Történetek - 47.oldal

- Jaj Gwynn… rengeteg olyat kérdeztél, amire nem tudok még válaszolni. De próbáljuk meg. A bajom csak annyi volt, hogy nem szóltatok hogy elmentek, és hogy merre mentek. Ugyanis a birtok sötétedés után veszélyes. Az erdőben van pár vérfarkas, sőt egyszer egy banyát is láttak már a parasztok errefelé…
- Hogy vérfarkas?! És miféle banya? Hiszen mi vagyunk a „banyák”, nem?
- Nem, nem. A banyák emberevők, és kevesebb a varázserejük...

Több mint kétezer éve nincs olyan tagja a törzsünknek, akire fel mertük volna vésni e jeleket. Mostantól Te vagy népünk lesújtó ökle, leányom. A penge, amely átdöfi ellenségeink szívét. Mostantól erda vagy, a bosszúálló. Népünk jogos haragja. Felruháztalak a gondolatmágia rúnáival, és néhány védővarázslattal is. De pár dologra figyelmeztetnem kell téged. Az egyik, hogy ha nem néped érdekében használod fel a képességeidet, amiket most szereztél, akkor a földünk szellemei bosszút állnak...

Csöpp, a hernyó, akit nem mellesleg Orsinak hívnak, elindult lefelé a fán. Körülbelül húsz centi megtétele után fejébe folyt a vére és elszédült, majd megint leesett. Ez nem érte meglepetésként, tudta, hogy így fogja végződni a kis akciója. Mindig ez történik, de a puha fű mindig felfogja az esését és a kicsiny teste, tollpiheként huppan a fű közé. A kis hernyó a hátára esett. Gyorsan a lábaira fordult és már ment is tovább. Fel akart menni a ház oldalára, hiszen nem lehet, hogy úgy kezdje...

Jobb napokat is megélt már ez az érzés. Már megint barátkozni akartam. Sokadszorra.
Ma este viszont fogalmam sincsen arról, mikor is kezdtem el ezt a projectet, és azt sem tudom, vajon melyik napon mondtam le róla… lehet, hogy le sem mondtam. Elkopott.
Csak eltereltem valami kicsiny aprósággal a figyelmemet. Ez a kicsiny apróság nem egyéb, mint a sokkal erősebb érzelmi kötelék...

Ön talán sejti, hogy minden holdtöltekor a Szükség Szobájában egy gyűlés folyik, ahová csak a kiváltságosok kerülnek be. Itt tanuljuk meg, és gyakoroljuk a fekete mágia legsötétebb varázslatait, így ha majd kikerülünk az iskolából, már kiképezve állunk a Sötét Nagyúr elé, aki már most a halálfalói sorába emelt minket...

Van az a rideg és könyörtelen érzés, mikor ordítanak a fények és elvakítanak a zajok, csak reszketsz álmosan ébredés után egy hideg busz műbőr ülésén, és hiába rejtőzködsz, általában tikkasztó kabátod belsejében nem szűnik ez a borzalmas pillanat...

Már csak el kell tántorítani attól, hogy később kihívjon. Kicsit hátrébb gurulok, majd ismét felgyorsulva, és kissé oldalra hajolva meglendítem a csövet. Balról és hátulról támadva a bal térdét töröm el. Ismét ordít, még hangosabban, teli fájdalommal. Egy helyben áll a motorjával, de nem dől el, hála a beépített girostabilizátoroknak. Csak áll ott, mint Bálám szamara, és ordít. Már csak annyi a dolgom, hogy kivessem a nyeregből, és győzelmem teljes lesz...

- Na most megvagy! – nevet, miközben kezét a csuklómra tapasztva súlyát úgy összpontosítja, hogy engem az ágyhoz szorítson. Már-már fáj.
- Engedj el. – nyögök fel, ahogy helyezkedve még inkább rám nehezedik.
- Engedj el! – morgom most már vészjóslóan, amit ő játéknak vél...

Halkan szólt egy cselló lágy hangja... A fekete márványkő padlón álló 2 cm -es vértócsát egy mezítelen láb érintése kavarta fel. A lábujjak kis kört rajzoltak, majd a magasba emelkedtek. A lány kecsesen mozgott a holdfényben, mozdulatai könnyedek voltak, fekete, harminc centis szoknyája meg-meglebbent, ahogy forgott, felugrott, arrébblibbent. Mélyvörös haja szálldosott sápadt arca körül és a lány csak táncolt a csellók bódító hangjára...

Ekkor valahonnan a semmiből hirtelen előttem termett valaki. Nem ismertem fel. Olyan volt az egész, mintha a semmiből tűnt volna elő és valami misztikus köd lepte be. Nem volt arca. A szemei sárgán világítottak a hatalmas feketeségből. Ledermedtem, és hiába is akartam volna mozdulni, olyan volt mintha megbabonázott volna. A testem nem engedelmeskedett nekem...