Egy gyilkos elméje

Már legalább fél órája álltam a zuhogó esőben. Csontig áztam, igaz, de cseppet sem vacogtam. Mégis ott álltam, mint egy cövek továbbra is a tetőn.
Mutató ujjam a ravaszon. Szemem a távcsövön. Rég ott kenne lennie. Erről a toronyházról legjobb a rálátás a parkra. Azt mondták ott lesz a szökőkút mellett. Tulajdon képen, miért is csinálom ezt? A pénzért? Rég óta nem. Senki sem tudja, hogy milyen érzés, amikor minden egyes alkalommal kezembe veszem a távcsöves puskám. Amint meghúzom a ravaszt. Látni, hogyan talál célt a töltényem. Ha munkát kapok, elfelejtem ezeket az emlékeket. Ekkor más jár a fejemben.

Rengeteg álmatlan éjszakám volt, mikor az elsőt megöltem. Bárhová néztem, mindenhol az ő arcát láttam. Percről percre csak arra gondoltam, hogy mit is tettem. Aztán jött a második megbízás, és megoldódott a problémám.
Végre! Megérkezett. Élénkpiros esőkabátot visel. Huhhh… Akkor is kiszúrnám ebben az éjszakában, hogyha nem lenne világítás.
Sosem kérdeztem ki a célpont. Miért kell meghalnia? Talán nem is érdekelt. Ez nem mentség, de a pénz, ugyebár mindent. A gondolkodást próbáltam kihagyni az életemből. Azonban mára megváltozott minden.

Ki is lettem valójában? Hogy lehettem ilyen érzéketlen? Ma azért kell ölnöm, hogy felejtsek. Esküszöm, próbáltam megváltozni. Mégsem ment. Túl nagy volt a kín, szinte elviselhetetlen.
A célpontom valamit figyel. Meredten. Azt hiszem, pontosítom a kérdésem. Kicsodákat? Két kis esőkabát közelített.
A megbízóim egy szóval sem említették, hogy ennek az embernek gyerekei is vannak. Mit csináljak?

Kezem görcsösen megmeredni látszik. Nem tehetem meg!
A „munkám” megöleli a kis porontyokat.
Muszáj megtennem! Az én életem is tét. Ha most hagyom elszalasztani a célt, magam fogom tovább kínozni.
A szívem azt súgja: Ő egy szerető szülő.
De az eszem: A fenébe is, tedd meg! Még egy emberélet kioltása nem oszt nem szoroz!
Nem tehettem mást.
Megvártam, míg elmennek.