiban. Mi lesz, ha elszakítják a kisfiától? Mihez fog kezdeni, ha nem láthatja többet? Észre sem vette, hogy már letért a járdáról.
Kocsidudálásra kapta fel a fejét. Szeme előtt a két fényes pont egyé olvadt. Már csak a vakító fényességet látta. Pont, mint a hóvakság, hó nélkül. Csupán az idegesítő fény.

* * *

A vakítás enyhült, és már foltokat is látott. Mire kitisztult a látása, a helyzetet is világosabban látta. Erőt gyűjtött és felpattant a földről. Egészen jól érezte magát, de valami különös dolog mégis volt.
- Hol lehetek? – kérdezte hangosan önmagától
Az utca egyáltalán nem volt ismerős, sőt egyenesen idegennek tűnt. De volt még valami. Az a természetfeletti köd. Mégsem figyelt fel Bulcsú erre. Egyetlen vágya maradt csak. Haza akart menni. Merre menjen? Fogalmi sem volt. Elindult az egyik irányba. A köd nehezítette a járást. Pár perccel később falnak ütközött.
- Ez egy zsákutca?
Valamiféle utcatáblát keresett a tájékozódás miatt. Az előtte lévő falon díszelgett. Az ált rajta: ELÍZIUM

Elindult a másik irányba is. Egyre messzebb és messzebb ment. Sehol egy ember, sehogy egy lámpa, ami világítani útját. Az érzékeire volt hagyva, ahogy sötétedett. Talán egy órája bolyongott már. Mint egy labirintus, de egyenes. Nincs leágazása, csupán egyvonalú út. Már-már magába roskadt Bulcsú. A kétségbeesés, és a pánik határánál ját. A félelem és a fáradtság csak tett egy lapáttal az eseményekre.

Végső elhatározása akkor jött, amikor már teljesen besötétedett. Leült az egyik közeli ház lépcsői elé. Gondolta, pihen egy kicsit, aztán tovább megy. Hátát az ajtónak támasztotta, és hangosan zihált. Rettenetesen meglepődött, mikor a biztos támasza elindult hátrafelé. Mögötte az ajtó feltárult, kilépett rajta egy gyönyörű fekete hajú lány. Úgy húsz évesnek saccolta volna Bulcsú, de nem vett volna rá mérget. Kezében volt egy nagy mappa. Valamit kutatott benne.
- Farkas Bulcsú? – kérdezte kissé zavartan a lány
- I…I…Igen…de…honnan… a nevem? – hebegte-habogta
- Már várta magát!
Végre megtalálta a keresett papírt
- De hát ki várt? – kíváncsiskodott meglepődve.
Válaszra sem méltatta.
- Jöjjön be! Mindjárt itt lesz! – invitálta be az újdonsült vendéget
- Kicsoda? – faggatózott Bulcsú
A lány már be is rántotta a férfit.
- Az édesapja…!

* * *

- Elnézést, ön biztosan viccel! - hitetlenkedett
- Ez nem vicc! – mosolyodott el – Ezek szerint nem tudja mi történt önnel!
- Miért, mi történt velem?
- Azt hiszem, ezt nem tőlem kellene megtudnia!
Bulcsú már semmit sem értett. A lány átment egy másik szobába, és a férfi nézte, hogyan távozik. Még csak most csapott belé a felismerés. A ház, a szobák, a bútorok mind-mind a megtévesztésig hasonlított a régi lakásukra. Az emlékek a felszínre törtek. A külvilág egyre szűnt körülötte. Mindenre, amire ránézett, azonnal eszébe juttatott valami elfeledetnek hitt dolgot.
Hangtalanul Bulcsú mögé osont valaki, kezét a vállára tette. A férfi megfordult a tengelye körül. Egyszerűen nem akart hinni a saját szemének. Meg is teltek könnyel.
- A…A…Apa? – szólt elfojtott hangon
- Igen, fiam!
Az elmúlt évek, amióta nem látta, eléggé megőszült és szakállat is viselt. Az idős úr nyakába is ugrott menten.
- Ez hogyan lehet?
- Micsoda? – kérdezte meglepve, mintha nem várta volna a kérdést
Elengedte édesapját Bulcsú. Hasonlóan meglepettnek tűnt.
- Az, hogy ismét láthatlak… legalább tíz éve, hogy elmentél!
- Azért találkoztunk, mert te idáig jutottál!
- Hová jutottam? – kérdezte gyanakvóan
- Az „elíziumba”!
- A hová? – értelmetlennek tűnt Bulcsúnak ez a szó
- Szóval te nem tudod, mi az elízium? – úgy kérdezte, mintha a világon mindenki tudná mi is az
- Jó lenne, ha felvilágosítanál!
- Itt dől el, - köszörülte meg a torkát – hogy az örök kárhozatra kerülsz, vagy a világmindenségig tartó megnyugvásra.
Bulcsú csak pislogni tudott. Szólásra nyitotta a száját, de egyetlen hang se fért ki rajta.
- Ez azt jeleni, hogy meghaltam én is, mint te? – tette fel a kérdést, miután nehezen megemésztette a szörnyű igazságot
- Pontosan! – felelte az apja nyugodtan

