Regények - 110.oldal

Elindult. Elindult, és vissza se nézett többet. Nem felejtett, nem felejtheti el soha a történteket. És ahogy nézett maga elé, fájdalmas könny csordult le az arcán, le a pocsolyába, amibe olyan borzasztó egyszerűséggel, keserűséggel, és lelke minden nyomorúságával gázolt bele, ami elviselhetetlen volt. Csak neki. Egyedül neki. Nem érti, nem értheti meg ezt senki…

Hát szegénykém már elégé kábult, úgyhogy ráhajolok a nyakára. Megérzem az illatát, úristen, menten begerjedek tőle, ha nem kóstolhatom meg. Tűhegyes fogaim belevájnak, finom bőrbe, és máris zubog a vér a lyukakból. Ó mennyei érzés, kábulok én is, csak iszom és iszom, míg csak azon nem kapom magam, hogy mindjárt elélvezek a gyönyörtől...

A lövésem célba talált. Egészen közel láttam magamhoz a lányt, mintha előttem állna. Kinyújtottam felé a kezemet és ő megfogta. Magamhoz húztam és beleharaptam a nyakába. Szívni kezdtem a vérét, ő pedig meg sem próbált védekezni. Az egész két percig tarthatott, majd ellöktem magamtól. Sikítás hallatszott...

- Hajnal előtt találtam rád, fél órával. Egy lakóház tetején feküdtél összegömbölyödve. Nem volt sok idő, úgyhogy gyorsan felkaptalak és visszahoztalak a kastélyba. Hála Dominicnek, még időben sikerült megtalálni. Beraktunk az ágyadba és nem is ébredtél fel. Mindent megpróbáltunk, hogy felébresszünk, de te csak mozdulatlanul feküdtél, még lélegezni is alig volt erőd. Nagyon aggódtunk, hogy végleg meghalsz, de Dominic azt mondta, hogy tud valami orvosságot és elment érte...

A lány megfordult és futni kezdett, fiatal lábait szélsebesen szegte egymás után, és már bánta, hogy eljött itthonról. Tudta, hogy nem futhat sokáig, főleg ha rájönnek a fájdalmak, Sonsret biztos, hogy elkapja, és akkor vége a játéknak, ezért hát amikor kellő távolságba került a férfitól elbújt a parkban kialakított szikár erőben...

Hirtelen valami elsüvített a füle mellett. Valami hatalmas test. A professzor a földre vetette magát, nehogy valami eltalálja. Lehunyta szemét és befogta füleit. Így térdelt pár percig aztán mivel már nem érzett semmi hasonlót fölemelkedett. Ahogy elvette a kezét a fülétől a hangok, amelyek kezein csak torzan hatoltak át most kristálytisztává váltak. Olyan volt mintha mindez valós lenne. Ahogy körülnézett nem hitt a szemének...

Emlékszem, mikor először mondta nekem ezt. Rémesen megsértődtem, önérzetem csorbája némaságra ösztönzött. Napokig, tán hetekig nem szóltam, testemet is elhagyva, némán követtem útjain, itthon sem mutatkozva meg. Mentem vele csendesen a kocsmákba, ám nem állítottam meg az utolsó korty előtt, hagytam, hogy az árkokban töltse éjszakáit...

Thomassal és főképpen, hogy mondjam meg neki, hogy egyáltalán nem szimpi…
A gondolataim ide-oda ugráltak és akkor megjelent Grapen Benjamin, égszép színű szemével, izmos testével és a csúcsszupi bőrdzsekijében. Azt hittem ott olvadok el… és őőő… pont őőő… keresztül nézett rajtam…

A hely tökéletesen várbörtön hangulatú volt, gyertyákkal a falakon és olyan mesterkélt, hogy szavakba sem lehet önteni. Azért ennél eredetibbet vártam, ha már ennyit szenvedtem vele, hogy ide lejussak. Tulajdonképpen az egész egy széles folyosó volt, végén egy kétszárnyú tölgyfaajtóval. Komolyan csak a falakról lógó bilincsek, meg a huhogó szellemek hiányoztak...

- Persze hogy hiszek, miért hazudna? Inkább azt mondja meg, hogy most mihez kezdjek. Azzal, hogy információkat adtam át, mintha a saját fejemhez nyomtam volna a fegyvert. És ne mondja, hogy majd megvédenek! Ismerek pár embert, akiket ezzel a szöveggel nyugtattak meg és most már a virágot hordják a sírjukra! ...