..nem kicsit...nagyon.

Nő (egy szobában, valahol a főváros szélén, egyedül.)
„A fenébe, hogy lehet egyáltalán így szeretni valakit, amikor tudom, hogy nem is lenne szabad. Két napja nem találkoztunk, s mintha egy éve lenne, úgy hiányzik.”

Férfi (valahol nagyon messze a fővárostól, nagyjából ugyanekkor.)
„Vajon mi lehet vele… olyan régen nem láttam. Furcsa érzés.”

Egyszerre hívják egymást, a telefon besípol, foglaltat jelez. Vigyor mind a két oldalon. Újabb próbálkozás.

- Szia! - igyekszik nyugodt hangot megütni a lány.
- Szia! - mosolyog telefonon keresztül a férfi.
Csönd. Kicsi, gyorsanhaló varázslat.
- Őőő...csak arra voltam kíváncsi, hogy sikerült a vizsgád.. - veszi fel a társalgás fonalát nem a legjobb témával a teremtés koronája.
- Megbuktam- . Vallja a nőnemű, és halványan elgondolkodik, miért vette fel a telefont...
- Sajnálom… - így a válasz – mikor jössz dolgozni?
- Pénteken... talán... - a hang még nyugodt, de a pumpa az egekben, s valami szomorú fájdalomillat lengi körül a nőt.
- A barátnőm szeretne íratni veled majd valami kérvényt, azt hiszem...
- Jó, de hát, tudja a számom nem? - fájdalomillat hullaszagra vált.
- Igen csak szólni akartam....
- Hát szóltál. - a telefon kinyomódik, mintegy véletlenül..
Újabb csörgés. S hiába minden nem veszem fel, azért mégiscsak Ő hív, s ezt érzi a nő is, hiába blokkolná érzékeit a fent említett hullaillattal.
- Mondd. - a hang beletörődő, és nyugodt- már.
- Tudod, hogy csak azért hívtalak, mert rég nem beszéltünk, és érdekelt, mi van veled...
- Aha. Kösz. - inkább morgás már, mint szavak.
- Tudod, hogy hiányzol.
- Aha, kösz. - a nő újabb telefonkinyomáson, sőt kikapcsoláson vagy ablakon kidobáson gondolkodik, belehalás elkerülése végett.
- Nézd, én nem tudom meg nem történtté tenni, ami köztünk van...és nem tudok semlegesen állni hozzád...
Csönd. - sajnállak, nagyon- gondolja az oldalborda, ha ugyan még gondolkodásnak lehet nevezni, amit csinál.
- Tudod, hogy szeretlek.
- Én is szeretlek. - hangzik a megadó és feladó válasz.
- Pénteken akkor majd beszélgetünk. - marja a megkönnyebbült hang a lélekbe.
- Rendben – válaszol némi szünet után a másik.
- Akkor: szia.
- Szia.

Férfi:
„Fenébe nem is ezt akartam mondani, hogy én mekkora hülye vagyok.”

Nő:
„Most akkor szép csendben meghalunk.”