Az ifjú hölgy visszajött egy darab cetlivel a kezében.
- Elnézést kérek…!
- Megjött az eredmény? – fordult felé az idős apa
- Igen! – ezzel a kezébe nyomta a papírt
Gyorsan átfutotta az írást és fiára nézett.
- Döntöttek az ügyedben! – szólt elfojtott, félelmetes hangon
- Milyen ügyben?
- Abban, hogy hova jutsz!
Bulcsút elkapta a jeges rémület. Nem volt benne biztos, hogy tudni akarja-e az eredményt.
- Mi… mi áll benne? Hova fogok kerülni?
Apja semmit sem szólt. Dühösen nézett fiára. És a föld felé mutatott ujjával. A Pokol felé.
- Hát erre neveltelek én? Hogy oda juss? – förmedt rá Bulcsúra
- Én nem akartam szégyent hozni rád!
Úgy tűnik, nem hatotta meg az ősz férfit.
- De mégis megtetted! Gondolkodj már végre tiszta elmével! Van egy fiad! Azt akarod, hogy apa nélkül nőjön fel. Ott kellene mindig mellette lenned. A feleséged szeret téged. De te nem foglalkozol vele. Nézz már magadba, legalább egyszer mélyen. Változz meg az Isten szerelmére! Tudod mit? Az ítélő bíráknak igaza van. Edd meg, amit főztél! Bulcsú! Tudod mi vár rád ott lenn? – ordított fiával

A férfi már nem hallotta az utolsó szavakat. Vagy nem akarta, vagy a szívébe nyilalló jeges fájdalom miatt. Annyira váratlanul érte, hogy szó szerint térdre kényszeríttette.
Egy másodpercre fehér ruhás embereket látott.
- Gyerünk! Próbáljuk megint kétszáz ötvennel!
Majd megint az apját látta, amit ordítozik vele. A hangját már nem hallotta, csak egy idegesítő sípoló hangot. A szédüléssel egybekötött fájdalom elviselhetetlen volt.
- Gyerünk, még egyszer! – hallotta ismét az ismeretlen köpenyes hangját – Ne adja fel itt nekem!
Újra bevillantak, és látta ezeket az embereket. Újból a szobában találta magát.
Megfordult Bulcsú az ajtó felé, hogy i menjen rajta. De már alig látta. A kilincs után kapkodott. Elsőre, másodjára, harmadjára. Nem sikerült. Összpontosítania kell. Még egyszer megpróbálta. Majdnem kiszakította az ajtót a helyéről. Elöntötte ugyanaz a fényáradat, mint mikor letért a járdáról…

* * *

Bulcsú kinyitotta remegő szempilláit. A sípoló hang monoton, ütemessé vált. Többen is nézetek rá fölülről. Ott volt szeretett felesége, néhány orvos, és barátai. Zavartan nézett vissza rájuk.
- Üdvözöljük ismét az életben! – szólt egy fehérköpenyes
Bulcsú nem tudta, hogy álom volt-e, vagy valóság. Hálál közeli élmény, csupán a képzelete szüleménye. De azt szentül hitte miért történt.
- Nem! – felelte – Ez már egy új élet!

Vége