Történetek - 47.oldal

Egy reggel, amikor elindultam munkába, látom, hogy a szemben lakó szomszéd leskelődik ki az ajtón. Elég érdekes alak, hatalmas vastagkeretes szemüvegben, félmeztelenül, de szerintem fodrásznál sem járt még életében. Gondoltam rossz napja van, hagytam is a francba, amúgy is késésben voltam. Másnap reggel ugyanerre a látványra kellett kilépnem a lakásomból, de nemhogy reggel, még munkából hazafele jövet is ott találtam, ugyanúgy. Ez így ment napokig, már nagyon piszkálta az agyamat...

Szerelmesek voltak, örültek egymásnak, mint még semminek minden percben forró csókok csattantak el, leírhatatlan volt az az érzés, igyekeztek minden percet együtt tölteni. Elmentek egy romantikus, ám mégis egyszerű helyre, ahol maguk voltak...

Mily ördögi irónia, hogy ugyanazon az egy napon találtam meg önmagam, és akkor vesztettem is el mindent, mi fontos volt nekem. Annak a napnak minden perce belém égett, sorsom tüzes billogja nyomán. Kávéval indítottam, benne kevés tejjel, sok cukorral. Átfutottam az újság cikkeit, majd beálltam a zuhany alá. Felfrissített. Fogmosás, és pakolászás. Öltöny fel, rápillantás Erikre, hogy alszik-e? Hát persze, hogy nem. Elköszönés, és irány a tanszék. Meghívtak, hogy beszéljek a pszichológia...

Vajon hogy leszek képes elfedni magam előtt a mérhetetlen magányt? Amikor 11 órakor sem akaródzik felkelni az ágyból, mert ott legalább álmodhatok arról, hogy van valakim. Valaki gondol rám, hazavárhatom, kényeztethetem és szerethetem. Hogy tagadom majd le magam előtt, hogy a virágot az asztalomon saját magamnak vásároltam, hogy némi szépséget és finomságot varázsoljak az ürességbe...

Hosszú sétákat tettünk a bíbor alkonyatban, én nem a védtelen gyermek voltam olyankor, hanem egy hercegnő, Alisa, Madelaine, vagy amihez éppen kedvem volt. De ő mindig Belle volt. Az édes Belle. Az egyetlen barát. Soha senki más.
"Vajon mi tetszik neki azon a korcs kutyán?" - tűnődtek az emberek. De nem számított. Csak a Szeretet számít! ...

Félek tőled...
Azt ígérted, soha sem sebzel meg. Nem engeded, hogy bárki is bántson, hogy megvédesz.
Félek tőled...

Valaki állt nem túl távolt tőlem, velem szemben. Nem vett észre, egy nagy méretű lapot tartott a kezében, és azt tanulmányozta gondterhelten. Mit sem sejtve felnézett, és ugyanakkora döbbenettel fogadta jelenlétemet, mint én az övét. Magas, jó vágású, fiatal ember volt. Sötét, majdhogynem fekete haja keretezte világos arcát. Aztán a fiúról a kezében lévő lapra kúszott a tekintetem, amin színes formákat vettem ki. Rápillantott a lapra, majd rám, s halkan így szól: "Csak rajzoltam"......

Sok idő telt el azóta. A fák többször levetkezték lombjukat és helyette puha hó bundát vettek fel, majd a meleg közeledtével újból virágba borultak és kizöldelltek. De ha arra a mozzanatra gondolok, az idő mintha megállt volna. Mintha egy perc sem telt volna el. Mintha most is ott állnék, hátamat az idős, büszke tölgynek támasztva, és néznék magam elé görcsbe rándult gyomorral és elszorult torokkal...

Ott állt a lány. Kezében barna kistáska, haja ki volt engedve, kecsesen omlott rá a vállára. Testtartása egyenes volt, szemei csak a számlálót bámulták, amely 78-at mutatott. Csak arra gondolt, hogy mikor telik már el az idő, hogy minél hamarabb a túloldalon lehessen. Ő is elkezdett visszafelé számolni, 77, 76, 75...

- Adsz egy esélyt? – kérdezte a fiú, remegő hanggal.
- Ne félj tőlem, de ígérd meg, nem fogsz bántani! – kérte a lány.
- Én nem ő vagyok, s nem kell sietni semmit, de te se verj át. Lehet, nem látszik, de én is kaptam már eleget a többi csajtól! Úgy hogy csak finoman! – hajtotta le a fejét megadóan Robi...