Sci-fi történetek - 29.oldal

Gyönyörű táj volt. Olyan táj, amelyet az ember ég nem tett tönkre. Az eddig látottakból úgy tűnt itt nincsenek is emberek, akik tönkretegyenek bármit is. Sok ismerős állatfajt fedeztek föl. Bölények, rigók, varjak, kakukkok, kígyók, farkasok, őzek, szarvasok. Sok olyan fajt, amely nálunk már kihalt. Mamutok, kardfogú tigrisek, óriásszarvasok, barlangi oroszlánok. És rengeteg olyat, amelyet még senki sem látott...

Akkor még nem tudták, hogy mi az expedíció valódi célja, a Thyon bolygóról is csak annyit tudtak, hogy a naprendszerük szélén helyezkedik el, és minden valószínűség szerint nincs rajta értelmes élet, mert semmilyen eddig leadott jelre nem kaptak választ; pedig próbáltak már az egészen primitív rádiójelektől kezdve a legújabb technológiás fotonjelekig mindent...

Természetesen mindenkinek a jogában áll hinni vagy nem hinni a történtekben és ebben a levélben, de mindenkit megkérek, hogy gondolkozzon el rajta, hogy a világ az-e, aminek látjuk, vagy csak az, amit a hatalmasok megmutatnak belőle...

Jack csak itta, itta a lány szavait, szinte mindegy lett volna mit is mond…, mert a férfi csak megigézve nézte, és néha bólogatott.
Sok mindent mesélt a bolygóról, saját magukról. Hihetetlen, és furcsa dolgokat. Más hitetlenkedett volna, kétségbeesik, elszomorodik, hogy talán sosem jut haza, de Jacket ezek a dolgok (bár érdeklődve, és néha megdöbbenve hallgatta őket) szinte nem is érdekelték. Mert volt egy biztos, fényes pontja, ami ragyogásával elnyomott szinte minden mást: szerelmes...

Elhatározta magában nem, mondja el a teljes igazságot. Ám furcsa mód ezen ő volt a legjobban megdöbbenve. Tudta, hogy be kellene számolnia az esetről, de valami belső késztetés nem engedte. Egy késztetés, mely bár tudatalattija legmélyéről eredt, még sem volt igazán az övé. Mintha egy külső erő kényszeríttette volna rá...

Hetesnek láthatóan össze kellett szednie magát, hogy képes legyen még egyszer szembe nézni félelme tárgyával. Vett egy hosszú mély levegőt, majd alkarjára csatolt lámpájával bevilágított a lyukba. Az eddig is tisztán látszott, hogy a nyílás a szomszédos folyosóra nyílik...

Az idegen előre lendült! Hetes egyre gyorsabban kalapáló szívét a rettegés jeges marka szorította össze. Pupillái kitágultak, hideg veríték cseppek gördültek végig a hátán. Úgy érezte, mintha minden egyes levegővételnél ólomsúly nehezedne a tüdejére. Enyhe szédülés kerítette hatalmába, amint vérnyomása az egekbe szökött. Még nem készült fel a halálra. Az idegen ebben a pillanatba érte el...

Mintha csak egy középkori legendába színhelyére csöppentünk volna, mely nem más, mint a gonosz Sárkány barlangja. Körülöttünk pedig a hosszú évszázadok során elesett bátor lovagok holtestei, kiknek életét kioltotta e misztikus lény kénköves lehelete. Egykoron ők, most viszont a mi hőseink néznek bele egyenesen a Sárkány torkába!

Ezzel mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakvóan B’Elanna.
- A Borg ok nélkül nem lő! Az asszimiláció minden esetben elsődleges! Ámbár… egy meghibásodott dolgozó sok mindenre képes.
- Ha valaki engem kérdez, én azt mondom: számítsunk a legrosszabbra és annál már csak jobb, történhet velünk.
- Ez koránt sem logikus feltételezés Mr. Paris! A valóság néha sokkal elképesztőbbet produkál, mint azt ember el tudná képzelni...

Sandra Elser ezredes teljesen leizzadva jelent meg a tiszti szállás folyosóján. Egy köntösbe bújva, ami alig takarta a nőiességét, pláne, hogy nem is kötötte meg szorosan. A feszes mellei így is néha ki-kibuktak a köntös alól. Nem nagyon zavartatta magát, mivel az egész hajón úgy huszonöt-harminc percig megállt az idő. Így nyugodtan végigment a folyosón a lépcsőig, itt legyalogolt a közkatonák szállására...